Dezső idétlenkedik

Fáy Miklós

Négy szoba, négyszobányi tanácstalanság. Hogyan lehetne betűket kiállítani. Meg lehet mutatni, hogy kik írták a betűket, hol írták a betűket, szerencsés esetben, hogy miről írták a betűket. A kérdés az, hogy vajon közelebb kerülünk-e a betűkhöz. 

A dolog persze nem ennyire egyszerű, van egy fal, amelyen valóban betűket állítanak ki, a Nyugatban megjelent külföldi szerzők neveit, és annál nagyobb a név, minél többször szerepelt a folyóiratban. Nem meglepő módon Shakespeare nyer, de az egész mégis olyan, mintha egy fallal több jutott volna, mint amennyit ki lehet tölteni, legenda ide vagy oda, a négy szoba mégis sok.

Az elején folytatva: Rippl-Rónai íróportréi közé szeppen be az ember, pasztellkímélő félhomályba, még csöndesen mozog az írók között, ki az a szemüveges, kopasz alak a sarokban? Lassan oldódik csak az elfogódottság, kicsit segítenek a feliratok is, Kosztolányit idézik Babits alatt, hogy aki ismeri Babitsot, az nem ismer rá, de aki nem ismeri, az feltétlenül, finom humor. Minél tovább nézem, annál kevésbé ismerem a képen láthatót, egy pléharcú, kancsalító, bajuszos tébolyult, nem, ez tényleg nem Babits.

Vegyük komolyan a munkát, ki az, aki örült a portrénak és ki az, aki nem? Móricz igen, megnyugtatóan kerek formák, szemérmesen lesütött szem, sokat mutat és még többet sejtet, neki áll legjobban a kék háttér. Szabó Lőrinc nagyon örült, vézna és költői, intellektuális és szexi, szemüveg és szépen rajzolt, mohó száj. Karinthy későbbi sorozat, hanyag rajz, szinte karikatúra, de annak nagyon jó, díjbirkózó a porcelánboltban, fürdőköpenyben jött a sok felmagasztalt közé. Kemény Simon nem örült, de mit van mit tenni, ha így nézett ki, kopasz és puhácska. Schöpflin a fejére biggyesztett kalapjával különcködik, van egy régi mondás, mi a különbség a gentleman és az úriember között.

A gentlemanre rábízhatja az ember a pénztárcáját, de a feleségét nem, az úriemberre meg a feleségét, de a pénztárcáját nem. Schöpflinre inkább a pénztárcámat bíznám, de nem vennék feleségül olyan nőt, akinek ez a bajusz imponál. Rippl-Rónai becsületére legyen mondva, hogy mindegyik modelljét jobban szerette önmagánál, kint van ő is a falon, nagyon szép színekkel, de komorságban sem sokkal tehetségesebben, mintha egy ügyes kezű utcai rajzoló munkája lenne.

A következő terem szerkesztőség és kávéház, ebben az egészben nem nagyon hiszek, akármilyen műgonddal teszik föl a kopott cilindereket a fogasra, egy picit sem érzem magam közelebb a múlthoz. A kávéházi irodalom lényege nem a kávéház, nyilván segít valamit a játékosságra való hajlam megértésében, de ez a terem éppen nem játékos, és nyilván nem is zsúfolt, nem kávéházi, szivarfüstös, sötét és zajos. Ami játékot kitaláltak benne, az interaktív kávéházi asztal éppen nem működik tökéletesen, megy az időkoordináta, de nem lehet megnézni rajta semmit részletesen, hiába nyomom az összes lehetséges gombot, csupa félbehagyott mondatot találok.

Egyébként persze fontos lenne a kávéház, és segít megérteni, hogy a nyugati nagy magyar irodalom miért rövid lélegzetű, miért líra és nem elbeszélő költemény, miért novella és nem regény, vagy ha regény, az is inkább olyan, mintha kiterjesztett novella lenne. Egyszerűen a helyszín nem volt alkalmas, és aztán hiába teremtődtek meg később az alkalmas helyszínek, a szerzők már nem változtak.

Hogy hol írták és mibe, az ma már nem segít, és ez bennük a legszebb. A falon egy plakát: Nyugat – minden száma irodalmi esemény. Valószínűleg igaz. De az irodalomban ugye, az a lényeg, hogy függetlenedik a megjelenési formájától, én például a gimnáziumi olvasókönyvben láttam először a Hajnali részegséget, és abban biztos vagyok, hogy nem a betűk formája, a lapok illata vagy a papír zizegése ragadott meg. Innen nézve elég mellékesnek látszik, hogy dolgozik Lesznai Anna és Falus Elek hogy istenül, minden Nyugat-címlap egyforma nekem, és csak a tartalomjegyzék érdekel, milyen lehetett, amikor először jelent meg ez a vers, milyen lehetett először olvasni, nem tudva, hogy nyolcvan év múlva majd tizedikes diákok biflázzák, mint akkor a harmadik declinatiót.

Talán helytelen, hogy a verseket olvassuk, ezt a problémát a negyedik szoba is fölveti, ahol van egy hallgató állvány, fejhallgatóban színészek és a költők mondják a nagy Nyugat-költeményeket. A színészek értelmeznek és orgánumukat zengetik, de Babits például fejhangon kántál, mintha a vers értelme csak másodlagos lenne, és még csak nem is a szavak zenéje számítana, egyedül a ritmus. Nem tudom, hogy a rádió mulasztott-e, vagy a háborús bombák intézkedtek, mindenesetre elég kétségbeejtő, hogy például a Hajnali részegségről nem lehet tudni, mit gondolt Kosztolányi, minek hallotta, himnusznak vagy elégiának. Talán nem helytelen, hogy olvassuk a verseket, rá vagyunk szorulva az intepretációra, és nem kell ragaszkodnunk még önmagunkhoz sem, van változatosság, egyszer himnusznak halljuk, egyszer elégiának, egyszer dalolunk tőle az azúrnak, egyszer meg ez csak azért van ott, hogy legyen valami vége is a versnek.

Közben ott van a kedvenc szobám, a harmadik, ami a lehető legsablonosabb, a Nyugat nagy szerzőinek fényképe és rövid életrajza, ismerős képek és ismerős életrajzok, többnyire, bár ki az, aki Gellért Oszkárban ma olyan nagyon tájékozott. Nézhetjük a kopasz fejét, töprenghetünk, hogy vajon mit csinált, hogy nem lett élő legenda, amikor 1967-ig élt, hová lettek az új versei, vagy hová lettek a régiek. Ott van kéziratban a Levél Móricz Zsigmondhoz, „Kis Nyilas Mihályért / küldöm ölelésem”, na jó, ez érthető, hogy elfelejtődött. És az ünnepi est színlapja, Salaktalan bocsánatot adj, szavalja valaki, Gellért nem a címek mestere volt, de a Zeneakadémián azon az estén mégis Bartók Béla zongorázott.

Nem ezért szép ez a szoba, hanem a falon lévő fényképekért és a magyarázó táblákért. Az ember áll a képek előtt, ki az a szakállas pasas, ja, Beck Ö. Fülöp, olvassa Juhász Gyula levelét, saját költségemen küldöm egy barátom, Babits Mihály drámáját, és ha esszémet befejezem, azt én is a Nyugatnak szánom, jönnek a szegedi fiatalok. Aztán Babits egészségesen, Babits betegen, Babits nagybetegen. Az egészben az a jó, hogy ez a böngészés van legközelebb az olvasáshoz, a tárlat és a tárgya itt közeledik leginkább egymáshoz, a képeket nézegetjük, de mégis olvassuk a kiállítást.

A negyedik szoba ezek után tényleg csak levezetés, a fölösleges fal mellett még két majdnem annyira fölösleges van, amelyeken a Nyugat által bemutatott, és nagyra értékelt festők művei vannak, persze menők, a Nyolcak és Gulácsy, ha nagy mellét lőtt a lap valamelyik kritikusa, az nem itt fog kiderülni. Nyilván jó képek vannak a falon, de a pillanat nem alkalmas, a Rippl-Rónai-képeket sem képként néztük, most, egy szobányi fénykép és Móricz bilgeri csizmája után nem válhatunk hirtelen bólogató műértővé. Majdnem ugyanilyen fölöslegesek a színházi plakátok, beállított színi jelenetek, kotta.

Persze amúgy sem élnek meg a mozgókép mellett, a falon lógó monitoron ugyanis Móricz sétálgat a lányaival, nyári ruhában, fantasztikus méretű derékszíjjal, Babits mint valami gyászhuszár, talpig feketében és soványan sétálgat. Karinthy és ifjabb Karinthy hógolyózik a Verpeléti úton, a gyerek az érdekesebb, elkényeztetett, magabiztos kölyök, hosszú és elég vacak út vár szegényre. Az idősebb Karinthy meg is szólal, valamit halkan, alig érthetően mond a repülésről, az ember elszörnyed a fogsorát látva, ilyenkor örülhetünk, hogy a múlt szagát nem sikerült feltámasztani, mert ami a higiéniát illeti, eléggé más világ lehetett, szivarszagú, öreg kabátokba beleizzadt művészek a mi isteneink.

És Kosztolányi. Több filmen is, feleségestül és gyerekestül, valami kis jelenet a már lebombázott ház udvarán, hogy az író írna, de hiába próbál gépelni, mert jön az asszony, és nagymosást tartana, mászkál a teknővel, szájában a cigaretta, aztán kiköpi, belenevet a kamerába, sok mindent megért az ember, többek között azt is, hogy Kosztolányiné miért utálta a lábait. Aztán a kisilonkát játsszák, Kosztolányi elfenekeli az asszonyt, aki bőg és óbégat, szörnyű infantilis marhaságnak látszik, a gyerek azt se tudja, hová nézzen, a szüleim gyogyósok arckifejezéssel. Ez az, amire azt mondta Kosztolányi a halálos ágyon, hogy a kisilonkáért érdemes volt, és nyilván ő tudta jobban.

Dezső amúgy jó húsban van, nagy pocakot eresztett, fehér öltönyben, elegánsan öltözve, de furcsán kicsavart mozdulattal csípőre vagy csípő fölé teszi a kezét, és azt hiszem, ez az az öltöny, amiben hét év múlva áll a kórház tetőteraszán, lógó fél arccal, csontra soványodva. És akkor nem tudok másra gondolni, mint amiről a kiállítás szólni akar, vagyis arra, hogy én úgy szeretem ezeket az embereket, és annyira hálás vagyok nekik, és akkora szerencsének érzem, hogy időrendben utánuk következhettem.

Full 002116
Full 002117
Full 002118
Full 002119
Full 002120
Full 002121
Full 002122
Full 002123
Full 002124