Borsos József

Kiállítás ajánló

Rieder Gábor

Hogy a 19. század közepi Magyarországon sem komoly művészeti iskola, sem kifinomult műélvező közönség nem volt – az tény. (Sajnálatos módon a kettő egymást erősítette.) Így nem véletlen, hogy egy olyan tehetséges piktor, mint Borsos József inkább a császárvárosban praktizált, hiszen a pesti műbarátok csak húzódozva fizették volna meg az arcképeiért kért borsos árat. Sőt, az sem meglepő, hogy a hazai piacra szánt portréin kénytelen volt követni a provinciális képírók vastörvényét: mindegy mennyire életszerű a figura, ha jól láthatóan, pénzszagúan csillog az aranycsatt és a brokátmente.

A Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású kiállítást rendezett a 19. század közkedvelt, de alig-alig ismert festőművészének, Borsos Józsefnek. Nemzetőr című portréjával szinten minden kisiskolás találkozott a szabadságharc illusztrációjaként.

Screenshot 2020 04 19 at 16.07.24
Borsos József: Libanoni emír viselete, 1843, olaj, vászon, 154x 119 cm, Magyar Nemzeti Galéria

A kép korszakokon átívelő népszerűsége érthető: ügyesen egyensúlyoz a forradalmi hevület és a polgári egyszerűség, a biedermeier porcelánszépség és a romantikus festőiség között. Azt mutatja, hogy meddig jutott el Borsos, az érett portretista. A kiállításon persze láthatjuk korábbi munkáit is, amiket a biedermeier cukormáz ural, lekerekített formák, rózsapírba forgatott bábuemberek és selymesen csillogó fürtök. Csak semmi szertelenség – Borsos a bécsi késő biedermeier levegőjét szívta magába az 1830-as években, egyenesen Waldmüller és Amerling ecsetje hegyéről. Kedély és gömbölyűség mindenhol, vastagon csillogó lakkréteg alatt. Ráadásul Borsos bolondult az apró részletekért, az aranygombokért és a cirádákért. A változó divat egy idő után száműzte a porcelános merevséget portréiból, a pazar anyagábrázolásban is magas szintre jutott, már-már a virtuozitás szintjéig – bár igazán könnyednek sosem volt mondható. A libanoni emír jelmezébe öltöztetett Zichy Ödön már kiváló darab, akárcsak számos érett munkája, Kiss bankárék arcképeitől Esterházy Pál Antal hercegig. A decens arcképek mellett festett hasonlóan precíz csendéleteket is. A szőlőszem illatos, ahogy a hollandok tanították, a rózsabimbón pedig harmatcsepp remeg, akárcsak Waldmüllernél. (Borsosnak a nedves csillanás nagyon ment, egy kis ólomfehérrel minden szemet párásan elevenné tudott varázsolni. Ugyancsak mestere volt az éterien selymes fényű, tömött szakállaknak és a gondosan kifésült hajtincseknek.) Követve a 18. századért bomló nemzetközi ízlést, számos szalonzsánert festett az ötvenes években, az illedelmes bécsi piktoroknál leheletnyit pikánsabb modorban. A híres Lányok bál után című életképe telibe találta a neorokokó divatot. Szó sincs ártatlanul mosolygó leányokról, a lengén öltözött hölgyek – jól nevelt hímezgetés helyett – sikamlós grafikákon nevetgélnek a gazdagon berendezett rokokó enteriőrben. A kutatók kikeresték a kézben tartott litográfia eredetijét: egy fiatal szolgálólánnyal incselkedő öregúr látható rajta. Pesten nem fogadták kitörő örömmel az ilyen léha munkákat. Mikor Borsos megfestette Barabás Miklós népszerű Galambpostájának kissé élettelibb, évődőbb és franciásabb variánsát, a kritika máris megvádolta, hogy hízeleg a kor „műízlési romlottságának”. (Pedig a helyi sajtó által istenített bezzeg-Barabás még a mellbimbó udvarát is láttatni engedte!) Borsos mögött ekkor már sikeres bécsi karrier állt, az arisztokraták elhalmozták megbízásaikkal, egy csendéletét pedig maga a császár vásárolta meg. Mindezek ellenére 1861-ben Pestre költözött. 

Screenshot 2020 04 19 at 16.11.49

Borsos József: Krízis a művész életében, 1852, olaj, fa, 97x81 cm, Magyar Nemzeti Galéria

Próbálkozott festőiskolával és belevágott a fényképészetbe is. (Nem egyedül a korban, a kedvezőtlen politikai klíma, a rossz gazdasági helyzet és a meglehetősen léha osztrák iparrendtartás miatt több tucat korábbi piktor csapott fel ekkoriban fotográfusnak.) Az iskoláról nincs sok adatunk, viszont fényképészként fényes karriert futott be, a kiegyezés környékén szinte minden arisztokrata vele dolgoztatott. Hamar megtollasodott, társával, Doctor Alberttel együtt felvásárolta a zugligeti Szép Juhászné fogadót – és a művészettörténészek nagy bánatára – gyakorlatilag felhagyott a festészettel. Pedig ha a pályán marad, talán kiforrta volna magát egy valóban első osztályú művésszé, még a nagy müncheni generáció előtt. Ehelyett készített 44 ezer fotográfiát (amiből 200 a kiállításon is látható), majd visszavonult vendéglősnek a Szép Juhásznéba. Mivel alig maradt fenn pályájáról hiteles életrajzi adat, nem tudjuk, mikor mi motiválta, de az bizonyos, hogy sokat vesztett vele a magyar festészet története. 

Magyar Nemzeti Galéria
2009. június 19. – 2009. október 25.

Artmagazin 2009/4. 46-47.o.