Szóltak a fiúknak, hogy mennek valami fesztiválra Woodstockba...

Kishonty Zsolt

Interjú Seres Lászlóval

Seres László neve minden bizonnyal ismeretlen még a legtájékozottabb műértők körében is. Miskolcon nevelkedett, édesapja Seres János festőművész, a művésztelepen Kondor Béla és Lenkey Zoltán mellett, még szinte gyerekfejjel tanulta a rézkarc és a litográfia technikáját.

A mellettük eltöltött évek hosszú beszélgetései és a konkrét tapasztalatok révén a művészethez nem kívülről közelített, benne élt. Tizennyolc évesen már autonóm műveket készített, kimaradtak a pályakezdés bizonytalan próbálkozásai. Ha első művei még a felnőtt társak hatását mutatták is, szinte rögtön váltott és megtalálta saját útját. Ösztönösen rajzolta első, szerkezetes tájait, melyek hamarosan önálló formarendszerekké alakultak, majd még tovább, gesztusokká, jelekké redukálódtak. Innen már csak egy lépés az absztrakt expresszionizmus, melynek legjobbjait élőben látta, hatását érezte, amikor 1968–69-ben New Yorkban élt. Hazatérve megfestette életműve első felét, amely 1978-ban zárul. Harmincévnyi hallgatás után néhány éve újra fest és kiállít. A MissionArt Galéria a napokban mutatja be – a festmények után – a korai korszak rajzait és akvarelljeit.
 

Rövid önéletrajzodban írod, hogy szinte beleszülettél a művészetbe. Édesapád festőművész volt, ő tanított téged rajzolni?
Nem, valójában soha nem tanított. Talán egyetlenegyszer segített, amikor a főiskolára kellett tanulmányt rajzolni, valami lavórt. Innen maradt meg bennem, hogy az ellipszis nem szilvamag, erre emlékszem. Tehát valójában sosem korrigált, de hát nem is csináltam olyasmiket, amiket lehetett volna.

1963-ban érettségiztél, ebben az időben már jártak Kondorék Miskolcra.
Igen, én kb. harmadikos gimnazista koromtól kezdtem intenzívebben foglalkozni a grafikával, Kondor tanított a rézkarcra, a litográfia technikájára. Ez nem volt nehéz, a művésztelepen laktunk, ők pedig itt dolgoztak rendszeresen. Tóth Imre volt még itt akkor, meg Lenkey Zoli. Emlékszem, Zoli egy kis lyukban lakott, nem volt se vécé, se semmi. Már volt családja, de ott húzott ki egy évet vaskályhával. Imádta az árnyékokat, mindig mutatta, milyen szép egy macskának vagy a kályhának az árnyéka. Akkoriban végzett a főiskolán, a diplomamunkája színes rézkarcokból állt, emlékszem, az egyik József Attila Levegőt! című versét illusztrálta, illetve talán a többi is mind József Attila-illusztráció volt.

Akkor már itt volt a litó-gép is a telepen, kik dolgoztak rajta?
Rendszeresen Csohány (Csohány Kálmán), Lenkey Zoli, Feledy Gyula meg persze Kondor. Azt hiszem, nem zavarta őket, hogy én ott lebzselek körülöttük, látták, hogy érdekel, és amit csináltam, az tetszett nekik. Kondor Lenkeyvel volt nagyon jó barátságban. Itt készült Kondor „Falra köpni tilos!” litója, ami magát Lenkeyt ábrázolja, illetve az ő felirata volt a falon ez a szöveg. Én ebben az időben csináltam egy rézkarc-sorozatot, kisméretű tájakat, fejeket, ezek részben geometrizáló munkák voltak, részben Kondor hatását mutatják. Ekkor már ismertem sok mindent a rézkarcról, hogy működik a salétromsav, ami szétviszi a vonalat, hogyan mar a vas-klorid, ami inkább mélyíti azt, milyen a vakfolt stb.

Érdekes lehetett, hogy ezeket nem iskolában tanultad meg, hanem a művészektől szórakozásképpen.
Igen. Leginkább Lenkeyvel voltam haverságban, időnként sokat ittunk, főleg amikor fent voltunk Pesten Samunál (Kondor Béla). Többször jártunk nála a Bécsi utcában, érdekes, hogy olyan üres volt a műterme, nem tudom, hol tartotta a munkáit. Ott állt az a hatalmas tér, a műterem, benne egy kis orgona, aztán a kicsi hálószoba, az volt a belakottabb rész. Két nagy, félíves rajztáblát függesztett fel a plafonra, zsinóron lógtak le, vízszintesen, mintha polcok lettek volna, ezeken készítette a repülőmodelleket. Akkor, ’63-ban kapta meg a Miskolci Grafikai Biennále nagydíját, egyszer, amikor nála voltunk, éppen kisollóval vágta a Valaki önarcképe című művét, erre emlékszem. Miskolcon Lenkeynél sokat dumáltunk. Vagy a Művész presszóban, ott ültünk, és jött Gyula, mármint Feledy. Én inkább Kondor és Lenkey hatása alatt álltam, ezért elkezdtem kioktatni Gyulát, pedig nem mondom, hogy nem tetszett, amit csinált. Ő Krakkóban végzett, onnan hozta magával a lengyel grafikai vonalat, ami új volt itthon.

Elsőre nem vettek fel a főiskolára, ezért egy évig a rézkarcnyomdában dolgoztál.
Igen, a képcsarnoki dúcokat nyomtuk, napi 100 darab simán megvolt. Általában 200 példányban készültek a nyomatok, ez csak úgy lehetett, hogy megacélozták a dúcokat, így kibírtak ilyen példányszámot. Amikor be kellett jönni szignálni a nyomatokat, a művészek gyakran írták alá egymás helyett a nyomatokat, én is többször Lenkey Zoli helyett. Ez azért elég volt, 200 példányban! A művészek egyszerűen nem akarták vállalni ezt a borzasztó munkát.

A rézkarcnyomda után aztán felvettek a főiskolára.
Nem, előbb be kellett vonulnom katonának. Na ez nem nekem való volt, kifogtam a leghülyébb őrmestert, aki velem különösen vadállatként viselkedett. A kiképzés nagyon kemény volt, sokszor a kegyetlenség határát súrolta.

És amikor „szabadultál”, már föl voltál véve?
Akkor vettek fel. Festő szakra adtam be a jelentkezésemet, de végül a restaurátor sikerült. Emellett persze ugyanúgy a festőkkel együtt jártam Szentiványi osztályába. Főleg a stúdiumokat rajzoltuk, nekem, aki teljesen máshoz volt már szokva, ez enyhén szólva nem volt inspiráló időszak.

Ez is közrejátszott, gondolom, abban, hogy két év után disszidáltál. Ez hogy történt?
Közrejátszott ebben egy szerelmi csalódás is, de azt hiszem, ezenkívül sok minden. Ugye ebben az időben már jöttek az újhullámos filmek, láttam az összes Antonioni-, Fellini-, Truffaut-filmet, amit csak lehetett, és ezek erős kulturális lökést adtak az elinduláshoz. A Nagyvilágban megjelent írások, Ionesco, Beckett szövegei, sok Kafkát olvastam akkor, Rimbaud a kedvenc költőm volt. Ehhez képest itthon akkor minden elég sivárnak tűnt. A gimnazista évek alatt Lenkey és Kondor inspiráltak és állandó kulturális közeget is jelentettek, ez a főiskolán megszűnt. Lehet, hogy nem találtam meg azokat a köröket, amiket kellett volna. Az első évben együtt kezdtem Máger Ágival, ő ugyanabban a kollégiumban lakott, mint én, ott találkoztam vele először. (Most műterem-szomszédok vagyunk.)

Hogy szántad rá magad a disszidálásra?
Tulajdonképpen nem is nagyon akartam, de nem voltam kiegyensúlyozott, nem voltak igazi céljaim, mint korábban. A dolog úgy történt, hogy Szüts Miklós haverom rokonától kaptunk egy meghívólevelet, és ki tudtunk menni Bécsbe. Miklós visszajött egy hét múlva, én meg elkezdtem érdeklődni, milyen lehetőségek vannak. Hamarosan kaptam egy újságárusi állást, majd egy borpalackozó üzemben kezdtem dolgozni. Itt sok magyar volt, majd’ mindenki folyamatos delíriumban természetesen. De mivel volt állásom, nem kellett lágerbe mennem. Röviden összefoglalva: éppen Bécsben volt egy nagynéném az USA-ból, akinek a segítségével három hónap múlva kijutottam az Államokba. Ő jótállt értem, szerzett munkahelyet, ilyesmi. Ott voltam hát, újra egy feladat előtt, inspiratív közegben, volt mit megoldani.

Még maradjunk ott, hogy leszállt a géped Amerikában. Mihez kezdtél?
November volt, és először is a rokonomék által intézett állást el kellett foglalnom. Egy Connecticut állambeli kisvárosban, egy csavargyárban kezdtem dolgozni, gyakorlatilag nulla angol nyelvtudással. A Yale Egyetem közel volt hozzánk, működött ott egy rajzszakkör, ahova párszor eljártam. Végigdolgoztam a telet, jött a tavasz, gondoltam, ideje változtatni. Angolul már tudtam, mi a cigaretta, mi a kenyér, így bementem New Yorkba azzal az elhatározással, hogy a megspórolt 900 dollárral elleszek egy darabig, aztán majd meglátjuk.

És mi volt a célod? Vagy inkább terved?
Konkrétan semmi tervem nem volt, csak a változtatás szándéka. Az első lakásom az East Side-on volt, a Puerto Ricó-i negyedben. Hamarosan lett egy vietnami háborús veterán haverom, Brad, rajta kívül senki, illetve nemsokára megismerkedtem egy Gross nevű festővel és a művészettörténész feleségével. Loftban laktak, ez már akkor nagy divat volt ott a művészek körében. Három hét múlva betörtek hozzám, gondoltam, megint váltok, mert veszélyes ez a környék. Valahogy kikeveredtem Long Islandre, a hippikhez, ahol hosszabb ideig maradtam – ez volt életem egyik legszebb időszaka. Egy nagy, üres házban laktunk, fiúk, lányok, este gitár és kábítószer. Mint a filmekben.

Ekkor még volt valamennyi pénzed?
Nem. Már nem, de minden szombat éjjel elmentem a dokkba dolgozni és kerestem 50 dollárt, ennyi elég volt egy hétre.

Most körülbelül 1969 nyarán vagyunk?
Igen. Azon a nyáron volt Woodstock. Emlékszem, szóltak a fiúk, hogy mennek valami fesztiválra Woodstockba, akkor persze nem tudtam, hogy mi lesz ez, mondtam, én nem megyek. Éppen valami nagy, háromnapos gondolkodás foglalt le, nem tudtam leállítani az agyamat, pedig már dög fáradt voltam. Fantasztikus légkör volt, nagy feeling. Mint a hippi húsvét a Central Parkban, óriási tömeg, ráadásul napfogyatkozás is, marihuána meg minden. Ott megérezhette valaki, milyen a szabadság. Amikor visszamentem 1993-ban az USA-ba, Amerika már nem is hasonlított arra, ami korábban volt, ez egy különleges időszak lehetett.
Ezen a nyáron a már említett festőtől, a Grosstól kaptam valami levlapot (közben ő a nevét Grassra módosította) – a felesége írta, hogy miért nem próbálok elmenni a Cooperbe. Ez egy nagyon híres és magas színvonalú művészeti egyetem New Yorkban. Végül is ő vitt el oda, ahol mondtam, hogy harmadévre szeretnék jelentkezni, mert Magyarországon már jártam két évet nappalin.

Vittél ki valamilyen papírt magaddal az itthoni tanulmányokról?
Á, dehogy, éppen ez volt a fura és szokatlan, hogy elhitték, amit mondok. Megkértek, hogy írjam le, mit tanultam itthon és milyen osztályzataim voltak. Azt tanácsolták, hogy vigyek egy ajánlólevelet Szalay Lajostól, aki akkor éppen New Yorkban lakott, meg hogy csináljak rajzokat, egy-két képet. Végül is akkor kezdtem el újra rajzolni és festeni elég hosszú szünet után. A rajzokat láttad, amiket csináltam, ezek itthon vannak, de a képek már nincsenek meg. Amikor nekiálltam festeni, gőzöm nem volt, mi fog kijönni belőle. Két képet festettem, az egyik kis apró pontos volt, tenyérnyi foltokból, push & pull módon készült. Ezt a kifejezést egy Cézanne-ról írt angol könyvben olvastam ott kint. A másik képnek érdekes a sztorija: valamelyik este hasist szívtunk, és a srácok feltettek egy madzagra valami nejlont, meggyújtották. Az olvadó műanyag lecsorgott, mintha „tűzcseppek” estek volna le a földre. Olyan szép volt, hogy a festéskor ehhez az élményhez akartam kapcsolódni, ezekből születtek később a „hurkás” képek. Volt egy harmadik képem is, az a karton, amin a színeket festés közben kipróbáltam, illetve kevertem vagy kitöröltem az ecsetből – Grassnak ez tetszett a legjobban. Na ennyit a tudatosságról, persze az ember automatikus gesztusaiban sok mindent elárul magáról és arról, ami benne van. Aztán később mégsem ezt, hanem a két „komoly” képet vittem be a Cooperbe.

Jártál már galériákba kiállításokat nézni? Egyáltalán volt-e fogalmad arról, hol vagy és mi vesz ott körül abban az időben?
Persze, ezzel a sráccal sokat jártunk a galériákba, emlékszem, furcsállottam, hogy csak egy-egy nagy kép van a falakon, olvastam a művészeti magazinokat, szóval tudtam, mi történik. Abban az időben már virágzott és híres volt a New York-i Iskola, bár ezt inkább már csak itthonról láttam, a későbbi főiskolás években.

Úgy érezted, megtaláltad azt, amiért kimentél?
Amikor elmentem, nem tudtam, mi vár majd rám, inkább a hiány hajtott és nem egy cél. Végre újra volt egy éltető, inspiratív közeg, amiben jól éreztem magam. Felvettek a Cooperbe, végül is a két képet meg vagy tíz rajzot adtam be, ja és itthonról vittem néhány rézkarcot magammal, azokat is. A Cooper egy alapítványi iskola, az első tíz között van az Államokban, ma is működik, komoly intézmény. Háromszáz jelentkezőből engem és egy japán srácot választottak, elég boldog voltam. Rögtön adtak 800 dollár ösztöndíjat – ez egy félévre szólt –, de szereztek lakást is közel a sulihoz, a 9. utcában. Ráadásul ez volt a hippiközpont is.

Hogy folyt az oktatás? Mindennap bejártál?
Majdnem. Felvettem a sokszorosító grafikát mint tantárgyat, akkor már ment a scinprint???, a szitanyomás, ezt itthon nem ismertem még, ott tanultam meg. Amikor megkaptam az első szitavásznat a kereten, azt hittem, ki kell vágni, mintha linó lenne, na ki is vágtam, ollóval, szépen. Mikor meglátták, röhögtek, mert csak az átvilágító fóliát kellett volna kivágni. Fotózás is volt, de az nem annyira a szitázással kapcsolatban. Például kint a parkban kellett valamit firkálni, aztán naponta fotózni, hogyan tűnik el az aszfaltról.
Ebben az időben rendeztek egy hatalmas primitív művészet-kiállítást a Metropolitanben, az nagy élmény volt. Emlékszem, az inkák voltak rám hatással, sokkal inkább, mint az óceániai vagy afrikai dolgok. Aztán volt egy hatalmas New York-i Iskola-kiállítás vagy húsz teremben, ezt szellemileg nagyon a magaménak éreztem, de egyúttal össze is zavart. Ott és akkor láttam először Pollockot, Willem de Kooninget, Gottliebet, Robert Motherwellt, Franz Kline-t, Stillt, Barnett Newmant, Rothkót. Bár nem állt tőlem messze, nem tudtam, én hogy férek ebbe bele, hogy folytassam tovább, furcsa volt, hogy szinte magamtól hasonló képeket csináltam. Amikor vonalas dolgokat kezdtem el csinálni a kiállítás után, a tanárom mondta, hogy menjek vissza, nézzem meg újra a Morris Louist, na az vagyok én. Visszamentem, megnéztem, és láttam, hogy mennyire lágy és finom munkái vannak.

Milyen más, meghatározó benyomások értek még abban az időben, miket láttál, milyen közegben mozogtál?
Sok rövidfilmet láttam, kísérleti filmeket, aztán egyszobás színdarabokat, amikor ott ültünk, ahol a színészek is játszottak. Tehát ezeket a dolgokat nem áttételesen, folyóiratokból vagy hírekből ismertem meg, ez a szellemi légkör, ami körül vett, a maga valóságában volt jelen. Most, mikor előveszem az akkori amerikai művészeti magazinokat, azokat a művészeket és eseményeket látom mint történelmet, amiket közvetlenül megéltem.

Milyen érzéseid voltak ebben a helyzetben, képes vagy labdába rúgni egy ilyen mezőnyben?
Nekem soha nem voltak ilyen érzéseim és ilyen kételyeim. Például említettem, hogy kivittem magammal néhány itthon készült rézkarcomat. Egyszer bementem velük egy galériába, ahol sokszorosító grafikák voltak kitéve a kirakatba, Picasso, Dalí meg ilyesmik. Megnézte a nő, mondta, hogy tetszenek, de egyrészt ne filctollal írjam alá őket, hanem ceruzával, másrészt nem tud velem foglalkozni, mert nem ismer. Amikor említettem, hogy hova járok egyetemre, azt ajánlotta, hogy menjek a tanáromhoz, és kérdezzem meg, mennyi az árfolyamom, de aztán nem lett az egészből semmi.

Volt-e kapcsolatod a családoddal?
Igen, sok levelet írtam és kaptam, főleg anyámtól, aki néha furcsa dolgokat írt. Aggódni kezdtem, hogy baj lehet vele, mert annyira félt engem, és ettől lelkiismeret-furdalásom lett. Tulajdonképpen emiatt döntöttem úgy, hogy a félév után hazajövök. Beadtam a követségre a kérvényt, hogy amnesztiát kérek, az a furcsa, hogy meg is kaptam. Bejelentettem a Cooperben, hogy befejezem és hazajövök, erre két hét múlva megkaptam az amerikai hadsereg behívó parancsát. Hiába nem voltam amerikai állampolgár, de menekült státusom volt, meg munkavállalási engedélyem, és ez kötelezettségekkel is járt.
Nem lelkesedtem, vacilláltam, tudtam, ha elmegyek, már nincs visszaút. Végül elindultam San Franciscóba stoppal, hogy eltűnjek a szemük elől. Friscóban aztán mosogattam egy pizzériában pár hónapig, de egy idő múlva oda is megérkezett a behívó. Akkor fogtam magam és visszajöttem New Yorkba, elmentem a hadkiegészítőre, ahol közölték, hogy másnap reggel nyolckor vonuljak be. Még aznap elindultam vonattal Kanadába. A határon persze leszállítottak és visszairányítottak New Yorkba. Az ámokfutásnak az lett a vége, hogy végre megvettem a jegyet Budapestre. Nem akartam Vietnamba menni, Brad barátom mesélt eleget róla, tudtam, azt jobb kihagyni.

Mi történt itthon?
Először is megjelentem édesanyámnál egy bőrönd szennyessel, ez elég vicces volt. Aztán láttam, hogy a családdal minden rendben van, pedig ez volt a fő oka a hazatérésemnek. Megint megfordult a fejemben: vissza kéne menni. A következő próbálkozásom a jugó határ felé történt, ott azonban sajnos elkaptak. Egészen Miskolcig hozott a rendőr, néhány hétig ültem a fogdában, de végül nem volt egyéb folyománya.
1972 őszén újra nekikezdtem a főiskolának Pesten. Másodikosként tudtam folytatni a kihagyás után, restaurátor szakon. Abban az időben kezdtek tudományos módszereket is bevetni e téren, a röntgen használatát tanultuk, anyagvizsgálatot satöbbi. Érdekelt ez a szakma, miből mit lehet csinálni, de ekkor még sokat rajzoltam, akvarelleztem, persze itt nem tájképekre kell gondolni. 1976-ban végeztem, és a rajzok, amiket láttál, körülbelül ebből az időből származnak. Folytattam, ahol abbahagytam, de nem tudtam még, mi lesz belőle – kedvem volt csinálni.


Seres László 1945-ben született egy vadaskert erdészházában, a felvidéki Felsőbalogh közelében.
1961-től  a nyarakat a miskolci művésztelepen töltik, később a család végleg ideköltözik.
1967-ben felveszik a Képzőművészeti Főiskolára, festő-restaurátor szakra.
1968-ban az USA-ba disszidál, ahol két évet tölt, főleg New Yorkban. Felvételt nyer a
Cooper Union of Art and Architect 3. évfolyamára, ahol grafikai és festészeti
tanulmányokat folytat.

1970-ben hazajön, visszaveszik a főiskolára, amit 1976-ban fejez be.
1994 óta a teleket Indiában, Bombayben tölti, ahol egy indiai kollégájával restaurátor műhelyt alapított.
2006-ban, 28 év szünet után kezd ismét festeni. Újabb műveiből Miskolcon, Bombayben és Újdelhiben, korai munkáiból Budapesten a MissionArt Galériában rendeztek kiállítást.

Full 001634
Full 001635
Full 001636
Full 001637
Full 001638
Full 001639
Full 001640