„NEM PARANOIÁSAN, DE AZÉRT REFLEKTÁLTAN KÖLL ÉLNI”

BESZÉLGETÉS MUCSI EMESÉVEL, A CAPA KÖZPONT JELENTÉS CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁNAK KURÁTORÁVAL

Szikra Renáta - Topor Tünde

Az Artmagazin Online szerkesztője Mucsi Emese, aki most dolgozott először önálló kurátorként. A szerkesztőség szomszédjában lévő Capa Központban (régebben Ernst Múzeum) készített elő és rendezett kiállítást, Esterházy Marcell, Forgács Péter és Gerhes Gábor felkérésére. Minthogy hónapokig figyeltük, miként alakul a közös munka a Capa Központ égisze alatt, alig vártuk, hogy végre feltehessük a kérdéseket, amik közben foglalkoztattak minket, és amelyekhez a kiállítás megnyitása után újabbak is adódtak (míg mások eltűntek, mert a kiállítás választ adott rájuk). Bennfentes interjú, de közérdekű tartalom!

Kiállításenteriőr – Forgács Péter: Jelentéstulajdonítás

Topor Tünde: Nagyon fontos, többszereplős kiállítás nyílt a Capa Központban. Minek köszönhető, vagy te minek tudod be, hogy kezdő kurátorként rád bízták ezt a cseppet sem könnyű feladatot?

Mucsi Emesi: A kiállító művészek személye a fontos, kettőjükkel dolgoztam már korábban, Esterházy Marcell éppen az Artmagazin Online-nál volt munkatársam, és a Folyamatos múlt című kiállításon (2014. május 28 – június 20., Fészek Művészklub), amelyben társkurátorként vettem részt, Gerhes Gáborral együtt szerepeltek. De a mostani kiállítás alapötlete voltaképpen nem is tőlük, hanem Forgács Pétertől ered. Kőrösi Orsolya, a Capa Központ vezetője kérte fel Forgács Pétert egyéni kiállításra. Egy nagy retrospektív bemutatóval betölthette volna az egész teret, de ő ezt nem akarta. Abban az évben volt Gerhes nagyon erős Trafó-beli Neue Ordnung kiállítása és Esterházy Marcell Vesd össze című egyénije az acb Galériában, így az volt az eredeti elgondolás, hogy ezek is jöjjenek át a Capába. De aztán kiderült, hogy a Capa Központ el tud különíteni egy összeget új művek létrehozására, így nem kell hozott anyagból dolgozni. Ezen a ponton csatlakoztam be én, mert a művészek szerettek volna valakit, aki koordinál és kurátorként összefogja a szálakat. De már az elején világossá vált: nem az lesz, hogy én kitalálok és végignyomok valamit, hanem fel kell vállalnom az adott helyzetet, és úgy kell érvényes kiállítást csinálnom, hogy nem én hozom a fő döntéseket, de felelős kurátorként én kapom majd az esetleges kritikákat. Voltak dilemmáim azt illetően, hogy hogyan kapcsolom össze hármójuk munkásságát, és addig nagyon izgultam, amíg nem láttam, kinek mi van a fejében, ki milyen munkát tervez megvalósítani.

Kiállításenteriőr – Gerhes Gábor: Jelentésfelügyelet

Szikra Renáta: Mikor dőlt el, hogy Jelentés lesz a kiállítás címe? Már a rákészülés időszakában is tudtad, hogy e köré a gondolat köré próbálod szervezni a műveket, vagy ez csak később alakult ki?

M. E.: Volt egy munkacímünk a nevek kezdőbetűjéből, de az igazi címen akkor kezdtünk gondolkodni, amikor már láttuk, milyen művek születnek. Azt fontosnak tartottuk, hogy a cím segítse a megértést/ megközelítést. Ennek ellenére lett Jelentés a címe... (nevet). Ez a szó igazi jolly joker: a lehető legtágabb értelmezési mezőt nyitja, de közben konkrétan kapcsolódik az egyes művekhez is. Vonatkozik a szövegek jelentésére, de a művekére is, vagy például a kiállításban mögjelenő III/I-es állambiztonsági jelentésekre. Eleve nagyon foglalkoztat, hogy hogyan működik az értelmezés a kiállítótérben.
   Ennél a kiállításnál nagyon fontosnak tartottam, hogy a közönség ne maradjon magára, és segítsem azt a folyamatot, aminek a végén megérti, mivel áll szemben. Részint emiatt a felkészülés másfél éve alatt Bognár Beni és Simon Zsuzsi közreműködésével több videóinterjút készítettem a művészekkel, amikor még csak formálódtak az új művek. A legszimplább technikai kérdésektől a végső forma és az installálás problémájáig sok minden szóba kerül. A művészek dilemmái lehet, hogy demisztifikálják az alkotói folyamatot, viszont lehetőséget adnak arra, hogy lássuk, hogyan gondolkodnak; mindenképpen közelebb hozzák az egész ügyet a kívülállókhoz. Egyébként ez most nem egy tematikus kiállítás, ami a művek leszűkített jelentésére fókuszál, hanem egy olyan bemutató, ahol éppen az értelmezés, a jelentésadás jelensége és folyamata került a középpontba, és ezt nagyon izgalmasnak tartom. Erre rá is erősítettem annak a témának a felvetésével, hogy mindannyian a hatalmi kommunikáció valamely formájával foglalkoznak a maguk eszközeivel.

Kiállításenteriőr – Gerhes Gábor: Jelentésfelügyelet

 

T. T.: Mégis úgy tűnik, van a jelentés szónak egy olyan értelme, ami elsősorban a Forgács-művel függ össze, és mégiscsak elvitte a kiállítást egy konkrét irányba, bár az elején még nem volt egyértelmű ez a végkifejlet. Térjünk vissza tehát a kezdetekhez. Hogyan indult és miként formálódott ez a történet? Mikor derült ki, hogy Forgács Péter a saját édesanyja ügynök-jelentéseit választja központi témának?
M. E.: Erről a közös munka elején még nem esett szó, a három művész korábbi munkáinak összevetésével igyekeztünk közös kiindulópontot találni. A III/I-es jelentésekről én tavalyelőtt nyáron értesültem. Ez a titok illeszkedett a felmerülő lehetséges közös tematikába, a politikai vagy hatalmi kommunikációba, még akkor is, ha ez közben egy nagyon személyes történet. Ezenkívül nagyon feszessé tette hármójuk egységét, úgyhogy tényleg mindönt elkövettem én is és a másik két művész is, hogy ebbe az irányba tartson a folyamat.

Kiállításenteriőr – Esterházy Marcell: Jelentéseltolás

Sz. R.: Ennek a kurátori mentalitásnak, hogy a hatalmi helyzetből irányító, megmondó ember szerepe helyett egyfajta mediátori szerepet vállaltál, van valami előzménye az edukációs múltadban?

M. E.: Magyar szakra jártam Szegeden, irodalomelmélet és dráma- és színháztudomány specializációra. Meghatározó élmény volt – a szövegértés, szövegértelmezés állt a középpontban. Az MKE képzőművészet- elmélet szakára is jártam, és ott is a műértelmezés volt a középpontban. A két egyetemi képzés között ösztöndíjjal kikerültem összehasonlító irodalomtudomány szakra Párizsba, ahol amellett, hogy La Fontaine-meséket olvastam és Corneille-t, térdig lejártam a lábamat. A klasszikus múzeumok és művek mellett megnéztem mindent, ami az utamba került, nemcsak a Pompidou kiállításait, de a kisgalériákat is. A Képzőn aztán az ismerkedésre hozni kellett egy „kedvenc műtárgyat”. Én még magyar szakosként épp Spiró György Fogság című regényét dolgoztam fel egy szemináriumra, amikor láttam Andres Serrano Piss Christ című munkáját a Modem kiállításán, és ez katartikus hatással volt rám – tehát ezt vittem a bemutatkozásra. Spiró szerencsétlen sorsú hőse, Uri, élete rosszra fordultával egyszer csak úgynevezett kallós lesz, ami a legalantasabb munkák egyike, hiszen húgyban taposva fertőtleníti a ruhákat, ami sebesre marja a lábát. Serrano munkája abból áll, hogy egy sorozatgyártott, de a szentség erejével felruházott műanyag keresztet hugyoz le, emiatt bélyegzik rendszerint kegyeletsértő műnek, szerintem pedig ha azt tekintjük, hogy a húgy fertőtlenítésre alkalmas, akkor megfordul ez a folyamat, és ez az aktus éppenhogy megtisztítja, felmagasztalja azt a sorozatgyártott, igénytelen tárgyat. Akkor még semmit sem tudtam az intézményrendszert érintő dolgokról, a kiállítás sem érdekelt annyira, csak maga a mű, az viszont nagyon. A könyvvel együtt óriási hatással volt rám – mindent ez határozott meg. A bemutatkozásra felemás feedbackeket kaptam. Direkt vittem magammal egy műanyag olvasót is a nyakamban, aztán leginkább azon pörögtek, hogy most ezt tényleg ezért vettem-e magamra?… Naná.

T. T.: Hasonló gesztusokat ma is gyakran teszel, nem? Aki látott már téged, azt biztos érdekli, hogy a kevéssé szokványos megjelenésed mögött van-e megfontolás, (naná...), de mi az?
M. E.: Tudatos döntés, hogy mit veszek fel egy-egy fontos alkalomra. Azért az egyes ruhadarabok kombinációját gyakran a pillanat ihleti, mivel mindig késésben vagyok... De ha egy fotózásra, prezentációra, megnyitóra készülök, akkor kitalálom, hogy mit-mivel és miért veszek fel; szeretek utalásokat tenni az adott helyzetre.

T. T.: Komolyan véve ezt: a gyakran visszatérő jellegzetes elemekkel, mint amilyen például a virágkoszorú, a baseballsapka vagy a westerncsizma, mire utalsz? És akkor a sokszor kibontva hordott hosszú fekete hajadról még nem is beszéltünk...
M. E.: Ezek mind identitásképző elemek. Sokat szerepelek nyilvánosan és valószínűleg még többet fogok a jövőben, és szeretném, ha lenne valamilyen állandó jel, amit velem azonosítanak. A virágkoszorút például nagyon szeretem, tudom, hogy az alkatomban, hangomban van valami kislányos, bár jóval idősebb vagyok annál, mint amennyinek kinézek. Elfogadom ezt, és a kibontott, hosszú haj és a koszorú rájátszik erre a tulajdonságomra. Nehezítést is jelent persze, hiszen néha épp emiatt nem vesznek komolyan….

(Balról) Forgács Péter, Esterházy Marcell, Mucsi Emese és Gerhes Gábor


Sz. R.: Vidéki lány vagy Szeged-Hódmezővásárhelyről, ám sok más fővárosba került vidékivel ellentétben nem igyekszel levetkőzni a tájszólást, és ö betűvel beszélsz.
M. E.: Az „ö”-zéssel, a „szögedies” beszéddel kapcsolatban is élvezem azokat a helyzeteket, amikor ezt szóvá töszi valaki. Nem szokványos és nagyon én vagyok. Amúgy már a gimiben is feltűnt másoknak (pedig az Hódmezővásárhelyen volt), viszont otthon ez a normális, mondhatni családi nyomás van. Ö-zök mindig, de észrevehetően változik a nyelvhasználatom, kopik az „ö”, ha hazamögyök, akkor viszont rögtön visszaáll, sőt rám is szólnak, ha „mekegek”.

Sz. R.: A tanulmányaidról már volt szó, de a kurátori előzményekről még nem. Milyen kiállítások szervezésében vettél részt korábban?
M. E.: Az elsőt a Jurányi Inkubátorházban csináltam egy Büro Imaginaire nevű kétfős kurátorbanda tagjaként Szalipszki Jucival. Nagyon érdekölt minket, hogy indulnak el a beköltözők, hogyan lesz belőlük közösség. Kiállításszervezésként jó tapasztalat volt tényleg nulla anyagköltségből csinálni valamit. A másik nagyon fontos tapasztalat az egyetemi diplomakiállításunk volt, ahol az évfolyamunk fele az Újlak Csoport működését dolgozta fel. Volt ebben dokumentumgyűjtés, archiválás, feldolgozás, interjúkészítés, majd a felhalmozott anyagot olyan formába kellett öntenünk, hogy mások számára is érthető legyen. (Újlak Csoport, 1989–1995 Szócikk-rekonstrukció, Artmagazin 2013/5. 20–29. o.)

Sz. R.: A kutatásból leszűrt tapasztalatokat tudtad valamilyen formában hasznosítani a Jelentés kiállítás rendezésekor?
M. E.: Az érzékenység maradt meg, az, hogy nem mindegy, miként közvetítünk információt. A Jelentés kiállításban sok információs anyag van. A szövegek szerintem – bár értek kritikák – mindenki számára érthető nyelven íródtak. De a szövegértésre mindenképpen időt kell szánni, az tartós figyelmet kíván, ahogy ennek a kiállításnak az értelmezése is.

Sz. R.: A mai befogadói attitűd nemigen kedvez a „tartós figyelmet igénylő” olvasatoknak, vagy legalábbis fel kell kelteni az érdeklődést, mondjuk bombasztikus főcímekkel, leadekkel.
M. E.: Egy könyvnek, de egy hosszabb cikknek is neki kell ülni, a felületesség ellen nincs eszköz. A videók azokat is kényelmes információszerzéshez juttatják, akik nem szeretnének a szövegekbe belemerülni. Talán kevésbé lesznek világosak az összefüggések, de a kiállítás végigjárásával így is összeáll egy kép. Egyébként már a pár oldalas nyomtatott kísérőszöveg, is nagyon sokat segít a téma iránt érdeklődő és nyitott látogatónak. A lényeg, hogy így is-úgy is időt köll szánni rá, ahogy minden műalkotásra, nem?

Forgács Péter: Tudok én is nevetni, 1982–2015, videó, 26’10”, állókép a videóból

T. T.: A Jelentés kiállítás egyik nagy meglepetése, hogy még egy mű és vele együtt egy alkotó csatlakozott a kiállítás anyagához. A megnyitóval egyidejűleg jelent meg Forgách András könyve, az Élő kötet nem marad, ami szintén az anya ügynökmúltjáról szól és ami szerepel a Capa Központban. Tehát a kiállítás hármas egyensúlya ezzel megbillent, és ez a szöveg (és tény) mindenképpen elterelte a figyelmet a „jelentés” másfajta, nem ügynöki olvasatairól. Kicsit durvábban fogalmazva elvitte a show-t. Hogy jött létre ez a helyzet?
M. E.: Már említettem, hogy ez kezdetben Forgács Péter önálló kiállítása lett volna, illetve hogy első körben mást tervezett. De amikor kiderült, hogy édesanyjuk III/I-es hírszerző ügynökként tíz éven keresztül jelentett, ráadásul meggyőződésből, akkor már lehetett látni, hogy ezt a témát nem lehet megkerülni, még ha nincs is a feldolgozására annyi idő, amennyi Péter szerint szükséges lett volna. Édesanyjuk az ügynöktevékenységet Pápainé fedőnév alatt 1975-ben kezdte, azután, hogy édesapjuk súlyosan megbetegedett, téveszméi jelentkeztek, azt képzelte, hogy megfigyelik. Felesége voltaképpen átvette a praxist. Az apa, Forgács Marcell az MTI tudósítója volt korábban, így a család hosszabb ideig élt Angliában, ahonnan még ő jelentett Pápai fedőnéven. Apjukról sejtették, hogy jelent, és amikor megbetegedett, még a paranoiája is mintha igazolta volna ezt, de a hírszerzés mikéntjéről, menetéről nem volt tudomásuk. Az én értelmezésemben Forgács Péter itt bemutatott műve az erre a tíz évre (a Pápainé ügynöki tevékenységére eső időszakra) visszatekintő retrospektív, amelyben rengeteg eseményt, szereplőt felidéz és amibe belehelyezi édesanyja történetét. Újra végigpergeti ezt az időszakot, de már ennek a ténynek az ismeretében, és ez újrarendezi, átírja személyes történetét is. Egy megmozgatott archívumot látunk, ami épp átértelmeződik. A magam részéről azt találom igazán érdekes paradoxonnak, hogy a külföldön szerzett élmények, inspirációk megjelennek a fotókon, így az installációt is befolyásolja az édesanya hírszerzői múltja. A szabad mozgás és az utazások során szerzett élmények ugyanis nyilvánvaló fordulópontot jelentettek Forgács művészi gondolkodásában. Volt Párizsban, volt a Velencei Biennálén, látta Robert Wilsont, a Living Theatre-t; mindezek meghatározó élményt jelentettek számára, az installációból ez a folyamat is kiolvasható.

Gerhes Gábor: Érzelmek monokultúrája – A szavak helyes használatának helyreállítása, 2015, installáció, 54 db festett üveglap, egyenként 36 × 54 × 0,6 cm

T. T.: De nem okozott problémát neked mint kurátornak, hogy miként érinti ez az erős történet, illetve a megnyitó napjára időzített könyvmegjelenés a másik két kiállítót? Hogyan döntöttetek erről?
M. E.: A kiindulópont, az alap az volt, hogy egyszerre jelenik meg a történet két feldolgozása, a könyv és a kiállítás. Forgácsék titoktartást kértek tőlem azt illetően, hogy ez a történet, „Pápainé” története, a saját sztorijuk. Bár az intézménytől teljesen szabad kezet kaptam a kiállítás tartalmát illetően, komoly konfliktusom származott abból, hogy csak az alaptörténetet kommunikáltam – mint Forgács installációjának és Forgách András könyvének a közös témáját –, és a személyes érintettséget titokban tartottam egészen a kiállítás megnyitását közvetlenül megelőző időszakig. Emellett máig tartó konfliktust okoz az is, hogy ebben a kérdésben a Forgács fivérek véleménye nem egyezik a húgukéval, Forgács Zsuzsáéval. Máshogy értelmezik a történteket, máshogy szerették volna kommunikálni, vagy éppen nem kommunikálni. Részben emiatt is akarta Péter és András, hogy a kiállítás megnyitójáig ne hozzuk nyilvánosságra, hogy a saját történetük lesz látható és olvasható a kiállítótérben, és hogy ebből készül a könyv is. Nehéz időszak volt, tele etikai dilemmákkal. Visszatérve a kérdéshez: lehetett volna külön is kezelni ezt a két reflexiót, de nekem nagyon egyben van az egész, nem véletlen, hogy a kiállításnak ez a része, Péter installációja a Pápainé és fiai alcímet kapta. A két testvér két művész, akik a saját eszközeikkel dolgozták fel a tudomásukra jutott tényeket. Egyébként különösen érdekeltek az itt létrejövő kép-szöveg viszonyok. Bár a kiállítótérben állva nyilván nem lehet a könyvet elolvasni, mégis ott van, mint tárgy, a kiállítás részeként, fel lehet lapozni.

T. T.: Akkor valójában négy művésszel számolunk, még ha egyikük nem is képzőművész. Visszatérve a korábbi kérdésre, nem okozott gondot, hogy a sajtó érdeklődése már csak a magyar kulturális életben kialakult hierarchia miatt is egyértelműen Forgách András felé fordult? Bár a könyv beemelése a történet értelmezéséhez nyilván nagyban hozzájárult, de azért kíváncsi vagyok: ha elölről kezdhetnéd is így döntenél-e?
M. E.: Ezt akkor alaposan meggondoltuk, és én ma sem csinálnám másként, csak az intézménnyel való kommunikáción változtatnék, egy kicsit hamarabb kezdeném. Az, hogy a könyv eluralja a majdnem egész kommunikációt, azért van, mert kurrens a téma. És bár tényleg fogalmazhatunk úgy, hogy a kiadvány kezdetben elvitte a show-t, vegyük észre azt is, hogy még most is viszi a kiállítás hírét magával. Mivel titokban tartottuk, hogy ki is Pápainé, azért számítottunk arra, hogy nagyot fog szólni, készültünk erre, gyakorlatilag azóta, hogy eldőlt – amiben a mi rábeszélésünknek is szerepe volt, úgy értem, a másik két művészé is –, hogy Forgács végül ezt állítja majd ki. Akkor már ismertem a többiek terveit; a hatalmi kommunikáció témájához, amelynek keretében Gerhes és Esterházy munkája értelmezhető, tökéletesen illeszkedett Forgács elképzelése. Hogy Forgách András könyvét beemeltük ebbe a keretbe, kurátorként másként volt érdekes számomra. A szöveg és kép viszonya mindhárom művész munkájában jelen van: Gerhesnél Viktor Klemperernek a Harmadik Birodalom nyelvéről/ nyelvhasználatáról írt könyve az alapmű, de ennek nyilván nem lehetett akkora visszhangja, mint egy újonnan megjelenő könyvnek, ezzel az akut témával, de lényeges, hogy Gerhes munkáját is össze lehet olvasni egy szöveges művel, Esterházy Marcell pedig egyik munkájában nagyapja második világháborús visszaemlékezését használta fel. Szövegértelmezés az is, hiszen leírta, memorizálta, majd felmondta a nagyapa emlékeit. A Majd egyszer fotója pedig egy olyan láncolatban jött létre, amit a Magyar Rett Szindróma Alapítvány indított és amiben képzőművészek és irodalmárok reagálnak egymás művére. Roskó Gábor rajzára reagált Esterházy Péter, az apjáéra pedig Marcell. Esterházy Péter szövegének utolsó mondata az volt, hogy „Majd egyszer egy írás ezen a ponton fog elkezdődni.” Itt pedig ennek parafrázisa áll: „Majd egyszer egy írás ezen a ponton fog befejeződni.” Marcell egy másik műve, a Propaganda az ötvenes-hatvanas évek propaganda diafilmjeinek szövegét remixeli. Szétdarabolt és újrafelépített szövegekből szövegmontázsokat hozott létre, saját mondataihoz az eredeti szókészletet és retorikai fordulatokat használta. Meghagyta az eredeti tipográfiai sajátosságokat, sőt néhol látszik is, hogyan illesztette össze az elemeket, ami megbillenti a jelentésadást. Hasonló elidegenítő tipográfiai eszközöket Gerhes is alkalmaz (Érzelmek monokultúrája – A szavak helyes használatának helyreállítása), ő is felborítja a tartalom és forma általunk megszokott összhangját és elbizonytalanítja az olvasót a szöveg valódi értelmét illetően: az irónia működésével rokon és tágra nyitja a kaput más szövegértelmezések előtt. De visszatérve még a könyvpremierkiállításmegnyitó összekapcsolására: az köztudott, hogy itthon az irodalom mindig jobban reprezentált, mint a képzőművészet, de ha már adottnak vettük, hogy beemeljük a könyvet, egyszerre kellett felfedniük a mindkettőjüket egyformán érintő történetet, amit nem lehetett máshogy megoldani. A könyv sajtótájékoztatója egyébként éppen kommunikációs szempontok miatt nem a Capában volt.

Gerhes Gábor: A jelentéktelenség nagyravágyó igyekezete, 2015, festett herendi porcelán (1964), 30 × 20 × 5 cm

 

Sz. R.: Az egész munka milyen tapasztalatokat jelentett, milyen tanulságokkal járt és hogyan befolyásolja azt, amilyen kurátori pozíciót fel akarsz venni a jövőben?
M. E.: Az egyik alaptapasztalat, ha úgy tetszik, tanulság a már említett titoktartás problémából adódott, etikai dilemma volt, mint ahogy majd a kurátori pozícióm megfogalmazása is etikai kérdésekkel kapcsolódik össze. El kellett döntenem egyrészt, hogy hogyan kommunikáljak a produkciót finanszírozó és bemutató intézménnyel, másrészt hogy mennyire folyjak bele egy eredendően családi konfliktusba, miközben tulajdonképpen felelőse vagyok ennek a publikációnak. Nem kevés nehézséget okozott, de végül is én a művészekkel voltam kapcsolatban és tudtam, hogy ezt a családi konfliktust nem tudom megoldani, viszont nagyon szeretném, ha ilyen munkák a nyilvánosság elé kerülhetnének. Ez az élő helyzet is mutatja, hogy mennyire aktuális a téma, nagyon fontos róla beszélni, művésznek és látogatónak is. Ahogy a Forgács, vagy korábban az Esterházy család esetében, úgy bárkivel megtörténhet, hogy napvilágra kerül egy hasonló akta, az állambiztonsági dokumentumok feldolgozása még mindig a kezdeti fázisban van. Nehéz képet alkotni valamiről, megítélni, ha nem látjuk az egészet: máshová tevődnek a hangsúlyok.
 

Esterházy Marcell: Majd egyszer, 2015, giclée print, 150 × 120 cm

T. T.: Azért bárkivel nem történhet meg, de azoknak is fontos ezzel szembesülni, akik úgy gondolják, hogy az ő életüket éppen ezek a kivételezett helyzetbe került (de már esetleg életükben is bűnhődő) emberek tették tönkre vagy keserítették meg. Bármelyik oldalról nézzük, mindenképpen arra késztet, hogy foglalkozzunk a kérdéssel, már csak azért is, mert tényleg lehet, hogy nem is azon az oldalon vagyunk, mint ahol hisszük magunkat.
M. E.: Abban a korban az ügynökhálózat és az egész állambiztonsági működés a hétköznapokat minden szinten befolyásoló tapasztalat volt, de az utánuk jövő generációk is csak profitálhatnak a feldolgozásból. Őket ennek a történetnek a különböző olvasatai éberségre intik. Hogy nem paranoiásan, de azért reflektáltan köll élni. Ha érzékenyen reagálunk a környezetünkre, a hatalmi kommunikációra, akkor felismerjük, mivel állunk szemben a propagandaplakátok, sajtóközlemények, politikai szónoklatok láttán-hallatán. De ezektől elrugaszkodva, érzelmi síkon is működik egy-egy ilyen mű, például ha kihagytunk egy nagy beszélgetést valamelyik szerettünkkel, akit azóta már elvesztettünk, akkor Esterházy Feled az ember, tudod? című munkája, Gerhes porcelán dísztálja vagy Forgács archívum-műve segíthet annak feldolgozásában is.

Részlet Forgács Péter Pápainé és fiai című installációjából

 

Jelentés.
Esterházy Marcell, Forgács Péter, Gerhes Gábor kiállítása.
Capa Központ, Budapest, 2016. március 13-ig.