A legelső városligeti emlékeim elmosódottak: biztos, hogy többször is elvittek kisgyerekkoromban a szüleim az Állatkertbe és a Vidám Parkba. Az is rémlik, hogy e látogatások után átsétáltunk a parkba, ahol talán perecet, pattogatott kukoricát és/vagy vattacukrot árusítottak hétvégente és/vagy ünnepnapokon. A másik korai emlékem, hogy valamikor az én kisgyermekkorom elején, április 4. alkalmából (Magyarország fölszabadításának ünnepe ’45 után a rendszerváltásig) rendeztek katonai díszszemléket a Dózsa György úton. Az egyik ilyenre elvitt az apukám, s mi valahol a Műcsarnokkal szemközt álltunk. Nemcsak katonákat, hanem tankokat, ágyúkat is láttunk. Mint kisgyerek természetesen nem voltam vele tisztában, hogy alig 12 évvel egy világháború után születtem, mikor a romeltakarítás már rég megtörtént, de az újjáépítés még javában folyt. Így például az új Erzsébet híd akkor került átadásra, mikor én hétéves lettem. Ennélfogva számomra nem tűnt furcsa vagy ideiglenes állapotnak, hogy a 60-as villamosnak, ami a Kossuth Lajos utca, Rákóczi út útvonalon közlekedett, 1964-ig a Ferenciek terén (anno Felszabadulás tér), illetve a Klotild-palotánál volt az egyik végállomása.

Az iskolai osztályunkkal egész biztosan ellátogattunk a Mezőgazdasági Múzeumba, amely már akkor is a Vajdahunyad várának épületében volt. Aztán következhettek a Budapesti Nemzetközi Vásár rendezvényei évről évre, és akkor még nem Kőbányán, hanem ugyancsak a Városligetben. Emlékszem, iskolásokként képes katalógusokra, szórólapokra, leporellókra vadásztunk a különböző pavilonokban. Kinek lesz több, érdekesebb kiadványa, amiket aztán egymás közt csereberélni kezdtünk. Talán az egyik utolsó emlékem a Városligetben rendezett BNV-ről, mikor hetedikes vagy nyolcadikos diákként leülök az amerikai pavilon előtt a vietnami háború ellen protestáló egyetemisták közé. Nem volt nagy csoportosulás, talán ha 20-30 ember.

Mindezek mellett a Városligetbe akkoriban még csak korizni jártunk, s akkor még a kisföldalattival. Hozzátéve, a kisföldalatti akkor még azért nem volt kicsi, mert a metró első szakaszát 1970 körül adták át.

A Műcsarnokba és a Szépművészetibe a 70-es évek elejétől kezdtünk járni. Előbbiben a Chagall- és a Bálint Endre-kiállítások lehettek a legelsők, amiket láttunk, a Szépművészetiből pedig olyan grafikai anyagokat, ahol életemben először láttam Rembrandt- rézkarcot, rajzot Egon Schielétől. Sőt, eredeti Beuys-művel is a Szépművészeti egyik kiállításán (talán a Kortárs művészet az NSZK-ból címmel) lehetett először Magyarországon találkozni, ha nem tévedek, de ez már a 70-es évek vége.

A május elsején rendezett felvonulásokra engem talán ha kétszer vitt magával az apukám, így a parkról nekem az a legelső élményem, mikor gimis koromban az egyik osztálytársnőm kanyarította arrafelé a sétánkat, aki különben a Garay utcában lakott. Gimibe a 8 kerbe jártunk, Jutkával pedig a Garay környékén, szóval a VII. kerület Csikágónak nevezett környékén csavarogtunk sokat akkoriban. Alig valamivel később, mikor Camus Közöny, majd Pestis című regényeit olvastam, mindig a pesti Csikágó utcáit és házait láttam magam előtt, ami akkoriban még messzebb volt a Belvárostól – és a képeslapokon ábrázolt Budapesttől –, mint ma. S vele együtt maga a park, a Városliget is. Az Andrássy út (Népköztársaság útja) akkoriban még messze nem volt olyan forgalmas, mint manapság. Sőt, talán a 70-es évek derekán jelentek meg az Andrássy út elején (a Bajcsy-Zsilinszky út és az Andrássy találkozásánál) a legelső üzletek, amelyek miatt egyáltalán érdemes volt arra sétálni (farmerbolt, később egy jó játékbolt – TRIÁL márkanévvel –, meg az antikvárium). Ez a 80-as évek első éveire se változott meg lényegesen. A Fiatal Művészek Klubjába csak tagságival lehetett bemenni (ami a KOGART épületében volt), vagy olyasvalaki társaságában, akinek volt tagságija. És aztán hazafelé, este 11 után már nem járt semmi, se 4-es busz, se földalatti, szóval gyalog kellett elkutyagolni a Deák térig. A Dózsa György út Városliget előtti szakasza pedig akkoriban olyasféle volt, mint amilyennek a szovjet-orosz írók által megírt Moszkvát képzeltem.

 

Mindent összevetve az én komolyabb megismerkedésem a Városligettel akkor kezdődött, mikor a fiainkat vittük oda a játszótérre, illetve amikor elkezdtem csinálni a Liget Galériát az Ajtósi Dürer soron. Egész pontosan a Zuglói Művelődési Ház által alapított Liget Galériát, aminek én lettem a vezetője, s ez a 80-as évek eleje. De ahogy a galéria létrehozásának ötlete, úgy az elnevezése is az igazgatónőnk fejéből pattant ki. Ő tőlem is kérdezte, mi legyen a neve, de az én képzeletemet teljesen lebénította, hogy Kállai Ernőék milyen zseniálisan nevezték el az ő galériájukat: Galéria a Négy Világtájhoz. Ernesztin viszont abból a gyakorlatias megfontolásból indult ki, hogy amennyiben a nevünkkel megjegyezniük látogatóinknak, hol találnak meg bennünket. Nem mellesleg ez be is vált, a nyitásunkat követő néhány éven belül a taxisok többsége a cím bemondása nélkül is tudta, merre található a Liget Galéria.

A galériánk kirakatán keresztül egyenesen a parkra lehet látni, sőt a bennünket felkereső közönség egy része is a Városligetnek köszönhető. A szülők, akik ide hozzák gyermekeiket játszani, pont az ő unszolásukra jönnek be hozzánk, mert a gyerekek fölfigyelnek valamire a kirakatunkon át. Aztán a környező iskolákba járó diákok, különösen a szerelmespárok, akik suli után még sétálnának, csavarognának egyet. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, úgy kerültem egyre többféle módon kapcsolatba a város legnagyobb parkjával.

A legelső időszakunk még azzal telt, hogy próbáltuk kitalálni, mit tehetnénk annak érdekében, hogy minél többen megnézzék egy-egy bemutatónkat. Ifjan és lelkesen én még például azt gondoltam, hogy május elsején érdemes lesz reggel kinyitnunk, hátha akad majd a felvonulók közt olyan ember, aki bejön hozzánk kiállítást nézni. Mondanom se kell, néhány, a mellékhelyiségünkbe bekéredzkedő embert leszámítva abszolút nem emelkedett a látogatottságunk, úgyhogy ezen el kellett gondolkodnom. És persze ugyanígy próbáltunk variálni az utcai tárlóinkba elhelyezett plakátokkal, vagy a részben kifejezetten a kirakatunkra (is) koncentráló kiállításrendezéseinkkel, illetve azzal, hogy be van húzva a függöny, azaz az utcáról be lehet vagy nem lehet belátni. Mivel időnként nekem kellett helyettesítenem a teremőrt, azt is láthattam, hogy az előttünk lévő trolimegállóban várakozók akkor se jönnek be hozzánk, ha jégeső kezd esni vagy nagyon hideg van. Mindezen tapasztalatokból aztán már nem volt nehéz ráébrednem, hogy mindazok, akik soha korábban nem jártak még kiállítóteremben, s ennélfogva nem tudják, hogy mit kell ott csinálni – például úgy kellene-e viselkedniük, mint aki mondjuk műtárgyakat szeretne vásárolni –, szóval ők nem fognak bejönni.

Visszatérve ahhoz a bizonyos 1984-es május elsejéhez, aznap is főleg a szakmai közönségünk látogatott bennünket. Így például Soós Tamás ugrott be, aki akkoriban a Cházár András utca sarkán lakott (egyébként abban a lakásban, amit – ha jól tudom – Böröcz Andrással cserélt el). Vagy Kerekes Gábor, aki aznap készítette ezt az azóta méltán legendássá vált művét a velünk szomszédos épület padlásáról:

 

 

Nyilván nem kell mondanom, a hosszú expozíció következtében a felvonuló tömeg egyfajta masszává válik, ami szétfolyik a Dózsa György úton, míg a felvonulást biztosító rendőrök, munkásőrök, ifjúgárdisták sziluettjei viszonylag élesen rajzolódnak ki. Ez egy elég találó képi megfogalmazása annak, milyenek voltak ezek az állami ünnepek, ahova a felvonulók többsége nem önként ment, hanem mert így vagy úgy kötelezte őket – vagy elvárta tőlük – a vállalat, az iskola stb. Gábor eme fotóját egy évvel később mi mutattuk be először. Újabb egy évvel később, 1986. május 2-án a megnyitónk előtti percekben egy kisgyerek szaladt a parkból az úttestre, ahol elütötte egy autó. Mi a fékcsikorgásra lettünk figyelmesek, annál is inkább, mert aznap délután nem volt nagy forgalom. Talán ezért is mehetett gyorsabban az az autó, ha gyorsan ment. Nem beszélve arról, hogy itt kanyarodik az út. Bénultan néztük, ahogy egyre többen gyűlnek köréjük. Nálunk nem volt telefon, nem tudtunk mentőt hívni. New Yorkból érkezett barátunk ébredt rá közülünk elsőként arra, miben tudnánk segíteni: átsétált egy székkel és egy pohár vízzel a kisgyerek édesanyjához.

 

Nem tudom, belemenjek-e, május 1-jén arra lettem figyelmes, hogy egy telefonfülkét állítottak föl a bejáratunktól jobbra. De nem a felvonulóknak, hanem a szervezők számára, minélfogva a készülék nem tárcsázós, hanem kurblis volt, és a fülkét kulccsal zárták. Akkor már hallottam róla, hogy a második világháború végén német főhadiszállást alakítottak ki a fölöttünk lévő házban, mert a Dózsa György út (Aréna út anno) alkalmas volt arra, hogy ott repülőgépek szálljanak le, ennélfogva katonai szempontból fontos területnek számított. A németektől foglalták vissza a házat az oroszok. És néhány fölöttünk lévő lakásban még akkor is szovjet tisztek, ill. civil, talán katonai tanácsadók laktak, mikor galériázni kezdtünk. Időnként látni lehetett, amint hozzák-viszik őket a fekete Volgák. A május elsején tőlünk jobbra felállított telefonfülke kapcsán viszont számomra csak a rendszerváltás éveiben derült ki, hogy a házunk pincéjének felében rádiós katonai berendezések működtek.

Magát a Városligetet a mi kiállítóink közül először a lengyel Łódż Kaliska csoport vette igénybe: ők a szemközti játszótér egyik kő pingpongasztalán festették meg és feliratozták az egyik nagyobb méretű munkájukat. Ez ’89 tavasza. Négy lengyel fiatalember és három lengyel lány, fejükön az általuk varrt, szürke, fazonját illetően a 40-50-es évek katonai – közelebbről legénységi pilotka – sapkákban állták körül a fekete vásznat. A csoport egyik tagján emellett fekete zakó, melyre fehér festékkel s kézzel festettek, meglehetősen hevenyészve váll-lapot, s mindenféle katonai rangjelzéseket. A fotón kíváncsiskodó kamaszokat is látunk a lengyel művészcsoport tagjai között és az asztal körül. Aztán a képet behozták, s fellógatták a falra.

Néhány évvel később Koronczi Endre a galériától néhány száz méteres távolságokban festett képeket az aszfaltra, ugyanazzal az eljárással, amivel a galériánkban bemutatott festményei készültek. Ezen aszfaltfestményeinek egyike a Városligetbe vezető gyalogúton volt látható. A galériában egy kis térkép jelezte, merre találhatók Koronczi aszfaltfestményei a környéken.

Később német művészek egy csoportja készített műveket, részben a Városligetben, részben az azt határoló útvonalakon. Egyikük, An Seebach az egyik sakkozóasztal elhasználódott kőlapját polírozta fel. A Műcsarnokkal első perctől kezdve együttműködtünk, kaptunk tőlük kölcsön posztamenseket, képkereteket, s a 90-es évektől kiállítási együttműködéseink is voltak. Így például a Műcsarnok mellett állíthatta fel utazókunyhóját a Távoli Tájak Múzeuma nevű hamburgi művészcsoport. 2000 októberében a Műcsarnok háromnapos Nemzetközi Beuys Symposiumot rendezett, Beuys olyan tanítványai, barátai közreműködésével, mint Georg Jappe, Glózer Laci bácsi, Johannes Stüttgen, Volker Harlan, Rhea Thönges, Shelley Sacks, Friedhelm Mennekes, Antje von Graevenitz, Rainer Rappmann, Peter Schata. A rendezvényhez mi úgy kapcsolódtunk, hogy bemutattuk Peter Schata fotóit Beuys Mézpumpa a munkahelyen című munkájáról. Ez egy esszékiállítás volt, mert a fényképeket egy 30-40 oldalas leírás egészítette ki. Soha korábban nem állítottunk ki ilyen terjedelmes szöveget, de mint az a vendégkönyvünk bejegyzéseiből kiderült, sokan végigolvasták. Közreműködésünk másik eleme volt, hogy mi szerveztük meg és készítettük elő a symposium résztvevői számára a Beuys-emlékfa elültetését a Műcsarnok Műjégpálya felőli oldalán. Ebben a Rügyecskék Ember- és Környezetvédő Alapítvány segített bennünket. Ők hozták a fát, én intéztem a Fővárosi Kertészeti Vállalatnál az adminisztrációt.

 

Az emlékfa Beuys 7000 tölgy című művére utalva természetesen egy kis tölgyfacsemete volt, de bazaltkövet nem tudtunk szerezni hozzá. Beuys projektjében a tölgyfacsemeték mellé beállított bazaltoszlopok szerepe nemcsak az volt, hogy védelmet nyújtsanak a városi környezetben a parkolóhelyet kereső autósok gondatlanságával szemben, hanem hogy mutassák az idő múlását: miközben a facsemetékből előbb ifjú, növendék fák, majd jókora lombfelülettel rendelkező tölgyek lettek, a bazaltoszlopok kopni kezdtek. Nálunk viszont az történt, hogy a Kertészeti Vállalat munkatársai 2002 tavaszán kivágták a csemetét, mondván, hogy az elszáradt. Jó ég tudja, igazuk volt-e, mindenesetre a kivágott csemete tönkjén már a rá következő héten kibújt egy hajtás. 2002. június 19-én a Rügyecskék csapatával a korábbi helyére egy másik tölgyfacsemetét ültettünk, ami azóta szépen megnőtt. Mondanom se kell, 2000. október 27. után én heti rendszerességgel kerékpároztam el a fa mellett, s mikor láttam, hogy a leveleit megtámadta valami, a párommal mi mentünk el megpermetezni. De ez azt hiszem, normális: miután fát ültetett az ember, később is odafigyel rá.

2012-ben azzal keresett meg a Képzőművészeti Egyetem, hogy végzős kurátor szakos hallgatóik megcsinálhatnák-e diplomamunkájukként a Liget Galéria működésének 30. évét celebráló kiállítást. Korábban mi csak a századik kiállításunk alkalmából rendeztünk ilyesféle bulit. De hát miért ne? A mi 5 x 6 méteres, 30 négyzetméteres kiállítóterünk természetesen pici lett volna egy efféle vállalkozáshoz, a hallgatók viszont ragaszkodtak hozzá, hogy a rendezvény vagy a Városligetben, vagy a környékén legyen. Végül a Palme Házban kaptak egy kiállítási terminust 2013 májusától.

 

A bemutatónk megnyitója egybeesett az 55. Velencei Biennále megnyitójával, ráadásul az azt megelőző napokban esett is az eső. Kicsit féltünk tőle, hogy kevesen jönnek majd el, de végül remekül sikerült a megnyitó. Előtte a sajtónak tartottak tárlatvezetést, s aztán jóval több látogató érkezett, mint egy-egy átlagos ligetes kiállításmegnyitóra. A hallgatók pedig felkészülten várták őket programokkal: egyrészt remek kiállítást rendeztek, szellemes volt a megnyitóbeszéd és jó hangulatú a megnyitót követő koncert. Nem beszélve az est házigazdáinak egyéb feladatairól, mint a büfé vagy a takarítás. Mindent összevetve, s talán azért is, mert a Palme Ház maga is olyasféle pavilon, mint amilyenekkel a Velencei Biennále is dolgozik, azzal a különbséggel, hogy a Városligetben csak egyetlen ilyen épület van, igazán rendkívül hangulatossá vált ez a hosszúra nyúlt este. Ezzel azonban a dolog még korántsem ért véget, mert a hallgatók minden hétvégén újabb és újabb eseményeket rendeztek – gyermekfoglalkozásokat, zöld napot –, majd a kiállítás zárónapjára katalógusbemutatót. Másnap délelőtt én is elmentem megnézni diplomavédésüket: valamennyien ötöst kaptak.

Mikor először hallottam a Múzeum Negyed tervéről, örültem neki. És nemcsak azért, mert az általam vezetett Liget Galéria látogatottságát, presztízsét nyilvánvalóan megdobná, ha az egykori Felvonulási téren épülne meg ez az intézménykomplexum. Hanem mert amennyiben a pesti Múzeum Negyedet szépen és szakmailag jól sikerülne megépíteni, úgy ez számos problémát megoldhatna, ami évtizedek óta az. Hamvas Béla és Kemény Katalin Forradalom a művészetben című kötetének megjelenése óta tudjuk (eredetileg 1947, majd 1989), hogy a modern magyar képzőművészet világszínvonalú. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ezzel se a hazai köztudat nincs tisztában (s a Munkácsy-mítoszon kívül alig ismeri a hazai képzőművészetet), sem pedig a külföldi néző nem tud róla, aki természetesen inkább csak a nyugati emigrációban élő és alkotó magyar és közép-kelet-európai művészeket ismeri (Moholy-Nagy, André Kertész, Brassai, Capa, Kepes, Vasarely stb.). Ehhez képest a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye, legalábbis ami a 20. századot megelőző anyagát illeti, számos remekművel rendelkezik, miközben modern gyűjteménye messze alatta marad egy átlag német tartományi múzeum 20. századi anyagának. A Magyar Nemzeti Galéria 20. századi magyar anyaga kevésbé vérszegény, viszont nincs olyan nemzetközi híre-rangja, hogy azért a külföldi turisták felkeressék. Nem beszélve arról, hogy a Budai Várpalotában kialakított kiállítótér szűkös és elavult. Ennélfogva számomra jó ötletnek tűnt a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria egymás közvetlen közelébe hozása, s kiegészítése a Ludwig Múzeummal, illetve a Magyar Fotográfiai Múzeummal. Már amennyiben e négy intézmény valóban látótávolságra helyezkedne el egymástól, s ezzel esélyessé tenné, hogy aki az egyiket megnézi, az a másikba is átmegy. Most, hogy az újabb tervek már arról szólnak, hogy a Nemzeti Galéria és a Ludwig a Városliget átellenes felére, a Petőfi Csarnok helyére kerülnek, miközben nem képzőművészeti múzeumok épülnének fel a park többi részén (Építészeti és Néprajzi Múzeum, illetve Zene Háza), az eredeti elképzelés legfontosabb szempontja, hogy tudniillik a hazánkban található legfontosabb képzőművészeti értékek jelentős része egyetlen szűkebb földrajzi területen, koncentráltan lehessen megtekinthető, szétzilálódni látszik. Az illetékes döntéshozók feltehetően nem értik, hogy míg egy-egy művészeti műfajon belül létrehozható és elősegíthető az elmélyülés, a különböző művészeti műfajú múzeumi létesítmények viszont nem erősítik, hanem gyengítik egymást: egy jó koncert vagy egy jó film után ugyanis annyira el van telve az ember az adott zenei vagy mozgóképes élménnyel, hogy még akkor se fog azonnal beülni egy színházi előadásra vagy megnézni egy kiállítást, ha az egyébként számára csupán néhány percnyi sétával elérhető lenne.

 

Most jutott eszembe, sikerült teljesen megfeledkeznem a Közlekedési Múzeumról, ahol a 70-es évek derekán, diákként még dolgoztam is. Még kevésbé megbocsátható, hogy nem jutott eszembe a Petőfi Csarnokot említeni, holott az a 80-as évek második felében egy igen fontos helyszín volt (a legendás Nico-koncert 1985-ben, Ginsberg felolvasó estje másfél évvel később, majd a Pere Ubu és a Zvuki Mu koncertje, Nick Cave első pesti fellépése stb.). Aztán a Kertem, mint a jelenlegi park közepén egy oázis, ahol napközben kellemesen lehet beszélgetni, este bulizni…