Sorozatunkban különleges gyűjteményeket, rejtőzködő múzeumokat ajánlunk olvasóink figyelmébe.

„Megértem a kulturális éhséget, de ha majd megérkezel Szardíniára és a harmincöt fokban eléd tárul a tenger, hol rózsaszín homokkal, hol vad sziklákkal a parton, nem fogod úgy érezni, hogy minden ásatásra és múzeumba el kell juss.” Ezeket egy abszolút művelt ismerősöm intézte hozzám az indulás előtti héten, mikor megkértem, diktálja le, mi az, amit muszáj megnézni. Meglátjuk, gondoltam. Meg is láttam. A tengert, a brutálisan szép partokat, a smaragdzöld vizet a valóban harmincöt fokban, és tényleg arra jutottam, leszek eleget aszfaltközelben még, hogy ne mindenhova akarjak a nyaralásomon eljutni. A néprajzi múzeumukról viszont nagyon jókat olvastam, és amikor egy flamingónéző hajókiránduláson a túravezetőnk könnyes szemmel suttogott az ott látható ruhadarabokról, úgy véltem, egy fél napra csak el lehet szakadni a parttól. Nuoro város a sziget belső részén fekszik, és rögtön több múzeummal is büszkélkedhet, egy kis füzetke szedi őket össze, és ha csillagtúraként nézi végig őket az ember, mindenhol letépnek egy színes csíkot, és kedvezményeket kap.

Elsőként az archeológiaiba mentünk, ami egy kedves, kicsit régimódi tálalású múzeum, sok üvegvitrinnel és tárlóval, és egy bácsival, aki érkezésünkre felkapcsolta a villanyt, hogy lássuk a kis edénydarabokat, köveket, tálkákat. Kicsit alábbhagyott megismerési lendületem, de felkapaszkodtunk egy meredek út tetejére, amerre az Etnográfiai Múzeumot jelölte a nyíl. Egy kis terecske fogad, boltívekkel, és már a bejárat fölé írt MUSEO felirat tipója is jót ígér. Tágas, igazi nagyvilági a fogadótér, és olyan múzeumélmény jön, amit gazdag nagyvárosokban is értékel az ember, itt a hegyek között meg szinte hihetetlen. Szardínia történetét két terem meséli el, idővonal mentén haladva és nagy, egész falakat betöltő reprodukciós és illusztrációs anyaggal. Onnan indít, hogy 16 millió éves a sziget, ötszázezer évvel ezelőtti az első emberi nyom, és átvezet csatákon, karthagói és római fennhatóságon, járványokon, banditákon, egyetemalapításon, és megáll egy fontos nőnél is. A középkori girlpower megtestesítője, Eleonora d’Arborea, akinek modern szemléletű 1392-es törvénykönyve szabályozta a sziget jogi életét 400 éven át, erősen él a szárd emlékezetben, nincs város, ahol ne lenne utca elnevezve róla. Ez a gyors áttekintés arról, hogyan alakult ki a sziget mai arca, szellős, jól kitalált tematikus termek felé vezet, amik jellegzetes helyi tevékenységeket mutatnak be, pásztorkodást, sajtkészítést, földmunkákat, vadászatot, halászatot, a városias és a vidéki élet eltéréseit. Nem tudom, van-e nemzetközi ajánlás, hogyan érdemes egy etnográfiai múzeumnak a saját anyagát kitenni, mit kell a mai látogatók számára leginkább domborítani, mindenesetre úgy tűnik, itt a kurátorok szenvedélyes rajongói a tárgyak szépségének. Ez nem megy a történetmesélés rovására, összeáll egy embercsoport életének rendszere, meg lehet érteni folyamatokat, eszközök, megoldások, technikák finomodását, de összességében az élmény mégis inkább érzéki.

Ezt a legkevésbé várná az ember kenyerektől, mégis, szinte megbabonázó az a gazdagság, ami ebben a teremben tárul elénk, mert látszik, minden élethelyzetnek, örömnek, bánatnak, születésnek, halálnak, minden vallási ünnepnek, évszakfordulónak, rituálénak megvan a maga kenyere. Pontosabb ezeket kelt tésztából formázott kis szobroknak nevezni, madarak, napocskák, pólyásbabák, csillagok, ékszerek, házastársak, házikók, és mindnek sok apró, kézzel formázott eleme és alkotórésze van. Hatszáz fajtát őriz a gyűjtemény, a kirakott száz után nem tudom elképzelni, milyen lehet még ötször ennyi féle.

A textilkollekció tálalása fenséges, hatalmas üvegfelületek mögött pompázó szőnyegek, szőttesek, ágydíszek, terítők. Alattuk fiókok, amiket kihúzva további darabokat tanulmányozhatunk közelebbről. A viselettörténeti szekcióban egyértelmű, ki a nyertes errefelé, és látszik, hogy míg a gyerekek öltözete egy darabig mindkét nemnél nagyon hasonló, a lányok fokozatosan elhúznak. A férfiak jellegzetes mediterrán öltözéke mellett sokkal változatosabb és gazdagabb a női kínálat, nemcsak régiónként eltérő csipkékkel, hímzéssel, színekkel, fejfedőkkel, de nyomokban reagálva a kontinens divatirányzataira is.

A múzeum anyagát felajánlott vagy megvásárolt, fontos, kora huszadik századi magángyűjtemények adják, tudós gyűjtőikről a bevezető termek emlékeznek részletesebben. Az ékszerek egy része viszont eredeti természetes helyéről érkezett, amit jól idéz meg egy tárló, ahol egy szentély emelkedettségébe rendezték a rózsafüzéreket, kereszteket, amuletteket, lévén ezek eredetileg szenteknek és a Madonnának ajánlott fogadalmi adományok voltak. Drámai installálás nélkül is észvesztően ragyognak a hagyományos darabok, gyöngyökkel, korallal dekorált ezüstmedálok, arany fülbevalók, külön bravúrosak a fogpiszkáló nevezetű objektek, középen szív alakú díszes elemmel, amiből két ív áll ki, egyiknek hegyes, másiknak kanálszerű a vége. Gyerekeket védett az ördögtől a kokko nevű gyönyörű amulett, ezek fából, márványból, korallból készültek, több szálon függő, kompakt darabok.

Minden, ami a bemutatást szolgálja, polc, asztal, tárló professzionális és mai, ahogy a világítás és a feliratozás is, és ahogy a komplett építészet. Több épületből és a köztük fekvő, virágokkal, bokrokkal dúsan beültetett udvarokból áll a komplexum. Régiónként jellemző szardíniai házakat idéz, hol faerkélyekkel, hol tornácokkal, kerengőkkel, villákkal, hosszúkás parasztházzal. Sötét kövekből rakott portált hófehér falak váltanak, és mindenben más múzeumi funkció vagy kollekció kapott helyet. A főépület terasza és a szemben emelkedő hegyek látványa olyan, amit egy James Bondfilm helyszínkeresője álmodni is alig mer.

A kisebb épületekben további tematikus anyagok jönnek, a mi busójárásunkra emlékeztető maszkok, majd hangszerek arzenálja, illetve fotó- és könyvgyűjtemények az itteni élet mindenféle vonatkozásairól.

Külön felirat szól a fekete-fehér fotók termében a nőkről. A huszadik század elejéről származó otthoni életképeken a nők folyton valamiben vannak; textilt szőnek, kosarat fonnak, jönnek a mosott ruhákkal, fejükön egyensúlyoznak nagy csomagokkal, köveket pakolnak, kisbabákat pólyáznak. A kisebb lányok automatikusan bekapcsolódnak a tevékenységekbe, mivel a férfiak a földeken terelik a juhokat, a háztartások szinte kizárólag rájuk maradtak. Az egyik feljegyzés megemlíti, hogy szinte sose volt megállás, minden végtag hasznosul, valamelyik folyamatban dolgosan tevékeny.

Na most.

Szardínia egyik nagy büszkesége, demográfiai különlegessége, hogy itt élnek a legtovább a nők. Nyüzsgő belvárosaikban nagy plakátok hirdetik a házfalakon a néniket, akik százhárom, százhat, de akár százkilenc évesek, és láthatóan egészségben, derűben és virágos ruhákban néznek a kamerába.

Remélem, e két bekezdés közt nincs egyenes oksági viszony, vagy ha mégis, nem tudom, örüljünk-e, hogy megvan a recept.

SZÁRD TÁRGYALÁS

Eleonora d’ Arborea, a sziget hősnője, akinek utcák, terek, kávézók viselik a nevét. Főműve egy törvénykönyv megalkotása, ami összefésülte és modernizálta a szigeten fennálló római, bizánci, bolognai joggyakorlatot, ítélkezési szokásokat és hagyományokat. 1395-től négyszáz éven át ez a bölcs charta szabta a rendet, elképesztően fontos újításokkal a sólyomfiókák védelmétől a bevándorlók jogaiig. Eleonora bevezette, hogy ugyanazon örökösödési jogok illessék a lányokat és a fiúkat. Hozott egy törvényt, miszerint ha valaki megerőszakol egy nőt, azt csak akkor rendezheti el házassággal, ha a nő önszántából választja ezt, de a férfi akkor is köteles nagy összegű büntetést fizetni a szenátusnak, különben levágják a lábát (miért pont a lábát?). Ha a nő nem megy bele a házasságba, mert esetleg mással tervez élni, az erőszaktevő hozományt kell fizessen neki, a nő státuszának megfelelőt, amivel ő majd frigyre kelhet azzal, akivel szeretne, és akkor efelett is marad a választás: pénzbüntetés vagy a lába. Komoly középkori girlpower.

Museo Etnografico Sardo, Via Antonio Mereu, 56, Nuoro