Minden fejben sötét van
Firenzében, a Palazzo Strozziban a Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején változatos helyekre exportált, majd a különböző történelmi és tengeri viharok következtében a föld vagy a víz alá került, később pedig kiásott vagy kibúvárkodott szobrokból nyílt kiállítás. A kölcsönadó intézmények földrajzilag persze már csak részben vannak átfedésben a lelőhelyekkel: Tbilisziből például egy arrafelé feltárt szobor érkezett vendégségbe, Fort Worth-ből viszont hazalátogatott az az Itáliában kiásott bronzfej, aminek a frizurája meglepő hasonlóságot mutat Nagy Ervinével.
Mondjuk, hogy azt kellene érezni: változtasd meg az életed. Vagy azt kellene mondani: nem ismerhettük hallatlan fejét. De most mást sem ismerünk, mint a hallatlan fejeket, amelyek szenvedőn, hullámos ajakkal azt susogják: ne fáradj. Nem változtatsz meg te semmit. Rokonok vagyunk.
Firenze, Strozzi-palota, itt élnek a rokonaink, akiknek ismerjük fejét, meglepő módon ismerjük néha a szemüket is, nem is tudom eldönteni, vajon ilyenkor a legfélelmetesebbek, vagy amikor belenézhetünk a fejükbe, az arcuk mögé, és látjuk, hogy fekete, fekete, fekete. Nem az anyag rejtett lelke, kit érdekel az anyag, hanem a szellem a sötét, ott érzi jól magát. Mintha belenéznénk egy másik ember fejébe, az érzékszervek nyílásainál, és csak a sötétet látni, mindegy, hogy száj vagy orr vagy fül. Akkor van a baj, ha fényt kap az agy, ha szétütik vagy szétvágják a csontcsészét körülötte.
Kit érdekel az anyag? Na jó, ez egy kissé elkapkodott megjegyzés volt, mindannyiunkat az anyag érdekel. Hellenisztikus bronzok, és hogy ne ez legyen a cím, azt írták ki nagy, sárga betűkkel a palotára, hogy Hatalom és pátosz. Szeretném legalább az egyiket érezni, nem magamon, hanem a kiállításon. Hogy ezek a meggyötört uralkodók és közemberek egy kicsit is azt éreznék, itt valami nagyszabású szenvedésről van szó, ami szép, nemes és értelmes, nem pedig csak úgy rájuk szakad a világ minden cél és felsőbb szándék nélkül, és nem találnak benne sem vigaszt, sem fogódzót, sem istent, sem embert. Sötétben hagyott termek közepén állnak ezek a boldogtalanok, már ha van testük, nemcsak levágott fejüket nézegetjük a vitrinekben. Elég megszállott szoborfogdosó vagyok, de most mégsem tudok elszámolni ezzel az erős késztetéssel, hogy meg kellene érinteni őket. Ezeket a jó, húsos pofákat, széles, határozott orrokat, mozdulatlan valóságokat. Kit érdekel az anyag? Másunk sincs, mint az anyag, amiből vétettünk. Ők viaszvesztéses eljárással, vagy ki tudja. Mi meg tényleg, ki tudja, milyen alapon. Érinteni kellene, hogy legalább érezzük a különbséget. Mert egyébként túlságosan hasonlítunk, ugyanabban a világban élünk. Pedig a hellenisztikus korszakot milyen szépen, gyorsan leadták a történelemórán, Nagy Sándor után kezdődik, Actiumig tart, halványan vagy kevésbé halványan ismerős neveket írattak föl a füzetbe, mint Ptolemaiosz, Antigonosz meg Kleopátra. Átmeneti kor, mondták, a tanulás rendjének megfelelően ez köti össze Athént és Rómát. Elintéztük az ő bő kétszáz évüket, azalatt is formálódott a világ, míg beletalált, hogy hol is történnek a fontos dolgok. Most itt vagyunk, újabb átmenetiek, nem tudjuk, miből mibe mennek át fölöttünk, csak az világos, hogy nekik vagyunk az utódaik. Keletre kacsingatunk, hátha ott többet tudnak a lélekről és annak halhatatlanságáról, hiszünk a jósoknak, boncoknak, varázslóknak, ráolvasóknak. Hiszünk abban, hogy nincs boldogság. Hisszük, hogy más dolgunk sincs, mint megszabadulni mindattól, ami anyag. Nézzük az arcukat, igazán kicsit sem hasonlítunk. Nyilván ez a hasonlóság alapja. Annyira egyéniek, van, hogy nemcsak homlokuk ránca, hajuk szála, szakálluk serkenése látható, de a szempillájuk is. Bronz szálacskák a szemek körül. Annyira különbözőek, hogy ettől hasonlítanak hozzánk. Még a fél lábát elhagyó, csak testből álló, fényes fémtámasszal stabilizált bronzfutóról is a paralimpikonok jutnak az eszembe. Nézem a karját fölemelő Aule Meteli vastag talpú szandálját. No lám, ő is félretaposta a cipőt. Ugyanazok a gondolatok járnak a fejünkben. Mit keresek itt? Mi az itt? Mi az én? Mi a mi?
Persze, tudjuk pontosan, mire vezet ez a folytonos kérdezősködés. Egy Keletre küldött nyugati, Pontius Pilatus is azt kérdezgette: mi az igazság? Aztán áldásos közreműködésének köszönhetően néhány száz éven át a művészek arra készítettek variációkat, hogyan is függ egy fára szögezett férfitest. Most még a férfitest sokszor az atlétáké. Az epheszoszi Apoxiomenosz, az olajat a testéről kapargató atléta, akinek a teste százhatvankilenc darabra tört, de a 19. századi megtalálók azért megpróbálták összerakni. Nem sikerült, túl nagy, túl szögletes lett a váll, és mintha ezen keseregne most a szépen frizírozott fej. Talán a legszebb munka a Dárdavivő bronzból. Az alkotó neve bele van karcolva a bronzba, Apollóniosz. Az arckifejezés zaklatott, és kétoldalt, a vállakból karok helyett mintha keresztfa állna ki, nyilván statikai okokból, de mintha szegény ember már belül hordozná keresztjét, mintha valami szörnyű kínzáson esne át, tompa karóval, keresztbe. Vannak mindenféle elméletek és remények a művészetről, miért jó és hogyan segít. Talán csak így: azt súgja, nyugalom. Van, akinek jobban fáj.
Hatalom és pátosz (Potere e pathos. Bronzi del mondo ellenistico),
Firenze, Palazzo Strozzi,
2015. június 21-ig.