Ellentmondásosnak tűnhet mindez azoknak az életrajzi tényeknek a fényében, melyek alapján Mednyánszkyt csupán a művészetének élő, másokon utolsó fillérjéig segíteni kész s mindenéről bölcsen lemondó „Öreg Kutyának" ismerjük. Valójában őt is érdekelte anyagi helyzete, jóllehet nem elsősorban saját maga, hanem védencei miatt, kikre - s erre is kimutatásaiból következtethetünk - jóval többet költött, mint saját magára. Különös tehát, hogy épp ez a művész lett halála után a magyar művészettörténet legnagyobb vagyoni jellegű kártérítési perének főszereplője. Az ügyben Mednyánszky örökösei, sógora és húga, azaz Czóbel István és neje, Mednyánszky Margit, valamint a Singer és Wolfner kiadó pereskedtek egymással, kölcsönösen perelve egymást. A perről a Mednyánszky-szakirodalom mindig említést tett, a periratokat azonban csak az újabb kutatás (Markója Csilla) tárta föl. Tanulmányunk szempontjából a per anyaga azért különösen tanulságos, mert abból pontosan kirajzolódik Mednyánszky képeinek „árfolyama" az életmű egyik legtermékenyebb szakaszában, az 1900-1918 közötti években.

 

 

 

Mednyánszky László 1899-ben ismerkedett meg Wolfner Józseffel, a Singer és Wolfner kiadó tulajdonosával. Wolfner nemcsak Mednyánszky művészetét szerette, hanem a művésszel is jó baráti viszonyba került. „Elvállaltam gondozását" - emlékezett vissza Wolfner, ami alatt gyakorlatilag a művész anyagi támogatását kell értenünk. Wolfner azt szerette volna elérni - s ebben üzleti és emberi motívumok egyaránt szerepet játszottak -, hogy Mednyánszky ne tékozolja el műveit az arra érdemtelen „jobbágyainak", vagyis a körülötte élősködő alakoknak, akik olcsó áron vitték piacra a képeket, hanem őrajta keresztül engedje értékesíteni őket. Wolfner két lakást és két műtermet tartott fenn a festő számára, képeinek eladását intézte, de a - mint ő hívta -„képpocsékolás", vagyis Mednyánszky értelmetlen jótékonykodása nagyon megnehezítette a képek méltó áron való eladását. 1903-ra Mednyánszky adósságai 7748 forintra rúgtak már. Ez az összeg a későbbi Képzőművészeti Főiskola igazgatói éves fizetésének körülbelül a duplája volt. Ekkor mondott le Wolfner Mednyánszky ügyeinek intézéséről, s a művész „menedzselését" cégére bízta. A Singer és Wolfner cég 1903 és 1914 között volt szerződéses viszonyban Mednyánszkyval, s ennek a szerződésnek a lényege abban állt, hogy a cég fizette a művész kiadásait, fenntartotta lakásait, műtermeit, sőt sokszor a Mednyánszky körüli ingyenélőket is támogatta, cserébe viszont igényt tartott az életmű teljes jogkörű forgalmazására nagyon csekély, 10%-os jutalék ellenében. Mednyánszky tehát ettől kezdve nem adhatott és nem ajándékozhatott el egyetlen képet sem. A cég - Wolfner visszaemlékezései szerint - örülhetett, ha egy évben 5-6000 korona értékben tudott képeket eladni. Különösen megnehezítette dolgukat, hogy Mednyánszky akár 20 koronáért is adott el festményt, de az ingyenes ajándékozás sem volt ritka nála. Hogy mennyire nyomott volt a Mednyánszky-képek ára, azt jól példázza Wolfner felsorolása az 1910 körüli évek eladásairól. Ezek szerint a legszebb, legnagyobb tájképek is alig érték el az 1000 koronás eladási árat, s inkább az 500-900 korona körüli tartományban mozogtak. 1911-ben egy jobb Tornyai-kép ért ennyit, s ő bizony a kifejezetten olcsó festők közé tartozott. Csók István egy csendélete már 3000 koronába került, de a még fiatal Márffy Ödön korai temperaképei között is több 1000 korona feletti darabbal találkozunk. Hozzá kell azonban tenni, hogy a fenti művészek árait nem annyira az eladott képek árával, hanem Mednyánszky katalógusokban szerepeltetett áraival kell összevetnünk. Az 1000-1500 koronás vázlatok, 4000 koronás csavargófejek, 5-7000 koronás tájképek méltóan reprezentálják Mednyánszky értékét, ám ha hihetünk Wolfner Józsefnek, a tényleges eladhatóság esélyeitől messze állnak. Ilyen viszonyok között valóban nem lehetett sikerrel bonyolítani Mednyánszky piaci szerepeltetését. S miközben 1914-re a festő már több mint 40 000 koronás tartozást halmozott föl a Singer és Wolfnernél, új szereplő jelent meg a Mednyánszky-képek piacán: Pálmai József.

 

Pálmai az 1910-es évek elején került kapcsolatba a művésszel, s mint afféle titkára, sok mindenben segített is Mednyánszkynak. Pálmai kettős taktikát alkalmazott a Mednyánszky-értékesítésben. Egyrészt ő maga is adott el képeket, s bár a művész beleegyezésével, de mégiscsak az 1903-as szerződésnek nem megfelelően, másrészt pedig azt terjesztette, hogy a Singer és Wolfner tisztességtelenül alacsony áron számolja el Mednyánszky festményeit. 1914-ben mindenesetre a művész és a könyvkiadó új szerződést kötött. Mednyánszky is kényelmetlenül érezte magát a túlságosan eladósodott helyzetében, s hogy új alapokra helyezze kapcsolatukat, azt ajánlotta Wolfneréknek, hogy vegyék meg tőle teljes életművét (vázlatfüzetei, valamint tájképei kivételével, azaz gyakorlatilag csak a figurális képeket és a vázlatokat). A szerződés megújítására, a nagy mennyiségű kép szortírozására 1914elején került sor. Az árazást Lyka Károly és Malonyay Dezső végezte. A Royal Szálló egyik termébe összegyűjtött anyagot Mednyánszky még néhány Bécsből küldött képpel egészítette ki, hogy értékük elérje a kerek 50 ezer koronát. Mednyánszky fellélegezhetett, a cég azonban gondban volt, mivel „fejeket" nagyon nehéz volt eladni. 1914 során a kiadó végül is mindössze 2640 koronáért értékesített Mednyánszky-képeket, s ez a 45 ezres tartozásnak még a kamatát sem fedezte. 1918-ra már odáig fejlődött a helyzet, hogy Wolfner maga ajánlotta föl szerződésük fölbontását. Ebben az is motiválhatta őt, hogy Pálmai a művész sógorát és húgát is Wolfnerék ellen hangolta.

 

 

A háború alatt Pálmai befolyása egyre nőtt Mednyánszky fölött, ráadásul a képek értékesítését is rendszeresítette. „Mostani tehetetlenségemben rá vagyok utalva Pálmaira, annyi pénzem nincs, hogy nagy étvágyát kielégítsem..." - panaszkodott Mednyánszky 1918 őszén Wolfner Józsefnek. A háború elszakította egymástól a Bécsben élő művészt a megszállt területeken maradt családjától s a budapesti Wolfneréktól. Mikor Bécsben meghalt 1919 nagycsütörtökén, a műtermet gyakorlatilag Pálmai és az ő testvére számolták föl. Bőröndszám hordták el a beleltározatlan képeket, s egyben megkezdték a hagyaték felmérését a jól ismert ovális hagyatéki bélyegzővel látva el a műveket, amelyeket ráadásul Pálmai saját kezűleg szignált is Mednyánszky nevével. Hasonlóképpen járt el Pálmai a művész Podmaniczky utcai műtermében is. Wolfner joggal érezte sérelmesnek Pálmai eljárását, aki ellen a kommunista diktatúra után hatósági eljárás is indult. Lakásán nagy mennyiségű Mednyánszky-művet foglaltak le, olyanokat, melyeket szándékosan nem vett föl a hagyatéki leltárba, s amelyekkel saját hasznára üzletelt. Wolfner tehát perelte a Mednyánszky-örökösöket a neki járó képekért, az örökösök perelték Wolfnert az általuk tisztességtelennek tartott szerződésért, s mindeközben Pálmait is perelte Wolfnerrel együtt a budapesti hagyaték hatósági gondnoka. Az 1924-ig húzódó perben a felek nagy összegekkel dobálóztak, melyek mai megítélését nehezíti, hogy 1919-től a korona rohamosan inflálódott. Az ismert képvásárlások alapján azonban reálisabban ítélhetjük meg Mednyánszky piaci értékét.

 

 

 

A múzeumi Mednyánszky-vásárlások történetében 1899 az első állomás. A kormány ekkor vette meg a Műcsarnok kiállításán azt a nagyméretű, Szürkület c. képet, amely 1900-ban lett a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe beleltározva. A kép akkor 600 koronába került, s ez mindenképpen olcsónak számító vétel volt. 1915-ben már 4000 koronát fizetett a főváros az Ernst Múzeumban kiállított nagy dunai látképért, a Csendért. Erről a kiállításról Wolfner Józsefnek is eleven tapasztalatai vannak: „1916-ban az Ernst Múzeumban két termet betöltő, nagyon szépen rendezett gyűjteményes kiállításán egyebek közt a 331. sz. Mocsár c. képért 450 K-t, a 386. sz. Lovak c. képért 225 K-t, a 303. sz. Udvar c. képért 360 K-t kaptunk. Ugyanott vett a székesfőváros egy nagyméretű, gyönyörű képet Budapest a Margithídról nézve címmel, a csekély percent levonásával 3585 K-ért. Ezért a képért ma [1921-ben] 80 000 -100 000 koronát lehetne kapni." A korona gyors inflálódása lehet a magyarázata, hogy az 1917 és 1918 között vett tanulmányfejek árai az 1500 koronáról egy év múlva a 4000 koronáig emelkedtek. Maga a művész volt az eladója 7000 koronáért - ekkor már függetlenül a Singer és Wolfner cégtől - 1918-ban a Szerbiában című képnek, amely Mednyánszky egyik legismertebb háborús képe.

 

 

Az első világháborút követő gazdasági konszolidáció éveiben kevés múzeumi vásárlás történt. Mindenesetre a szivarozó csavargót ábrázoló, ismert portré 700 pengős vételára 1929-ben (Pólya Tibortól) jelentős összegnek tekinthető a 300 pengő körüli Mednyánszky-árakhoz viszonyítva. 1929-ben 50 Mednyánszky-képet árverezett az Ernst Múzeum. A kínálat a 80 pengős szénrajztól a 3200 pengős pazar, nagyméretű tájképekig terjedt, a nagy átlag azonban a pár száz pengős kategóriában maradt. Ennek fényében is magasnak tekinthetjük a szivarozó csavargó árát. Igazán jelentős múzeumi gyarapodás csak a II. világháborút követő években volt megfigyelhető, jellemző azonban, hogy a művész képei javarészt ajándékozás útján kerültek múzeumi tulajdonba. Az 1950-es években sok képet adott el a Fővárosi Képtárnak és a Szépművészeti Múzeumnak is Tamás Henrik, az egykori Tamás Galéria tulajdonosa. Igaz, megkérte a képek árát, de legalább jó műveket ajánlott fölvételre. Hiszen 1950-ben 4000 forintért vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum a nagyméretű Mocsaras tájat Wertheimer Adolftól, s 1951-ben ugyanezt az összeget Tamás egyetlen kisebb férfifejért megkaphatta. Szintén Tamás volt az eladója annak a vázlatos öregember-képnek, amely a mai nagy Mednyánszky-kiállításnak lett emblémája, hiszen katalóguson, meghívón, plakáton, szórólapon is látható. 3000 forintos vételára, a kép mai sikerének tükrében, szinte barátinak mondható. 1955-ben több csavargófej került a múzeum tulajdonába, akkor már 8-9000 forintos árakon. Ez a magas árszínvonal talán a korszak erős munkás-proletárkultuszának köszönhető, hiszen ennyi pénzért még tíz évvel később is két méteres tájképeket lehetett szerezni.

 

 

 

 

Mednyánszky László festményei folyamatosan jelen vannak a hazai műkereskedelemben. Szerencsére a kisebb ceruzarajzoktól kezdve a nagy tájképekig minden műfaj megtalálható a kínálatban, így Mednyánszky műveinek megszerzése kezdőknek és kifinomult ízlésű, gazdag műgyűjtőknek egyaránt jelenthet kihívást. A nagy „választék" miatt az átlag Mednyánszky-ár közepesnek mondható, de ha a művész komolyabb képeit vesszük, akkor azt látjuk, hogy ő is inkább a drága festők közé tartozik. A széles kínálat miatt Mednyánszky képei kezdetben ritkán értek el kiugró leütési árakat, hiszen ha ma nem, hát holnap bármely elszánt gyűjtő hozzájuthatott egy komoly alkotáshoz. Az 50 ezer forintos határt 1978-ban érték el Mednyánszky képei. Igaz, meredek licitben jutott el a 13 ezerről induló kisméretű Pásztorlányka arra a csúcsra, ahová még a 80-as évek elején is csak kevés Mednyánszky-kép talált utat. Az átlagár ebben az időszakban még inkább 25-30 ezer körül mozgott. Kiemelkedő leütés volt 1979 decemberében egy szép nagyméretű téli tájkép 130 ezres ára, ám ezt követően majd tíz évet kellett várni az újabb százezres leütésig (1988, BÁV 77. aukció). A közepes méretű téli utcarészlet ekkor 240 ezerért talált gazdára. 1990-ben már öt 100 ezer feletti leütés született. Ha van tendencia Mednyánszky munkáinak műkereskedelmi megítélésében, akkor az az egyenletes és stabil árnövekedés. Ritkán vannak kiugró árak, a leütések értéke azonban szépen és biztosan növekszik. A Mednyánszky-árak 1996-ban érték el az 1 milliós, 1997-ben a 2 milliós, 1998-ban pedig a 4 milliós határt. 1999-ben váratlanul 12 milliós leütés született a Kieselbach téli aukcióján, de ezt inkább figyelmeztetésnek kellett venni, s nem a valós piaci helyzetet tükröző árnak. 2002-re azonban világossá vált, hogy Mednyánszky helye - nemcsak a művészettörténetben, hanem a műkereskedelemben is - a legnagyobbak között van. Ekkor születtek meg a mai napig érvényes Mednyánszky-rekordárak is: 19 millió a Kieselbachnál árverezett Zúgó patakért és 17 millió a Vaskapuért a Mű-Terem aukcióján.

 

 

„Igen kevéssel beérni már magában is nagy lépés a szabadság felé. Csak így juthat harmóniába reális életünk ideális aspirációinkkal. Csak így érlelődhetik erőnk és csak így fejlődhetnek tehetségeink. Csak így, a sokféle kis melléktekintet, mellékgondolat és más erőfeszítés elhárítása után juthatunk némileg erőnk tudatára"- írta egy 1894-es naplójegyzetében a művész. Ő a „kevés" felé törekedett, s mi is értjük életfilozófiájának ezt az egyszerre keresztényi és keleti középpontját. Mednyánszky gyűjtői azonban a „sok"-at akarják. Jó képet, értékeset, s ha megtehetik, minél többet, még akár minden eddigit meghaladó áron is. Nincs ebben semmi baj. A művészt amazért, a gyűjtőt pedig ezért szeretjük.