Artmagazin 77
E számunk egyik érdekessége, hogy a Nemzeti Galéria régi igazgatója, Pogány Ödön Gábor (akit csak Pögként emlegettek) két cikkünkben is szerepel. Az egyikben kicsit hősiesen megír egy előszót az akkoriban alig megtűrt, de Párizsba azért kiengedett Kassák Lajos kiállításának katalógusába, amiért is lehúzzák a Kossuth-díjasok listájáról (viszont kap egy Denise René által kiadott Kassák-mappát), a másik cikkben pedig ő a megtestesítője a Nemzeti Galéria fontolva haladó (értsd középszerűnél is középszerűbb) kádárista korszakának. Ez a korszak, és ennek minden ellentmondásossága vetül elénk a Fajó Jánossal készült interjúból is, a mostani korszak ellentmondásosságáról pedig a Várkert Bazárban rendezett Csók István-kiállítás árulkodik. Semmelweis Ignác halálának körülményei sem teljesen egyértelműek, a róla elnevezett múzeum igazgatója írásában mindenesetre határozottan cáfolja az újra meg újra lábra kapó összeesküvés-elméletet, de érdekes Semmelweis síremlékének története is, amely szintén sokat elárul az adott korszakról. Ennél is mélyebb kútba nézünk, ha a most Firenzében kiállított hellenisztikus bronzok sorsát akarjuk nyomon követni. Rég halott görögökét, etruszkokét, rómaiakét, akik feljöttek az alvilágból, és most viselhetik sorsukat, a sok érdeklődő turistát, aki a képükbe bámul. De ha már sors: Leonora Carringtonnak sem volt könnyű élete, idegösszeomlás, kényszergyógykezelés, miután Max Ernst elhagyta, igaz, a nácik elől menekülve. Igaz, Peggy Guggenheim karjaiba. Vagy olvashatnak Batthyány Gyuláról, aki az ország egyik leggazdagabb arisztokratájának született és börtönviselt kitelepítettként halt meg, megosztó, de mindenképpen érdekes festői életművet hagyva maga után. Ő legalább sokat festhetett, és úgy, ahogy akart, a szinte elfeledett pályatárs, TahiTóth Nándor viszont alig-alig dolgozhatott nyomasztó elvárások vagy korlátok nélkül. Csak sejteni lehet, milyen festő lett volna belőle, ha szerencsésebb korban, jobb helyre születik. De jönnek vidámabb témák is: Matisse, meg a Városliget, és Sylvia Plachy, akinek a fotóiból kiállítást láthatnak a Mai Manó Házban, benne meglepetéssel az Adrien Brody-rajongóknak!
(tt)
TARTALOMJEGYZÉK:
4 Artanzix
6 OFF-térkép
8 Német Szilvi: „Kellő arányban összeállított zene és propaganda az étrend” – Interjú Németh Hajnallal
14 Szikra Renáta: A MÁSIK CARRINGTON
18 Fáy Miklós: MINDEN FEJBEN SÖTÉT VAN
22 Szilágyi Sándor: Leheletfinom szürrealizmus – Sylvia Plachy fotói
26 Topor Tünde: Matisse alla romana
28 P. Szűcs Julianna: Thámárnak mindegy
32 Gréczi Emőke – Topor Tünde: interjú fajó jánossal
40 A városliget szellleme (2. rész) Várnagy Tibor: Felvonulóktól a Kertemig
46 Horányi Ildikó: Örök nyugalom? – A Semmelweis-síremlék története
52 Török Katalin: A gyűjteményt nem lehet a sírba vinni – Interjú a Völgyi Miklós - Skonda Mária műgyűjtő házaspárral
58 Mucsi Emese: Elfeledett életművek: Tahi-Tóth Nándor
60 Rieder Gábor: Egy gróf titkai - Molnos Péter Batthyány-könyvéről
Egy gróf titkai
Giccsőr, pozőr vagy titok-idegenség? Mérlegen az egykori (és mai) sztárfestő, gróf Batthyány Gyula. Különös élet, különös művészet.
Elfeledett életművek: Tahi-Tóth Nándor
Magyar fül számára a Tahi-Tóth név ismerősen cseng. Nem csoda, hiszen a népes család több tagja is – vezetéknevét így vagy úgy csavarva – közszereplő lett.
A gyűjteményt nem lehet a sírba vinni
Nemrégiben láthatott válogatást a közönség hazai magángyűjtemények anyagából. Az Új Budapest Galéria kiállításán külön kis szekciót képeztek a Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény elmúlt négy évben vásárolt darabjai, pedig a rendezés nem a tulajdonosok neve szerint haladt, hanem tematikus íveket rajzolt. A külön kis tárlatrész alapján is világos lett, hogy koherens, az alföldi festészetet kiindulási pontnak tekintő, főképp festményekre koncentráló gyűjteményről lehet szó. Most következő interjúnkban ezt a képet pontosítjuk. Kiderül, honnan indult a gyűjteményépítés, mik az ehhez kapcsolódó élmények, milyen szempontok alapján választ a két tulajdonos, de olvashatnak azokról a terveikről is, amelyek már jócskán túlmutatnak a hagyományos értelemben vett gyűjtői mentalitáson.
Örök nyugalom?
A világszerte csak „az anyák megmentőjeként” ismert magyar orvost élete utolsó éveiben kitaszította az orvosi társadalom. A megkeseredett és súlyos betegségekkel küzdő Semmelweis halálának botrányos körülményeiről sokan sokfélét írtak mostanában, cikkünk az utólagos rehabilitáció és a Semmelweis-síremlék történetének ered nyomába.
Felvonulóktól a Kertemig
A dolgok állása szerint hamarosan eltűnik a Liget abban a formájában, ahogy többségünk már gyerekkora óta ismeri. De akármilyen szedett-vedett kinézetű, gondozatlan, sőt viharvert néhol, azért szeretnénk emléket állítani neki, hogy amikor már látványos lesz, mozgalmas, tele turistával, elő lehessen szedni a megfakult Artmagazinokat, merengeni a régi szép időkön, búsulni, miért is nem sétálgattunk többet az akkor még elhagyatott részeken. Sorozatunk második részében olyan valaki emlékezik, akit már több mint 30 év köt a Ligethez, legalábbis a Liget Galériához, és aki azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják magukról: ültettek ide fát.
Interjú Fajó Jánossal
Fajó János a Kádár-kori magyar művészeti élet egyik fenegyereke. Korán megteremtette függetlenségét mind szellemi, mind anyagi értelemben (saját bevallása szerint könnyű helyzetben volt, hiszen vegyész felesége eltartotta). Kassáktól ered az a művészetszemlélet, vagy inkább beszéd a formák és színek nyelvén, ami munkáit, gondolkodásmódját azóta is jellemzi, és amit azóta szabadiskolai tanítványok generációinak adott tovább. A hetvenes-nyolcvanas években példa nélkül való, ahogy a pártállami szisztéma mellé barátaival, művésztársaival egy egész kis alternatív intézményrendszert építettek ki: műhelyt (Pesti Műhely), kiállítóteremhálózatot (az aczéli direktívával összhangban, vidéki művelődési házakban), később évekig működtették önállóan a Józsefvárosi Galériát, majd, hogy az oktatás se maradjon ki, művésztelepet is létrehozott, szabadiskolát vezetett (Szerencs, Encs). Azt mondja, először nem Gagarin járt az űrben, hanem Malevics, őt magát pedig máig minden érdekli, aminek színe és formája van. Kiállítás a Missionart Galériában.
Thámárnak mindegy
A Várkert Bazárban új kiállítóhely is létesült, július 5-ig a nézőcsalogató Csók István, a derűs élet festője címmel látható benne válogatás a majd’ egy századot átívelő életút különböző korszakaiból. Párizsias enteriőrök, nemzetiségi lányok, dús keblű vámpírok, pávák között mulatozó társaság az első világháború kellős közepén - öntudatlan önarcképként pedig Thámár.
Matisse alla romana
Akkora reveláció a kései Matisse-kollázsokat bemutató kiállítás, ami London után New Yorkba utazott, hogy más városok is akarnak Matisse-ból valamit, pontosabban nem is belőle, hanem hozzá.
Minden fejben sötét van
Firenzében, a Palazzo Strozziban a Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején változatos helyekre exportált, majd a különböző történelmi és tengeri viharok következtében a föld vagy a víz alá került, később pedig kiásott vagy kibúvárkodott szobrokból nyílt kiállítás. A kölcsönadó intézmények földrajzilag persze már csak részben vannak átfedésben a lelőhelyekkel: Tbilisziből például egy arrafelé feltárt szobor érkezett vendégségbe, Fort Worth-ből viszont hazalátogatott az az Itáliában kiásott bronzfej, aminek a frizurája meglepő hasonlóságot mutat Nagy Ervinével.
A másik Carrington
Az angoloknak két Carringtonjuk is van, és kezdetben egyikük festészetét sem vették komolyan. A két festőnő közül Dora volt az idősebb, aki a század elején a Bloomsbury-csoport bohém művészvilágában kereste helyét, ám kiváló portréi és szürreális tájképei kevésbé ismertek, mint bonyolult szerelmi élete (az utókor számára leginkább Emma Thompson megformálásában, aki a fiús, emancipált Carringtont bubifrizurában és bricseszben alakította a ’95-ben forgatott életrajzi filmben).
„Kellő arányban összeállított zene és propaganda az étrend”
Legutóbbi munkájával a párizsi Palais de Tokyoban fog szerepelni és a hazai közönség is láthatja majd az OFF-Biennále Budapest egyik programján. Miközben a tengerentúli mamutmúzeumok Björk- vagy David Bowie-retrospektívekkel hozzák felszínre és teszik jól láthatóvá zene és esztétika kapcsolatát, a hazai színtér egy-egy képzőművészetinek elkönyvelt intézménye vagy szereplője is kizónáz – csak épp az európaiakra jellemző komolysággal – a zenetörténet-csinálás irányába. A Berlinben élő Németh Hajnal pályáján ez nem újdonság: az Air Outban egy monumentális orgonát levegőztetett át, a Crash-ben operalibrettó képében kérdezett, legfrissebb munkája, az Imagine War pedig a rebellis punk/rock slágerek partitúráját rendezi sorba a konceptuális művészet szövegigényének megfelelően. Ezzel megy majd Párizsba, és jön májusban az OFF-ra is.