A gyűjteményt nem lehet a sírba vinni

Interjú a Völgyi Miklós - Skonda Mária műgyűjtő házaspárral

Török Katalin

Nemrégiben láthatott válogatást a közönség hazai magángyűjtemények anyagából. Az Új Budapest Galéria kiállításán külön kis szekciót képeztek a Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény elmúlt négy évben vásárolt darabjai, pedig a rendezés nem a tulajdonosok neve szerint haladt, hanem tematikus íveket rajzolt. A külön kis tárlatrész alapján is világos lett, hogy koherens, az alföldi festészetet kiindulási pontnak tekintő, főképp festményekre koncentráló gyűjteményről lehet szó. Most következő interjúnkban ezt a képet pontosítjuk. Kiderül, honnan indult a gyűjteményépítés, mik az ehhez kapcsolódó élmények, milyen szempontok alapján választ a két tulajdonos, de olvashatnak azokról a terveikről is, amelyek már jócskán túlmutatnak a hagyományos értelemben vett gyűjtői mentalitáson.

   
A művészeti menedzser kategóriában Gundel Művészeti Díjjal kitüntetett Skonda Mária Völgyi Miklóssal a 2009-es díjátadó ünnepségen

Skonda Mária a Magyarországi Volksbank Zrt. vezérigazgató-helyetteseként, mint a bank által gyakorolt képzőművészeti mecenatúra megteremtője szerzett magának ismertséget és elismertséget a kétezres évek elején. Az Érték, Művészet, Mecenatúra sorozatcímmel öt év alatt (2003–2008) az ország egész területéről kiválasztott ötszáz képzőművésznek rendezett kétszázötven kiállítás (Budapesten és a bank vidéki fiókjaiban) meghatározó korszakot jelöl mind a saját, mind a bank és nem utolsósorban a kortárs képzőművészet vonatkozásában. Völgyi Miklós is több évtizede gyakorolja a magángyűjtők izgalmas, mindenre kíváncsi, felderítő, kapcsolatépítő életét. Kettejük „munkamegosztásában” az ő tiszte volt a családi gyűjtemény építése, bővítése, bár a fontos és végső döntéseket mindig közösen hozták meg. A mára kialakult és nagy tételszámú gyűjtemény nemcsak festményekből és grafikákból áll, tartozik hozzá egy tekintélyes kisplasztikai- és egy Zsolnay kerámia-gyűjtemény is.
 
Somogyi Győző: Badacsony, é. n., olaj, tempera, vászon, 73 × 100 cm

Skonda Mária világra nyitott, négygyerekes erdélyi polgárcsaládból származik. Szülei, nagyszülei a második világháború alatt és után települtek át Magyarországra. „Fertőzöttséget” a gyűjtéshez a nagymamától kapott, akit antik óragyűjteményétől és régiségeitől a meneküléssel és nélkülözésekkel terhelt évek megfosztottak ugyan, de a művészetek és a valódi értékek iránti tisztelet, vonzalom mélyen beépült az unokába, akit a későbbiekben régiségboltos körútjaira mindig magával vitt és gondosan okított a nagymama. Völgyi Miklós családja számára a biztos polgári élethez szükséges hátteret a nagyapa teremtette meg. A váci Duna-parton álló vendégfogadó – amit később elvettek tőlük – emeletén lakott a négygyerekes család. A festmények a falakról, a porcelánok a vitrinből apránként a gyerekek taníttatásába konvertálódtak. A testvérek közül egyedül nála jelentkezett már gyerekkorban a gyűjtőszenvedély, gyűjtött mindent, amihez nem kellett pénz: színész-képeslapot, gyufacímkét, bélyeget, madárfészket, madártojást.
Mindketten mérnöknek, majd később közgazdásznak tanultak, az egyetemen ismerkedtek meg és házasodtak össze, együtt „járták ki” saját szorgalomból, elszántságból, szenvedélyből a műgyűjtés szakmai és gyakorlati iskoláját.
 
Artmagazin: Mikor és mivel kezdődött a gyűjteményépítés?
Skonda Mária: Nagyon sokat jártunk múzeumokba, kiállításokra a hetvenes években. Ha volt egy nagy kiállítás bárhol az országban, oda mindig elmentünk. Már akkor elhatároztuk, hogy ha majd megtehetjük, az otthonunkban nem poszterek, hanem eredeti képek lesznek. Egyszer az akkori munkahelyemre, talán a Képcsarnok Vállalattól eljött valaki képeket árulni. Vettem két szép kis akvarellt és hazavittem. Miklós nagyon megsértődött, hogy nélküle döntöttem. Ez a jelentéktelennek tűnő eset valószínűleg felébresztette benne a gyerekkori gyűjtőszenvedélyt, mert hatalmas sodrással elindított egy most már négy évtizede tartó folyamatot.
Völgyi Miklós: Mivel kezdetben és most is az aktuális anyagi helyzetünknek megfelelően vásároltunk, rendszeres látogatói és vevői lettünk Pátzay Vilma péntekenkénti úgynevezett kisárveréseinek a Kossuth Lajos utcában. Hihetetlenül olcsón lehetett nagyon jó minőségű grafikákat vásárolni nála a ’80-as évek végén. Kezdetben Szőnyire és tanítványaira koncentráltunk. Büszkén mondhatom, hogy nagyon komoly grafikai gyűjteménnyel rendelkezünk. Amikor a ’90-es évek közepén a galériás és árverési kereskedelem annyira felnyomta a klasszikus képek árát, hogy az a mi anyagi lehetőségeinket már meghaladta, akkor fordultunk teljes mellszélességgel a kortársak felé. Az ember a saját környezetét, életét látja a kortársak a szemével. Ez a döntés alapvető fordulatot jelentett a gyűjteményépítésünkben.
Abban az időben még nem is ismertünk személyesen kortárs művészeket. Később pedig már kézről kézre adtak minket, például Somogyi Győző hívta fel a figyelmemet Földi Péterre, Földi javasolta, hogy keressem fel Lóránt Jánost, majd rajta keresztül jutottam el Benkő Viktorhoz. A személyes kötődések, „az emberi tényezők” alapján végül kortárs törzsgyűjteményünket Aknay János, Lóránt János, Szemadám György, Somogyi Győző és Bukta Imre munkásságából építettük fel. Ők azok, akiktől szinte a teljes életmű keresztmetszete megjelenik a gyűjteményben. Az elején kicsit féltünk műterembe menni, mindig megnéztük először a kiállítást, s ha tetszett egy kép, akkor jelentkeztünk csak be a műterembe, és így kezdtünk fokozatosan személyes kapcsolatokat kialakítani.
 
Breznay Pál: Ferenc a Lukácsból, 2010, olaj, vászon, 73 × 116 cm

Völgyi Kortárs gyűjtemény címmel 2008-ban egy közel háromszáz oldalas képzőművészeti kiadványban „ízelítőt” adtak tekintélyes kortárs gyűjteményükből. Talán ezt az évet nevezhetjük a nyitás évének, ugyanis ettől kezdve folyamatosan jelentettek meg katalógusokat, tematikus feldolgozásokat. Jelentős szemléletváltásnak vagyunk a tanúi ezen a téren, hiszen még nem is olyan régen a gyűjtők inkább rejtőzködtek, ki ezért, ki azért nem merte, illetve nem akarta a nyilvánosság előtt feltárni, bemutatni az általa őrzött képzőművészeti kollekciót. Önöket mi késztette erre a lépésre?
S. M.: Miklós 60. születésnapja előtt egy évvel nagyon komoly otthoni vitáink voltak abban a kérdésben, hogy szabad-e megjelennünk a nyilvánosság előtt. Az az igazság, hogy volt – különösen bennem – egyfajta szorongás, végül mégis a „nyitás” mellett döntöttünk, amiben Wehner Tibor ösztönzése, rábeszélése is nagy szerepet játszott. Aztán ráéreztünk ennek az ízére, megértettük a jelentőségét. Hisszük és valljuk azóta is: a műgyűjtőnek kötelessége, hogy ne zárja be a falak közé a birtokába került műtárgyakat. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a legjobb képeket az új tulajdonoson kívül senki sem látja azután, hogy a művész eladta. Tehát fel kell vállalni, hogy erőinknek megfelelően megjelenést biztosítsunk mind a műveknek, mind a művészeknek.
V. M.: A gyűjteményt nem lehet a sírba vinni, az egyszer szét fog esni, nagyon kevés család tud egyben tartani egy nagy gyűjteményt. Mindenkit próbálok rábeszélni arra, hogy dolgozza fel a saját gyűjteményét és csináljon belőle kiadványt. Ez azért is lenne nagyon fontos, mert kutathatóvá tenné a műtárgyakat és a műegyütteseket.
S. M.: A magunk részéről elhatároztuk, hogy bár dolgozunk még mindketten, de már nyugdíjasként, így ezentúl a gyűjtemény gyarapítása helyett inkább a gyűjtemény feldolgozásába fektetünk nagyobb energiát, és arra törekszünk majd, hogy kiadványok formájában közkinccsé tegyük.
 
Lóránt János Demeter: Falusi fürdő II., 2011 akvarell, papír, 34 × 52 cm

Az utóbbi években mégis sajátos szemléletű mecenatúra tevékenységükkel vonták igazán magukra a figyelmet. Túlmenően azon, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a fiatal művészek rendszeres vásárlásokkal történő támogatására, már négy ízben szólították meg a művészeket egy-egy témával: Magyar fürdőélet (2011), Ki a szabadba! (2012), Példa-kép (2013), Kor-Képek Élet-Képek (2015). „Folyamatosan próbáljuk a hazai kortárs művészeinket aktivizálni, hogy a műveik foglalkozzanak korunk jellemző problémáival” – írta Mária az egyik katalógusban. A kezdeményezésre egyaránt megmozdultak még alig ismert fiatal és nagynevű, elismert művészek is. Honnan származik ennek a nálunk még legalábbis szokatlan gyűjteményezési gyakorlatnak az ötlete?
V. M: Természetesen nagyon sok tematikus kiállítást rendeznek galériák is. Csak köztünk és a galériák között az a különbség, hogy a galéria a képet kiállítja, és utána a művész jó esetben hazaviheti, rosszabb esetben esetleg ott kell hagynia a galériásnál a kiállítási lehetőségért cserébe. Mi pedig megvásároltuk az alkotásokat és egyben adtunk a művésznek kiállítási lehetőséget és megjelenést a katalógusban. Tehát ez már mecenatúra, és ez természetszerűleg eltér a galériák gyakorlatától, ami elsősorban abból adódik, hogy a galériák üzleti alapon foglalkoznak a műtárgyakkal.
 
Megszületett egy-egy téma ötlete, és utána mi következett?
S. M.: Mindegyik témához írtam egy rövid esszét, hogy mégis mire gondolunk, és ezt e-mailben szétküldtük az ismerős művészeknek. Minden esetben csak témát adunk, témát vetünk fel, tehát inkább gondolatébresztésről van szó, nem megrendelésről. Azt kértük, hogy akit érdekel, az jelezzen vissza a megadott határidőig. Sokan visszajeleztek. Következő lépésként pedig elküldtek néhány apró skiccet, vázlatot számítógépen.
 
Minden beérkezett mű kiállításra került? Ki válogatott, ki döntött? Kérték esetleg művészettörténész szakember segítségét?
S. M.: Nem, fenntartottuk magunknak a jogot, hogy mi döntsünk, vállalva az esetleges későbbi kritikát. A katalógusokhoz a művészettörténeti elemzést viszont már szakemberre, Takács Gábor művészettörténészre bíztuk.
 
Bukta Imre: Bárány a kocsmában, 2005, olaj, vászon, 75 × 90 cm

Tehát ilyen előzmények után született meg 2011-ben az első, felkérésre készült kiállítás, a Magyar fürdőélet, ami a Kogart Galériában került bemutatásra.
S. M.: Hadd tegyem hozzá, hogy a Kogart után, még ugyanabban az évben a debreceni MODEM és 2012-ben a bécsi Collegium Hungaricum is fogadta a kiállítást, sőt ez utóbbi helyen még szimpóziumot is szerveztek a témáról.
V. M.: Elmesélek egy érdekes és tanulságos történetet ehhez a kiállításhoz kapcsolódóan. Lóránt János korábban vizes technikával csak elmosódott tájakat festett, de soha nem tett bele alakot. Viszont rettentő jól és nagyon sokat rajzolt tussal, egyvonalas tussal. A mi felkérésünkre – erre egy kicsit büszkék is vagyunk – János elkezdett 30x40-es vagy 40x50-es, megdöbbentően friss akvarelleket festeni – tele alakkal! Tegyük hozzá, hogy elmúlt már hetvenéves. Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy a véletlen hozta így, olajképek készítéséhez ugyanis túl rövid volt a határidő. Mindenesetre Lóránt Jani ráérzett a dolog ízére, s most körülbelül huszonöt új akvarellje van, különböző témákban. Olyan sorozat született a felkérésünkre, amiből több kiállítást is tervezünk Egerben (az akvarell biennálén), Losoncon és Kassán.
 
Az eddig megvalósult tematikus kiállítások mindegyikét olyan pozitív gondolat kíséri, amivel jólesik az embernek találkozni. „…A magyar fürdőéletnek a kortárs képzőművészet tükrében való bemutatásával az a célunk, hogy ablakot nyissunk arra a kulturális egységre, amely ezeréves hagyományainkban gyökerezik” – olvashatjuk a katalógusban ismét Mária tollából, míg a Ki a szabadba! című kiállításhoz a mottót egy Móricz Zsigmond-idézet adta: „Menjetek ki a természetbe és ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember őszinte lesz.”
S. M.: Ez utóbbi esetében persze nem tájképeket vártunk, hanem az ember megjelenítését a szabadban, az a gondolat volt a fontos, hogy kinek mit jelent ma a természet közelsége. Csak „ott” vagyunk, vagy „jelen is vagyunk” benne, azaz átéljük, befogadjuk azt, ami körbevesz minket, megéljük, ami történik velünk.
 
Radák Eszter: Így szeretnék megöregedni, 2012, olaj, vászon, 130 × 90 cm

A 2013-ban a budapesti Barabás-villában bemutatott harmadik tematikus kiállítás, a Példa-kép arra is ráirányította a figyelmet, hogy egy felmérés szerint a megkérdezett 17-18 éves fiatalok közel egyharmadának egyáltalán nincs példaképe, 20 százalékuknak szüleik jelentik a példaképet, de egy másik 20 százalék számára a média-celebek.
S. M.: Bosszantó, hogy ezt a kiállítást a kultúrpolitika nem karolta fel. És nem is írtak róla. Olyan témába nyúltunk, amibe nem nyúlt volna bele egyetlen galéria sem. Mert nem kell példakép. A katalógus címlapképe, Radák Eszter Így szeretnék megöregedni című festménye tulajdonképpen nem is ebből az alkalomból készült, hanem már korábban. Virág Judit egyik kiállításán találkoztunk vele, ez volt a minket megihlető, első darab. A kép hihetetlenül megrázó. Hova tart ez a szerényen, de igényesen öltözött idős pár? Honnan indultak és hova mennek így, méltósággal összekapaszkodva? Amikor művészekkel, barátainkkal beszélgettünk a témáról, az derült ki, hogy példaképért legtöbben a szüleikhez, nagyszüleikhez nyúlnak vissza. 
 
Terveznek még tematikus kiállításokat a jövőben is?
S. M.: Nagyon tudatosan és tematizálva dolgozzuk fel a saját anyagunkat, és folytatni szeretnénk, amit elkezdtünk: megnézzük, mik az érdekes és izgalmas kérdések a mai Magyarországon, a mai magyar társadalomban, amivel megszólíthatnánk a művészeket. Azt viszont már nem tudjuk ígérni, hogy mindegyik alkotást meg is vesszük, egyet-egyet lehet. Terveink szerint ahol módunk lesz rá, segítünk majd a kiállításszervezésben, esetleg részt veszünk a dokumentálásban is.
 
A tematikus blokkok mellett a Völgyi– Skonda-gyűjtemény másik fontos jellemzőjeként lehet számon tartani a többségében fiatal, vagy éppen a legfiatalabb korosztályhoz tartozó nőfestők tekintélyes számát.
V. M.: Megfigyeltem, hogy amikor az egyetemről kikerülnek a gyerekek, érdekes módon a lányok előbb találják meg a saját hangjukat, sokkal kevésbé követik a mestereiket. A fiatal férfi festők nagyon sokáig nem tudnak elszakadni a mesterüktől, és csak olyan negyvenéves korukra találják meg a saját hangjukat. A lányok többségénél ez másként alakul, bár náluk a házasság, a gyerekvállalás eredményez esetenként megtorpanást, visszaesést.
 
Bács Emese: Együtt az asztalnál, 2012, olaj, vászon, 60 × 70 cm

A műgyűjtéssel kapcsolatban kikerülhetetlen a vásárlás, a befektetés, kockázat, a vagyonképzés témája, illetve az ezekre adott egyéni válaszok, különösen ha kortárs, esetleg még nem befutott művészekről van szó.
S. M.: Sose tekintettünk úgy a kortárs vásárlásokra, mint kincsképző eszközre, és sose éreztük azt, hogy például fiatal kortársaktól vásárolni bátorság vagy rizikó kérdése lenne. Tehát mi ezt nem befektetésként kezeljük, hanem azt mondtuk, hogy ez a jövedelmünk gyümölcse, megvesszük, mert nekünk tetszik. Más iszonyatos pénzeket költ ruhára, autóra, mi meg műtárgyakra. Az üzleti világból jöttünk, ami garantálja a józanságot, megóv attól, hogy elszaladjon velünk a ló. Egyébként mind a mai napig vásárolunk galériákban és közvetlenül a művészektől is, csak talán már ritkábban, mint a gyűjtemény felépítésének első évtizedei alatt.
V. M.: A neves, nagy galériákban is rendeznek már kortárs kiállításokat. Ha megtetszik valami, akkor odamegyünk, s ha kell, alkuszunk a kiválasztott műre. Ilyenkor a galéria megbeszéli a művésszel, hogy ad-e árengedményt. Sokszor előfordul, hogy a művész inkább mond egy mérsékelt árat, csak bekerüljön a gyűjteménybe.
S. M.: Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ma már referenciaértékkel bír, ha valaki a gyűjteményünkben van. Ez is számít, fiatalok esetében különösen. Azonkívül nagyon tudatosan kutatjuk a művészeket. Nemcsak a főáramlatban levőket, a galériákban megjelenőket, hanem felkutatjuk a vidéken élőket is.
 
Szeretnék még rákérdezni arra a páratlan, a gyűjtéshez kapcsolódó, „járulékos” gyűjteményre, melyet Miklós épít a műgyűjteménnyel párhuzamosan.
V. M.: Több mint húsz éve látogatom a művészeket, keresem fel őket otthonukban, műtermükben az ország egész területén. S mivel a fényképezőgép állandóan velem van, általában megkérdezem, hogy szabad-e fényképezni. A hosszú évek alatt sok ezer ilyen műteremfotóra tettem szert, többségükön maga a művész is látható. Ezek rendszerezése, feldolgozása is nagy munka lesz. Egy ismerősöm félig viccesen azt mondta: lehet, hogy ez a fotógyűjtemény egyszer értékesebb lesz, mint maga „a” gyűjtemény. Meglátjuk!