Balázs János

„Magyar nemzetünk egyik szellemóriása”

Zöldi Anna

Balázs János hivatalos életrajza szerint „cigány származású magyar festőművész és költő”, aki Alsókubinban született és Salgótarjában halt meg 1977-ben, 72 éves korában. Közel 300 darabból álló festői életművét a halála előtti nem egészen nyolc évben, 1968-tól kezdődően alkotta meg a pécskődombi cigánytelepen álló, víz- és villanyvezeték nélküli vályogkunyhójában. Ez már sejteti, hogy a száraz adatok mögött nem mindennapi életút húzódik, amely jócskán felülírja a „cigány származású művész” józan ésszel várható sztereotípiáit.

Balázs János született művész volt, a szó eredeti értelmében vett médium, vagyis aki saját magán szűri át és desztillálja értelmezhetővé azt, amit nem lehet kimondani. A társadalom perifériáján jött a világra, eleve a kitaszítottak küzdelmes sorsára predesztinálva, de a magá- nyos mágus szerepét már önként és tudatosan választotta. Esetében fokozottan igaz, hogy az életmű – festői és írásos egyaránt – elválaszthatatlan a személyiségtől és a mindennapokban megélt egyéni tapasztalattól; vagyis egymást feltételező és magyarázó elemei annak a mozaiknak, amit egyszerűségében is kivételesen erőteljes földi jelenléte örökül hagyott. Kronologikus számvetés semmit nem mond el a jelenségről, amit életében Balázs Jánosnak hívtak; ami tudható róla, az csak felvillanó képekben és emlékekben ragadható meg. Ő maga volt a prizma, amely a mozaikdarabokból izzóan eleven és plasztikus képet hozott létre – valóságosabbat, mint ami kézzel fogható, szemmel látható. Felmenői muzsikus cigányok voltak, apja meghalt, amikor ő ötéves volt. Édesanyja ez után költözött a húgával és négy gyermekével a Felvidékről Salgótarjánba, ahol Balázs János az első két elemi osztályt elvégezte. Az első világháború véget vetett tanulmányainak, később pedig sem írástudatlan családja, sem ő maga nem forszírozta túlzottan az intézményes tanulást.1 Annál többet olvasott, gyakorlatilag egész életében, a klasszikus magyar irodalomtól a kortárs filozófiáig. Az írás-olvasás alapjai, amit az iskolában megtanult, elegendő volt ahhoz, hogy kinyissa számára a világot. „Tehát gyerekkoromban: tíz éven felül már olyan szeszélyeim voltak, hogy amerre jártam (mindig egyedül) a széjjeldobált újságlapokat, széttépett füzetek, könyvek maradványait, leginkább képeslapokat, mind összeszedtem és örömmel vittem haza [...] Minden nyomtatott írást elolvastam, minden képet, ábrát csodálva bámultam. [...] bizonyos idő múlva magyar nemzetünk majd minden szellemóriásának, művészének, költőjének, írójának arcképe le volt másolva életnagyságban, kisebb képekről.” Olvasmányaiból ismerte meg az emberi lét mélységi dimenzióit; életének valóságos, háromdimenziós kerete azonban a természet volt, amellyel kivételes összhangban élt. Ami a kettő között van: a társadalmi konstrukció, az emberi játszmák érintetlenül hagyták. Fes- téssel is próbálkozott már gyerekkorában, de a család megfeddte, kinevette, amiért ilyen haszontalansággal tölti az idejét, ezért műveit összetépte, aztán 63 éves koráig nem vett ceruzát vagy ecsetet a kezébe.

Screenshot 2020 03 25 at 11.38.51

Ádám Zoltán: Balázs János, 2002, olaj, vászon, 40 x 30 cm magántulajdon / © Artmagazin / HUNGART © 2019

Egész életét Pécskődombon, a salgótarjáni cigánytelepen töltötte, innen csak akkor mozdult ki, amikor vitték: katonaság, hadifogság és végül a telep felszámolása idején. Mégsem volt az ott élő közösség tagja, ahogy egyetlen más közösségé sem: egyedül élt, mogorva embernek tartották. Különleges adottságai révén ebben a szellemi tisztaságban hívta elő művészetének mágikus szimbólumait. „...hátat fordítottam az egész világnak, kivéve azt a kicsinyke tért, amelyben elfér az én életemnek különös világa. Otthonomban az egyszerű, szegényes környezet; távol tőlem a szabad térség pompás gazdagsága ezer- nyi változatban.” A természethez fűz- te bensőséges viszony, de nem a civilizált ember romantikus módján, hanem ahogy az archaikus embert – abból élt, amit a természetben talált. Ebbe nemcsak a gomba, a bogyók és gyümölcsök tartoztak bele, hanem a közeli meddőhányóban kidobott szén is: bezsákolta, hazavitte és árulta. A telep nyelvén ezt nevezték „haldázás”-nak. „Mit csinálok! Gombázni járok, egy kis tűzrevalót hordok. Itthon folyton valamiféle munkával pepecselek, faricskálok, törött hangszereket javítok: ez a foglalkozás hoz néhány forintot kenyérre, cigarettára, petróleumra, satöbbi... Tudjátok- e, [...] hogy a leggazdagabb ember az, aki semmit sem kíván?!”2 Idézett írásában feljegyezte, hogy már gyerekkorában kiközösítették, mert nem bandázott együtt a többi gyerekkel, az idősebbek közt érezte jól magát. Idős korában viszont őt keresték meg a telepi fiatalok, akkor tizenhat-tizenhét éves gimnazisták, akikből később többen szintén művészek lettek: Botos Zoltán festő mellett a mára Munkácsy-díjas Szabó Tamás szobrászművész és Földi Péter Kossuth-díjas festőművész. Nekik köszönhető, hogy a „pécskődombi remete” berobbant a hetvenes évek magyarországi kultúrájába. Könyveket hordtak neki a közeli könyvtárból, olykor élelmet és cigarettát. Botos Zoltán vitt neki először vásznat, festéket, amit az öreg kezdeti felindulásból visszautasított, másnapra azonban megszülettek az első képek. Napi két-három képet festett, ha nem volt elég a vászon, az ingét szaggatta szét és annak darabjait varrta egybe. Aki valaha alkotni próbált, tudja, hogy mindig marad valami a lélekben, ami már nem fért a papírra, és új felületért kiált. A hetvenes években készült dokumentumfotók igazolják a nála megfordulók visszaemlékezéseit: a putriban a döngölt padlótól a mennyezetig beborították a falakat festményei. Megszállottan festett, azzal az őserővel, ahogy a képek az agyában megjelentek. Témáit eleinte a környezetéből merítette, a Pécskődomb házai jelentek meg a képeken. Később sem csak belső látomásait festette, valamiféle természeti egyéb képi motívum szolgáltatta mindig az alapot. Botos Zoltán idéz egy párbeszédet Balázs Jánossal, egyik első festményével kapcsolatban: „Az épületet rögtön fölismertem, de a mögötte álló fákat egészen szokatlan módon jelenítette meg. Lombkoronájuk arany-sárga volt, mintha lángoltak volna...”, mire a festő: „Azért festettem ezt a sárga színt, mert napfelkeltekor voltam kint és így láttam. Látod, még az ég is sárga.”3

Screenshot 2020 03 25 at 11.41.48

Balázs János: Emlékek (Róma), 1975, olaj, farost, 60 x 80 cm magántulajdon / HUNGART © 2019

Másik inspirációs forrását olvasmányai jelentették: művészeti albumok, illetve a Képes Történelem kötetei. Történelmi helyszínek, események és alakok – Róma, Egyiptom, Assisi Szent Ferenc – sűrűsödtek szubjektív „képregényekké” vásznain. A könyvekből megismert művészi előképektől elszakadva hamar kialakult saját egyéni mitológiája, melyben emberek, állatok, növények és organikus vagy absztrakt formák egymásba fonódó, kavargó, színes látomásait vitte vászonra. Képein szinte nincs üres felület, a fantázia teremtette formák erőteljes színekkel kitöltve öltenek határozott alakot, és válnak mély értelmű szimbólumokká. Az alkotás közben készült fotókon látszik, hogy rajzolva komponált, a feketével kontúrozott formákat töltötte ki aztán érzékien izzó, mégis elemi harmóniát sugárzó színekkel.

Derűs és színpompás képeivel ellentétben írásai – versei, feljegyzései és naplója – töprengő, önmarcangoló, a világ sorsáért aggódó gondolkodót mutatnak. Napi három kép mellett még vagy öt versre is futotta alkotó energiájából. Első kötete, a Füstölgések szerzői ki- adásban jelent meg, ezért még arra is hajlandó volt, hogy eladja nyolc képét. Amúgy a pénz nem sokat jelentett számára, és nem volt azzal sem tisztában, mennyit érnek a képei. Önéletrajzát és verseit Ecsettel és irónnal címmel adta ki a Corvina 1977-ben. Mintegy ötezer oldalnyi írásos hagyatékának feldolgozása jelenleg is zajlik. Felfedezésének idején, a hetvenes években a naiv művészet kategóriájába sorolták, de ahogy legutóbbi, műcsarnokbeli kiállításának kurátora, Mayer Marianna művészettörténész felhívta a figyelmet rá, ez csak felületes címkézés, annak következménye, hogy Balázs János művészete nem illik bele a hagyományos művészettörténeti kategóriarendszerbe. Képeinek kiforrott kompozíciója azonban – különösen a késői művek esetében – olyan alkotóra vall, aki tudatosan kontrollálta intencióit. A hetvenes évek szocialista kultúrpolitikájának – melyben fontos szerepet játszott a népművelés, a szociográfia, a dokumentarizmus, a tanulatlan emberek felzárkóztatása – a cigánytelepi festő nagyon-nagyon kapóra jött. Ebben az időben egyébként is feltámadt az érdeklődés a naiv, illetve a népi gyökerű művészet iránt, a hatvannyolcas hevülettől fűtött értelmiség kereste a tiszta, őszinte tudást a világról. Balázs Jánost körülményei és sodró erejű művészete is arra predesztinálta, hogy a korszak ikonjává váljon. Pillanatok alatt lett híres; nemcsak Magyarországon, de külföldi galériákban – Londonban, Leydenben – is kiállították képeit. 1971-ben pedig már a Magyar Nemzeti Galéria Festészeti Osztálya vásárolt tő- le képeket. A Galéria 1972-es Magyar naiv művészek a XX. században kiállítása után készítette Moldován Domokos a Magyar naiv művészek 1972–74 című filmjét, melyben jelentős fejezet jutott Balázs Jánosnak. Rendszeresen foglalkozott vele a média, újságírók, riporterek faggatták, több portréfilmet is készítettek róla, többek között Kernács Gabriella és Kőszegi Edit, aki Szuhay Péterrel együtt halála után is sok kiállítását mentorálta.

Balázs János sorsa mesébe illő módon teljesedett be. A vályogputrikból álló cigánytelepet a város felszámolta, a festő hagyta el utolsóként a lebontásra ítélt pécskődombi negyedet. Saját kérésére szemben kapott egy kertes házat, hogy ablakából arra a helyre lásson, ahol egész életét leélte. A gyorsan jött hírnévvel azonban nem tudott mit kezdeni, idegen volt számára a társadalmi játszótér, ahol pedig – szemben az addigi nyomorúsággal – pozitív fogadtatásban volt része. A felfedezést követően, amikor már vásárolták, interjúvolták és kiszakították puritán körülményei közül, lebénult, ágynak esett, és meghalt. Ha úgy tetszik, halálával is igazolta, amit életével hirdetett: az alkotó géniusz szükségszerű magányosságát.

Screenshot 2020 03 25 at 11.36.17

Balázs János régi pécskődombi házakat megörökítő faragványa (22,5 x 28,5 cm) a Dornyay Béla Múzeum tanulmányi raktárából, és a felszámolt vályogházak helyére épült, Magyar Géza által tervezett egyik „erkélyház” részlete (lásd e számunk 25. oldalát) Fotó: © Artmagazin / Dornyay Béla Múzeum / HUNGART © 2019

Az eltelt évtizedekben – ha nem is került a helyére a magyar művészettörténeti kánonban – nem hullott ki a kulturális köztudatból. Műveit a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum és a kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeuma őrzi, de a MANK (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.) kezelésébe is kerültek képei. Legnagyobb részük azonban magángyűjtőkhöz vándorolt, a legteljesebb gyűjteményt, mintegy nyolcvan darabot Horn Péter mondhat- ja magáénak, 2018-ban a Műcsarnok mutatta be ennek nagy részét. Salgótarjánban, ahol szintén őrzik és ápolják emlékét, alakját Szabó Tamás szobra örökíti meg. 2015-ben születésének 110. évfordulóját a Dornyay Béla Múzeum nagyszabású kiállítással ünnepelte, Glóbusz címmel, ahol nemcsak festmé- nyei, rajzai és írásos munkái szerepeltek, de a kurátorok kísérletet tettek arra is, hogy Balázs János sajátos univerzumát elhelyezzék a város történetének egy jellegzetes korszakában. A roma képzőművészetet felkaroló KuglerArt Szalon és Galéria tulajdonosa, Kőszegi Edit és Szuhay Péter, aki évtizedek óta kutatja a cigányság hazai múltját és életét, szá- mos kiállítás létrehozását segítették. A műkereskedelem is felfedezte, Kieselbach Tamás 2009-ben albumot adott ki Balázs János festészetéről „Cigány méltósággal” címmel, Kolozsváry Ma- rianna szerkesztésében. Hajdani „útnak indítója”, Botos Zoltán 2014-ben Művész a Cigányhegyen címmel adta ki beszélgetéseit Balázs Jánossal. Nevét viseli a Roma Parlament Tavaszmező utcai galériája, Kaposváron utcát neveztek el róla. Halála után több mint három évtizeddel, 2009-ben a Magyar Örökség Díjat Balázs Jánosnak ítélte a Magyar Tudományos Akadémia. Sírjára vésett sorai nem hagynak kétséget afelől, hogyan tekintett a világ elismerésére: „Élni annyi, mint ide-oda rakni azt, ami veszendő holmi.”

| 1 Botos Zoltán: Beszélgetéseim Balázs Jánossal. Salgótarján, Tarjáni Művészetpártoló Kör, 2014 | 2 Balázs János: Versek, vallomások. Salgótarján, Palócföld, 2002, 22–24. o., részlet az Életemről c. írásból | 3 Botos Zoltán: Beszélgetéseim Balázs Jánossal. Salgótarján, a Tarjáni Művészetpártoló Kör, 2014, 15. o.