Hogy a 19. század közepi Magyarországon sem komoly művészeti iskola, sem kifinomult műélvező közönség nem volt – az tény. (Sajnálatos módon a kettő egymást erősítette.) Így nem véletlen, hogy egy olyan tehetséges piktor, mint Borsos József inkább a császárvárosban praktizált, hiszen a pesti műbarátok csak húzódozva fizették volna meg az arcképeiért kért borsos árat. Sőt, az sem meglepő, hogy a hazai piacra szánt portréin kénytelen volt követni a provinciális képírók vastörvényét: mindegy mennyire életszerű a figura, ha jól láthatóan, pénzszagúan csillog az aranycsatt és a brokátmente.

A Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású kiállítást rendezett a 19. század közkedvelt, de alig-alig ismert festőművészének, Borsos Józsefnek. Nemzetőr című portréjával szinten minden kisiskolás találkozott a szabadságharc illusztrációjaként.

A kép korszakokon átívelő népszerűsége érthető: ügyesen egyensúlyoz a forradalmi hevület és a polgári egyszerűség, a biedermeier porcelánszépség és a romantikus festőiség között. Azt mutatja, hogy meddig jutott el Borsos, az érett portretista. A kiállításon persze láthatjuk korábbi munkáit is, amiket a biedermeier cukormáz ural, lekerekített formák, rózsapírba forgatott bábuemberek és selymesen csillogó fürtök. Csak semmi szertelenség – Borsos a bécsi késő biedermeier levegőjét szívta magába az 1830-as években, egyenesen Waldmüller és Amerling ecsetje hegyéről. Kedély és gömbölyűség mindenhol, vastagon csillogó lakkréteg alatt. Ráadásul Borsos bolondult az apró részletekért, az aranygombokért és a cirádákért. A változó divat egy idő után száműzte a porcelános merevséget portréiból, a pazar anyagábrázolásban is magas szintre jutott, már-már a virtuozitás szintjéig – bár igazán könnyednek sosem volt mondható. A libanoni emír jelmezébe öltöztetett Zichy Ödön már kiváló darab, akárcsak számos érett munkája, Kiss bankárék arcképeitől Esterházy Pál Antal hercegig. A decens arcképek mellett festett hasonlóan precíz csendéleteket is. A szőlőszem illatos, ahogy a hollandok tanították, a rózsabimbón pedig harmatcsepp remeg, akárcsak Waldmüllernél. (Borsosnak a nedves csillanás nagyon ment, egy kis ólomfehérrel minden szemet párásan elevenné tudott varázsolni. Ugyancsak mestere volt az éterien selymes fényű, tömött szakállaknak és a gondosan kifésült hajtincseknek.) Követve a 18. századért bomló nemzetközi ízlést, számos szalonzsánert festett az ötvenes években, az illedelmes bécsi piktoroknál leheletnyit pikánsabb modorban. A híres Lányok bál után című életképe telibe találta a neorokokó divatot. Szó sincs ártatlanul mosolygó leányokról, a lengén öltözött hölgyek – jól nevelt hímezgetés helyett – sikamlós grafikákon nevetgélnek a gazdagon berendezett rokokó enteriőrben. A kutatók kikeresték a kézben tartott litográfia eredetijét: egy fiatal szolgálólánnyal incselkedő öregúr látható rajta. Pesten nem fogadták kitörő örömmel az ilyen léha munkákat. Mikor Borsos megfestette Barabás Miklós népszerű Galambpostájának kissé élettelibb, évődőbb és franciásabb variánsát, a kritika máris megvádolta, hogy hízeleg a kor „műízlési romlottságának”. (Pedig a helyi sajtó által istenített bezzeg-Barabás még a mellbimbó udvarát is láttatni engedte!) Borsos mögött ekkor már sikeres bécsi karrier állt, az arisztokraták elhalmozták megbízásaikkal, egy csendéletét pedig maga a császár vásárolta meg. Mindezek ellenére 1861-ben Pestre költözött. 

Próbálkozott festőiskolával és belevágott a fényképészetbe is. (Nem egyedül a korban, a kedvezőtlen politikai klíma, a rossz gazdasági helyzet és a meglehetősen léha osztrák iparrendtartás miatt több tucat korábbi piktor csapott fel ekkoriban fotográfusnak.) Az iskoláról nincs sok adatunk, viszont fényképészként fényes karriert futott be, a kiegyezés környékén szinte minden arisztokrata vele dolgoztatott. Hamar megtollasodott, társával, Doctor Alberttel együtt felvásárolta a zugligeti Szép Juhászné fogadót – és a művészettörténészek nagy bánatára – gyakorlatilag felhagyott a festészettel. Pedig ha a pályán marad, talán kiforrta volna magát egy valóban első osztályú művésszé, még a nagy müncheni generáció előtt. Ehelyett készített 44 ezer fotográfiát (amiből 200 a kiállításon is látható), majd visszavonult vendéglősnek a Szép Juhásznéba. Mivel alig maradt fenn pályájáról hiteles életrajzi adat, nem tudjuk, mikor mi motiválta, de az bizonyos, hogy sokat vesztett vele a magyar festészet története. 

Magyar Nemzeti Galéria, 2009. június 19. – 2009. október 25.

Legendák és tévhitek Borsos Józsefről

• Apja ellenezte fia festői karrierjét.

× Ez valószínűleg csak egy művészlegenda-toposz, veszprémi újságíró apja befolyásos laptulajdonosként nyilvánosságot biztosított a kezdő piktornak.

• Három felesége volt.

× Dokumentumok nélkül nehéz tisztázni családi állapotát; Bécsben egy férjezett asszonnyal élt együtt (talán modellje volt), aki korán elhunyt, majd elvett egy másik nőt, akitől elvált, Pesten pedig szakácsnője volt az élettársa, akit halálos ágyán végül feleségül vett.

• Művészeti iskolái.

× Ami biztos: két évet eltöltött a bécsi Akadémián. A többi spekuláció, a valamivel idősebb Barabás Miklóstól csak informális képzést kaphatott, Waldmüller magániskolájáról semmi bizonyíték, Danhauser csak hatott rá, Amerling meg inkább barátja volt, mint mestere.

• Tanulmányúton járt Németalföldön, Itáliában és Angliában.

× Stílusára alapozott légből kapott feltételezések; talán járt az 1855-ös párizsi világkiállításon.

• Támogatta a ’48–49-es szabadságharcot.

× Politikai nézeteiről semmi biztosat nem tudunk, a Nemzetőr nem a forradalom allegóriája, csak egy portré. Ugyanígy megfestette Habsburg-hű mecénását, Esterházy herceget is. Ötvenes évekbeli, gyász témájú zsánereit inkább az osztrák divat ihlette, mint az elbukott szabadságharc..

• Miért költözött Pestre 1861-ben?

× Ismét csak találgatások: a biedermeier végét érezve felhagyott a festészettel (valójában nem hagyott fel teljesen), esetleg meglátta a nagy pénzt a fotográfiában (jól keresett arcképfestőként is), a válása miatt menekült el Bécsből (semmi adatunk nincs a volt feleségről).

(Forrás: Békefi Eszter tanulmánya a kiállítás katalógusában)