2008 őszén a Műcsarnok MenüPont galériájában láthattunk egy kiállítást t.error – a félelmed egy külső tárgy címmel, ami a médiában és a mindennapjainkban is egyre erősödő erőszak és terror pszichológiai hatásaira fókuszált. A kiállítás az eredeti kurátori koncepció csak egy kis szeletét, leginkább a videoműveket mutatta be. Ám a két kurátornak, Erdősi Anikónak és Hetesi Attilának a New York-i Magyar Év keretén belül sikerült az eredeti elképzelést is megvalósítania.

Valójában mi volt a célotok a kiállítással? Miért érdekel éppen ez a probléma benneteket?
EA: 2007 tavaszán, amikor Attila megkeresett a kiállítás alapötletével, az én akkori New York-i mindennapjaim során lehetetlen volt akár egy metróút során is nem szembesülni a „szeptember 11” utáni helyzettel, a félelemgerjesztő üzenetekkel. A városi rendőrség üzenetei: „Have a safe day/Biztonságos napot!”, „Protect yourself/Védd magad!”, „Keep Alert/Légy éber!” felszólítások minden megálló között elhangzanak még ma is. Akkor még viszonylag új voltam itt és mindezt teljesen abszurdnak találtam, de a Bush-adminisztráció olyan találmányai mellett, mint a televízió-képernyő sarkában állandóan látható terrorveszély-szintet jelző színkód (!) még a kevésbé agresszív megoldások közé tartozott. Természetes, hogy ebben a környezetben érzékeny lettem Attila felvetésére, úgyhogy el is kezdtem dolgozni a kiállításon. Olyan kortárs művészeti megnyilvánulásokat kerestem, először elsősorban itt, az Egyesült Államokban, amelyek az erőszak és a félelem témakörét vizsgálják.

HA: Az alapötlet egy olyan kiállítás létrehozása volt, mely nem pusztán a művészet belső problémáira reflektál, hanem érzékeny, politikus, a társadalmat, a médiát foglalkoztató kérdéseket próbál feszegetni, a képzőművészet nyelvén lenyomatokat adni. A cél hamar párosult azzal az elképzeléssel, hogy a témát, a kiállítást két helyszínen hozzuk létre, két befogadói nézőpont összekapcsolásával.

Mennyiben lesz más ez a kiállítás, mint a műcsarnoki?
EA: New Yorkban lehetőségünk lesz bemutatni az egész kiállítást, sőt az eredetileg Budapestre tervezett válogatáshoz újabb munkákat is találtam, úgyhogy itt most 17 művész munkáit állítjuk ki.

HA: A szándék, a művészek, művek kiválasztása itt valóban az eredeti elképzelések szerint valósul meg. A lehetőség, amit kaptunk, azonban ennél sokkal messzebb mutató. Amerika terrorizmus elleni harca és ennek az amerikai társadalomra gyakorolt hatása a kiállítás látogatottságát, fogadtatását is meghatározhatja.

Annak ellenére, hogy a Magyar Év keretében kerül bemutatása, a kiállítás valójában nemzetközi, amelyen hat magyar művész is részt vesz. Meséljetek a koncepcióról, a részt vevő művészekről és munkáikról!
EA: A kiállítás a félelemre és a terrorra mint pszichológiai jelenségre koncentrál, amely mind egyéni, mind társadalmi szinten a kortárs, a média által meghatározott élményünk, függetlenül attól, hogy a világ globalizált részének melyik országában élünk. A New York-i kiállításon hat magyar művész szerepel: Eperjesi Ágnes, Hetesi Attila, Schneemeier Andrea, Sugár János, Szabó Dezső és Vásárhelyi Zsolt. A bemutatandó új munkák között lesz Eperjesi Ágnes Protest Bookja és Schneemeier Andrea A Félelmek Ideiglenes Irodája projektjének újabb állomása. Andrea tavaly Budapesten a Moszkva téren gyűjtött félelmeket állította ki a MenüPontban, és most ezek egészülnek ki a Union Square járókelőitől begyűjtött félelmekkel. Ezenkívül bemutatunk még olyan, a magyar közönség számára már ismert munkákat is, mint Sugár János The Typewriter of the Illiterate című videóját, Hetesi Attila megrendezett utcai harcokról készült filmszerű fotóit a Tökéletes Idegen című sorozatból, Szabó Dezső Time Bomb című, robbantás utáni helyszíneket imitáló makettekről készített fotószériájának két darabját és Vásárhelyi Zsolt videóját, amely a Profi című Belmondo-film végének remixelt változata (Le Profesionnel – Remix).

HA: Engem elsősorban a terror mint médiajelenség foglalkoztatott, ezért olyan munkákat kerestünk, amelyek ebből a szempontból közelítenek a tematikához. A munkák számára a média mint forrás, inspiráció és mint a terrorra adott reakció szolgált alapul. Az információ sok esetben képként, vagyis csak látványszinten tudatosul a befogadóban, és ez jelentősen segíti a képzőművészt az inspirációk formába öntésében, a képalkotásban. A kiválasztott munkák tudatosan használják ezeket a médiában látott, megszokott gesztusokat.

EA: W. J. T. Mitchell nemrég megjelent, A képek politikája című könyvének Szó és kép a terror idején alcímű tanulmányában többek közt azt elemzi, hogy a terrorista akciók célja gyakorlatilag éppen ez, magának a terrornak a bemutatása, s ezáltal a pszichológiai megfélemlítés, a pánikkeltés. Mitchell szerint a terrorista erőszak lényege nem az ellenség mint olyan meggyilkolása, hanem az ellenség terrorizálása a traumát okozó látvány révén.

Hogy látjátok ezt a fajta terrorizmus-értelmezést? A műalkotások mennyire ennek szellemében vagy épp ellenében fogalmazták meg mondandójukat? Mi az üzenete egy-egy munkának? Vannak-e olyan alkotások, amelyek másképp ragadják meg a terror lényegét?
EA: Amint említettem, engem pont ez a társadalmi szinten működő pszichológiai mechanizmus érdekelt. Az „üzenet” kifejezés helyett inkább az eltérő pozíciók bemutatását használnám, melyek által a témát tárgyaló platformként áll össze a tárlat, melyben a munkák és projektek a személyesebb, olykor lírai hangvételtől a konceptuálisabb, politikusabb megközelítésekig ívelnek.

HA: Alapvetően egyet tudok érteni a gondolattal, de azt hiszem, a cél sok esetben nem merül ki a megfélemlítésben, pánikkeltésben. A terrornak, legyen politikai vagy családon belüli erőszak, mégis van konkrét célja is, általában a hatalomgyakorlással összefüggésben.

A teljes kiállítást New Yorkban sikerült bemutatni. Mennyiben reagál másképp a magyar, illetve a „szeptember 11-e utáni” amerikai közönség?
EA: A magyar közönség reakcióit Schneemeier Andrea projektjén lehetett a legközvetlenebb módon lemérni, amely kifejezetten az adott kontextus feltérképezését célozta meg. A kiállítótérben a kiállítás utolsó napjáig gyűltek a különböző félelmek, amelyekből szívesen idézek párat csak a hangulat-visszajelzés céljából: „HOGY KIHULLANAK A FOGAIM, ELÜTNEK A BICIKLIMMEL, A MAGYAR SZÉLSŐJOBB HATALMÁTÓL”; „SÖTÉT, ÜRES UTCÁTÓL, MEGVADULT KUTYÁKTÓL, HOGY EGYSZER ELLEP MINKET A SZEMÉT, TUDATLANSÁGBÓL FAKADÓ AGRESSZIÓTÓL”; „A buta emberektől, erőszaktól, bezártságtól”; „Csótányok, egerek, a 2008-as melegfelvonulás drámájának ismétlődése, az egész ország/világ radikalizálódása, az ostobaság győzelme”; „magány, elszegényedés, háború”.
Itt, New Yorkban konkrétan szeptember 11-ről már egyre kevesebb szó esik. A megváltozott körülmények között az emberek félelemskálája is más színezetet kapott.

HA: A politikai terror közvetlen jelenléte, illetve hiánya, a globális és helyi problémák hangsúlyozása vagy éppen a politikán kívüli, „hétköznapi” terror, mint például Magyarországon a mind gyakoribb iskolai erőszak. Ezek a különbségek alapvetően másképp határozhatják meg a reakciókat a két közegben.

Mennyire tudjátok beépíteni az amerikaiak érzékenységét a kiállításba? A Magyarországon rendezett kiállításoknál azért többnyire lehet sejteni, mi az a pont, amire érzékenyen, netán hisztérikusan reagálnak, s a kurátor, illetve a rendezvénynek helyet adó intézmény ezzel számol is.
EA: Ennek kapcsán hozzátenném, hogy döbbenten hallottam a cigány családdal történt embertelen atrocitásról, amiről egyébként az egyik kiállításban részt vevő nem magyar művész felháborodott e-mailjéből értesültem először. Amíg ilyen megtörténhet, addig sajnos az itt felvetett kérdések fájdalmasan aktuálisak, és egy ilyen kiállítás remélhetőleg hozzátesz az érzékenység felerősödéséhez.

HA: Én úgy látom, az „érzékenység” jelen van, ezt a határt a kiállítás, tematikája és címválasztása már feszegeti. Bár a munkák döntő többségében nem hordoznak szándékolt, direkt politikai állásfoglalást sem a magyar, sem a külföldi művészek részéről, sok esetben a munka és témaválasztás puszta léte provokáció lehet a társadalmi elvárások, a politikai, hatalmi áramlatok ellenében.

Anikó, te már jó néhány éve itt élsz, mennyire ismered előre az itteni közönség reakcióját? A terror témájú kiállítás tabu vagy inkább fontos a számukra? Hogyan reagáltak a kiállításra? A kiállítás, azzal, hogy ilyen témájú képeket mutat – s megint csak Mitchellt követve – tulajdonképpen nem jár-e a terrorizmus kedvében? A kiállításnak volt-e morális, elrettentő szándéka vagy egyszerűen mint egy bármilyen téma művészi megoldásait vizsgálta?
EA: A megnyitó remekül sikerült, rengetegen eljöttek és jó fogadtatása volt a kiállításnak. Az emberek érzékenyen reagáltak az itt felvetett kérdésekre. Jelenleg itt, Amerikában főleg a gazdasági helyzetre vonatkozó egzisztenciális félelmekkel, a rohamosan növekvő munkanélküliséggel kapcsolatos szorongásokkal szembesül mindenki, az adott társadalmi klíma mindenképpen nyitottabbá tette a nézőket az ilyen és hasonló emberi felvetésekre. Tudni kell azt, hogy az elmúlt évtized európai tendenciáihoz képest itt meglepően kevés politikus kiállítás született, és ezért általában nagy a fogadókészség az ilyen jellegű kezdeményezésekre, sőt azt is meg merném kockáztatni, hogy van egyfajta kiéhezettség ezekre a projektekre, legalábbis itt, New Yorkban.

HA: Nem hiszem, hogy a terror gyakorlóinak kedvében járna a kiállítás. Valamit bemutatni, adott témára reflektálni, esetleg megbotránkoztatni éppen ellenkező hatású lehet. A figyelemfelkeltés cél, de itt valójában a meghívott művészek egy társadalmi, médiajelenség formai leképezésére törekednek a saját művészi eszközeikkel. A morális, elrettentő szándék túl direkt cél lett volna, én megelégszem, ha a kiállítás a képzőművészet politikus, morálisan érzékeny vonalát erősíti.

A magyar évad alkalmával milyen képzőművészeti kiállítást láthatnak még az amerikaiak?
EA: New Yorkban még kortárs magyar videoművek lesznek láthatók a Gát János Galériában Berecz ágnes válogatásában.

HA: Az évad nem kortárs, de jelentős képzőművészeti eseménye pedig a Vajda Lajos-kiállítás lesz.



New York, Magyar Intézet, 2009. február 19. – április 2.

Kiállító művészek: Siemon Allen, Francois Bucher, Juan Manuel Echavarria, Ágnes Eperjesi, Rainer Ganahl, Attila Hetesi, Alia Hassan-Khan, Pia Lindman, Carlos Motta, Renata Poljak, Andrea Schneemeier, Jari Silomaki, Xaviera Simmons, Dezső Szabó, János Sugár, Zsolt Vásárhelyi, Bryan Zanisnik