Időről időre megolvad a szívünk

Beszélgetés Magyarósi Évával

Topor Tünde, Szikra Renáta

Nagyon intenzíven telik az utóbbi időszakod. Ugyanaznap nyílt meg Szentendrén a Ferenczy Múzeumban a kiállításod, amikor kihirdették az Unicredit Bank Korszakalkotók programjának győzteseit. Délután 4-kor kiderült, hogy te nyerted meg a hárommillió forintot, 6-ra pedig ki kellett érned Szentendrére, hogy jelen legyél a saját megnyitódon.

Artmagazin: Ez a szentendrei kiállítás milyen apropóból jött létre? Képez-e valamiféle fordulópontot a pályádon?

Magyarosi Éva: Nem fordulópont, inkább fontos állomás. Úgy gondoltam, a nemrég elkészült videóimat szívesen megmutatnám az itteni közönségnek, mert vannak köztük olyanok, amiket mintha éppen most vettem volna ki a sütőből. A rajzokban is vannak még továbbgondolható, kibontható dolgok, szívesen folytatnám is a kísérletezést velük, de közben jó látni, mit tudnak megmutatni magukból így, kitéve a falra vagy egy nagy, lapozgatható könyvbe rendezve.


...A háttérben a dombokon kék kutyák ugatnak, és párokba rendeződve pipacsmezőkön loholnak át, be az erdőbe,
oda, ahol Apám méhkaptárainak a helyét még ma is megtalálom...
...Feketén ködösek ezek az álmok, hátam meggörnyed Apám képének súlyától, még így harminc év után is...

Filmstill A fenyő című 2016–2017-es filmből © Magyarósi Éva

A kiállításon nemcsak rajzok és videók láthatók, bár talán tényleg az a hangsúlyosabb egység, de olyan installációk is, amik gipszformákra festett, meseszerű történettöredékekből állnak…

A gipsznegatívokkal a debreceni B24 Galériában szervezett kiállításom idején, jó egy éve kezdtem foglalkozni. Az is a Játék kegyetlen lányoknak kiállítássorozat része volt, ami úgy indult, hogy egy lány döglött madarat talál a tengerparton és az az ötlete támad, hogy kiönti negatívban. Épp azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha találnék valahol gipsznegatívokat, amiken megjelenhetne ez a történet, amikor valaki felajánlott gipszmaradványokat. Gyakorlatilag azonnal megvalósult az álmom.

Hogy kell téged elképzelni gyerekként? Tényleg kegyetlen kislány voltál? És hogyhogy művész lettél, volt ennek bármilyen előzménye a családodban?

A szüleim a herendi porcelángyárban dolgoztak, anyukám porcelánfestőként. Én is Herenden nőttem fel. Dédapámnak volt még ilyen vénája, ő nagyon ügyes és megbecsült kőművesmester volt, lehet azt mondani, hogy művész a maga szakmájában. Nagyon szerettem rajzolni, de jófejű gyerek voltam, így a közgazdasági szakközépiskola is szóba jött, amikor édesapám egyik ismerőse, az egyik tervező a gyárból azt javasolta, hogy próbáljuk meg a Győri Balett Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskoláját, ahová végül bejutottam, és onnantól Győrben éltem kollégistaként. Az alapozó év után azért választottam a szobrász szakot és nem a grafikát, mert az tűnt a legszabadabbnak, ahol – lehet, hogy ez most csúnyán hangzik – nem csak a nyomdatechnológiával kellett ismerkedni és aztán képeket gyártani. Sokat dolgoztam egyébként, folyamatosan festettem és fotóztam is.

Ennek is köszönhető, hogy olyan sokféle műfajban dolgozol? Színházi díszletet tervezel, animációkat, filmet készítesz, festesz, rajzolsz és te írod a filmjeidhez a szövegeket. Költői, szürrealisztikus, nagyon sajátosan női szempontú szövegeket.

Az írás mindig csak úgy jött. Nem úgy írok történeteket, hogy elejétől a végéig haladok és egy szuszra megvan, hanem úgy, ahogy a forgatókönyveim vagy ez a kiállítás is létrejött. Előttem a fehér fal vagy éppen lap, és közben ott vannak a szöveg- és mondattöredékek (vagy rajzok és vázlatok), amiket egy ideje gyűjtögetek. Elkezdem kirakosgatni őket, és egyszer csak összeállnak történetté, pont úgy, mint amikor festek és egyensúlyba kerülnek a dolgok. Kész a kompozíció vagy a történet, szinte sosem kell kiegészítenem őket.
Az utóbbi időben úgy tűnhet, mintha minden az ellen lenne, hogy a terveimet sikerüljön végrehajtani. Rövid perceket, pillanatokat tudok leszakítani, hogy valamit megvalósítsak. Mostanában egészen odáig fajult a dolog, hogy a fejemben szinte egyfolytában rajzolok. Hatalmas papírokat feszítek ki a képzeletemben, és a vonalak valahogy a testem mozdulataival születnek meg. Ezek is rajzok, láthatatlanok. Képzeletemben hatalmas műtermet építek magamnak, nagy ablakokkal, fehér falakkal. Az egyik szegletben már nagy halomban pihennek az elkészült rajzok, úgy jók, ahogy vannak. Képzeletemben leteszem a ceruzát, és a papírhalmaz fele fordulok. Előveszem a láthatatlan halmaz régebbi darabjait, és nézegetem őket. Szép sorban a falra simítom őket. Közelről nézem a képeket. Szeretem a részleteket. Kinagyított

Kamaszlányként vezettél naplót?

Volt olyan időszak, de azokat nem venném elő. Az önvallomások általában is eléggé zavarba ejtőek, hát még ha a sajátodat olvasod vissza. Az itt kiállított videók sem mentesek ettől, de azért ez már más műfaj, irányított vallomás, szűrőkkel. Visszatérve a középiskolára: a balettosokkal együtt tanultunk, úgyhogy a színpadi világ is természetes volt, de egyébként is olyan kis közösség voltunk (összesen ha ötvenen jártunk oda), hogy a művészeti képzés lehetett nagyon sokoldalú, intenzív, majdnem személyre szabott. Azért negyedikben már nagyon vágytam új közeg, más kihívások után. Aztán jelentkeztem a Képző festő szakára, de közben az Iparművészeti animációs szakára is, ami szintén olyannak tűnt, ahol kreatívan lehet működni. Végül mindkét helyre behívtak a harmadik fordulóra, és úgy döntöttem, a festő szakra megyek, de amikor jöttem fel vonattal Herendről Pestre, egyszer csak valami sugallatra mégis az animációt választottam – talán mert az később volt. Nagyon izgulós vagyok, a felvételibe konkrétan belebetegedtem, az izgalomtól negyvenfokos lázam lett és a pár nap alatt, amíg várni kellett a másik időpontra, öt kilót fogytam (ez a legjobb fogyókúra, a láz), pedig még élveztem is a felvételin kapott feladatokat, belefeledkeztem, mint egy játékba, és végül fel is vettek.


A csalók is álmodnak című kiállítás egy részlete, a képen Magyarósi Éva ©   Fotó: Artmagazin
Milyen volt a főiskolai élet? Kikkel barátkoztál, miket csináltál akkoriban?
 
Nagyon szerettem és akartam dolgozni, volt egy műterem, amit használhattam, de azért a koleszos élet is adott ehhez egy hátteret, kollégiumban lakni, az önmagában bulizós sztori. Amik emlékezetesek voltak, azok Szirtes balatoni alkotótáborai, ahol lehetett dolgozni, de ha táncolni akartunk, akkor azt is lehetett rögtön, ott az alkotás összefolyt a bulizással. Vagy egyszer Finnországban voltunk ösztöndíjjal Csáki Lacival, az is jó emlék maradt. Én egyébként elhatároztam, hogy nem fogok az egyetemről járni senkivel, de azért utolsó évesként, diploma előtt, 2005- ben, a nagy vizsgaidőszak-hajrában, a tételcserék során összejöttem Bernáthy Zsigával, ő meg igazi partiarc volt. Sok barátom lett az ő társaságából, akikkel most is tartom a kapcsolatot. Időről időre megolvad a szívünk, és akkor emlékezünk a múltra... jó korszak volt. Szerettünk a Merlinbe járni, azán fesztiválokra, vetítésekre, de a Solid grafikai stúdióban is érdekes figurák voltak.
 

Kinagyított állókép a Medence című 2016-os animációs filmből, és részlet a film szövegéből © Magyarósi Éva
 
Víg Mihálytól van a zene a filmjeidben, vele hogy kezdődött a közös munka?
 
Őt már Szentendrén ismertem meg, ef Zámbó Öcsike egyik házibuliján. Persze ismertem már korábban is a munkáit és nagyon tiszteltem, van benne valami megfoghatatlan, ami nagy hatással van az emberre. A Láthatatlan rajzokhoz írt először zenét nekem, és utána éreztem, hogy mással ezután nehéz lesz (lenne) együtt dolgozni. Az itt kiállított tíz videóhoz is ő adta a zenét.
 
Menjünk végig a műveken... 
 
A Hanne, a diplomafilmem egy 18 éves koromban írt történeten alapul, és egy lányról szól, aki őrlődik két szerelem, egy átlagos, kedves-rendes fiú és egy felkavaró, izgalmas között. (A Hanne és a Lena szövegét itt lehet elolvasni: http://www. litera.hu/hirek/magyarosi-eva-elbeszelesei) A történetírás annak idején nekem igazi élvezetet jelentett, a téma és a nyelvezet is – kicsit olyan volt, mint amikor az író beleszeret a művébe és közben saját magába is, így született meg a Lena története ennek folytatásaként, de az már nem volt annyira elementáris. Talán csak azért, mert senki nem tudja függetleníteni a Hannétól, muszáj ebben a kontextusban, ebben az összehasonlításban léteznie. Mint két testvér. Mindkét történet olyan, mint az álom: félig fikció, félig valóság. El lehet bújni mögéjük, és onnan szőni tovább a szálakat. A Hannénál az volt az eredeti elképzelésem, hogy a szereplők majd embernagyságú szoboralakok lesznek, a mozgást, mimikát pedig minimálisra csökkentem és inkább a térberendezésre koncentrálok. Hogy a néző ne tudja eldönteni, valóban megmozdult-e a figura, élő alak-e vagy sem. Ezt viszont a konzulenseim, de mindenki más is kivitelezhetetlennek találta. Végül úgy csináltam meg, hogy a szereplők lettek olyanok, mint a szobrok; felcseréltem az eredeti felállást. Sikeres film lett mind a kettő. Fura érzés volt, hogy egy rólam szóló történet, amit nagyon a magaménak éreztem, kikerül fesztiválokra és még sikert is arat, felhívnak emberek, kapom az e-maileket, hogy hiszen ez róluk szól. Vagy volt, hogy egy vonatúton elkezdtünk beszélgetni egy fiúval, és ahogy lassan kiderült, miket csinálok, akkor kérdezte, hogy csak nem én vagyok a Magyarósi Éva, mert ők a házibulikon mindig fel szokták olvasni a Hannét, és szinte kívülről tudja a szövegét...
 
Mondjuk az tényleg nagyon különleges szöveg. Maga a történet és az, ahogy megírtad, milyen előképekre megy vissza? Mit szerettél olvasni?
 
Szerettem Ibsent, vagy például Bergman Laterna magicáját, aztán Siegfried Lenz Németóráját. Azt szeretem, ha egy könyv önéletrajzi is egyben, ha kilóg a történet mögül az ember. Ha személyes és társadalmi problémák egyszerre vetődnek fel benne. A Németórát többször is elolvastam, az elnyomás és a kirekesztés problémáját mindig nagyon aktuálisnak éreztem, ma is az egyébként. A könyv egyik szereplője festőművész, akinek gyerekkori barátjából az elnyomás bábuja, rendőr lett, és aki a történetben felsőbb parancsra hivatkozva elkobozza a barátja festményeit. Nagyon felszabadítóan hatott rám, hogy a festőt ez nem rendíti meg, mert azt mondja, elég, ha a művek a képzeletben, akár egyetlen fejben megszülettek, mert akkor azok már valahol léteznek, és meg is maradnak. Ebből az élményből jött létre a Láthatatlan rajzok sorozat, montázsfilmek és üvegfestmények, amit Gulyás Gábor felkérésére a Műcsarnok projektgalériájában, a Mélycsarnokban állítottam ki. A két sorozatot később kettéválasztottam, az egyiket apámnak, a másikat Lenznek ajánlottam. (Ez utóbbi később más, erősebb címet kapott: Tiltott képek lett.)
A Lena után volt egy fordulópont a pályámon, mert akkor nagyon határozottan azt gondoltam, hogy ha legközelebb filmet csinálok, akkor azt stúdión kívül, otthon szeretném megoldani. Szép és jó is volt, de annyi mindenért kellett külön megküzdenem, ami alkotó emberként rengeteg energiámat elvette, nem is annyira a pénz előteremtése, hanem a folyamatos egyeztetés a producerekkel, hogy az álmomat valahogy keresztül tudjam vinni. Úgyhogy ezután inkább azt választottam, hogy technikailag bicsaklósabbak, rajzban esetlenebbek legyenek a filmjeim, de jobban közelítsenek ahhoz, amilyenre én szeretném őket megcsinálni.
Ugyanakkor ez egy érzelmileg is mélyen felkavaró időszak volt. Akkor halt meg az édesapám és Bernáthy Sanyi, költözés, otthon keresés... A Láthatatlan rajzoknak mindenesetre egyszerre volt személyes és társadalmi vetülete.
 
Hogy van ez egyébként? A technológiai fejlődés nem tette közben eleve könnyebbé, hogy otthon dolgozz? És emiatt nem kellett kiadnod a kezedből bizonyos fázisokat?
 
Sokat dolgoztam előtte stúdióban és megbízásra is, volt és van rálátásom, hogy körülbelül mire van szükség ahhoz, hogy elkészüljön egy animáció. Talán egyszer volt, hogy kiadtam valamit a saját filmemből mozgatásra. Egyedül a hang és a zene az, amit szívesebben bízok másra. Víg Misi mellett Takács Kati az, akivel a legszívesebben dolgozom, vele szomszédok voltunk a Tavaszmező utcában, onnan, a gangról van a jó viszonyunk, egyébként Bernáthy Sanyival is, Zsiga édesapjával. Mert végül ott vettem később lakást, abban a házban, ahol előtte együtt laktunk. Kicsit tartottam ettől, de végül nagyon szerettem ott lenni.
 

Filmstill az Onnan, ahonnan jövök című 2016-os filmből © Magyarósi Éva
 
Utána mi következett?
 
Férjemet is Öcsi mutatta be 2008-ban, dobos volt a zenekarában. Akkor fejeztem be a Léna filmemet, tavasz volt, forrt a vérem. A Gödörben a fotocellás ajtó mögül egyszer csak kilépett suhogó dzsekiben, strandpapucsban egy barna képű gyerek – ő volt Rolika. Gondoltam, na ez a pasi jó lesz nekem. 2009-től Deák Erikával dolgozom, aztán 2013- ban Törökországba kaptam ösztöndíjat, Bodrumba, ott találkoztam Barbara Pollával, aki később a galériásom lett Genfben. Például ő is olyan, akivel rögtön megtaláltuk a közös hangot. Több kiállítást is köszönhetek neki, most legutóbb New Yorkban vettem részt egy csoportos kiállításon, de az utóbbi években szerepeltek a munkáim Uruguayban, Genfben vagy Párizsban is.
 
És az indiai, keralai Kochi-Muziris Biennálén is. Vagy az hogy volt?
 
A 2016-os Kochi-Muziris Biennálén való szereplést Bagyó Anna szervezte meg. Sajnos a kiküldött munkáim nem érkeztek meg sem oda, sem vissza, valahol eltűntek a csomagküldő szolgálatok és vámolások útvesztőjében. Ez egy hosszú, kimerítő történet, ami nagyon megviselt, és még mindig nem zárult le. Amikor a kurátor itt volt Indiából, megmutattam neki egy óriási, 21 négyzetméteres rajzomat, ami a pesti lakásom falára feszített 3 méterszer 7 méteres papírra készült nyolc éven keresztül. Rákerültek mindazok az emberek, akik érzelmileg fontosak voltak az életemben. Óriási csoportkép volt, középen én és a családom, a valós alakok szürreális elemekkel kiegészítve. Sajnos azonban a lakásfelújítás során annyira megsérült, hogy most feltekerve restaurálásra vár. A kurátor mindenesetre még egészben látta, és azt szerette volna, ha kimegyek korábban és egy ottani nagy falfelületre készítek valami hasonlót. Mivel még épp csak megszülettek az ikrek, nem utazhattam Indiába, úgyhogy kitaláltam, hogy hetente lesz egy élő bejelentkezésem Magyarországról, ami akkor volt újdonság a Facebookon. De a nagy rajz helyett (mert közben a rajzolástól is elszoktam kicsit, hiszen az ikrek mellett nemigen tudtam alkotni, legfeljebb gondolatban) úgy döntöttem, hogy inkább egy felnőtt animációs sorozatot csinálok. Minden héten küldtem az újabb epizódot a „folytatásos teleregényből”, amit pár hét után már nagyon sokan vártak.
Tulajdonképpen ezt a tíz epizódot lehet most először egyben látni itt a szentendrei kiállításon. Kőkemény éjszakai munka volt egyébként az egész, napközben maximum leskicceltem, megrajzoltam és beszkenneltem egy-két elemet, hogy aztán a szkennerrel ne zörögjek éjszaka. A számítógép billentyűzete előtt A4-es méretben rajzoltam, csak így fértem el, úgyhogy végül megint töredékekből álltak össze a történetek. Most azért örülök, hogy megépült a nagy műtermem, mert hiányzott a tér, a nagy méretek, mint amilyen például a csoportképé is volt.
 
Ha az ember most belép a Ferenczy Múzeum alsó szintjén lévő kiállítótérbe, feltűnő, hogy a monitorokon megjelenő képeken és a falakon is a kék szín dominál. Pontosabban, hogy a fekete-fehér mellett szinte csak a kék árnyalatai vannak jelen.
 
Szubjektív és esztétikai oka van, hogy kifejezetten ezt a meleg kéket, illetve ennek tónusait használom. A filmeknél választott fekete-fehér technika mellett, ami pontos és nagyon kifejező ábrázolást tesz lehetővé, a kékkel kísérletezem, leginkább kiemeléshez használom, egy-egy részletre irányítom vele a figyelmet. A fekete-fehér onnan van, hogy a filmekhez eleve grafittal készítettem a fázisrajzokat. De éppen most indulok újra a színek felé. A Hanne és a Lena még nagyon színes volt, viszont a Láthatatlan történethez már inkább régi fotókat használtam, így a színek szinte eltűntek. Fekete-fehér foltokból építkeztem, olyan rajzokat csináltam grafittal, amik fotótechnikai eljárásokhoz vagy hibákhoz hasonló, hol nagyon éles és kidolgozott vagy nagyon elmosódott hatást keltettek. Szívesen dolgoztam emiatt grafitporral is – ezeket a technikákat örökítettem át erre a sorozatra is, de már elkezdtem kísérletezni újra a színekkel.
 

Gipszöntvény rajzzal. A csalók is álmodnak című kiállítás egy részlete ©   Fotó: Artmagazin
A falakon egymásra applikált rajzok, amiket jobb híján talán kollázsoknak is mondhatunk, a filmekhez készültek?
 
Van köztük egy-két olyan, ami szerepel a videókban, de a filmekhez készült rajzokat alapvetően inkább kiválogattam és bekereteztem, azok külön sorozatot alkotnak. Az itt láthatók között vannak, amiken csak egy-egy gesztus, ötlet, fázisrajz van, de így visszanézve, a történetből kikerülve ezek a „jegyzetek” is elég jók. Az animációhoz végül is szétrobbantok egy testet, amit aztán digitálisan újra összeépítek. A rajzok ezt a gondolatot viszik tovább, régi és új rajzok egymás alá, fölé kerülnek, voltaképpen kilépnek a térbe és reagálnak a környezetükre is. Ez az, ami most leginkább izgat. Szétszedek, szétvágok, széttörök és aztán újraépítek darabokat. Ilyesmit tervezek most videón is.
 
Gyerekként anyukám eldugta előlem Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című könyvét, de megtaláltam, és titokban elolvastam. Jó sok horror van benne. Úgy emlékszem, egy csomószor előfordul, hogy ha valaki, általában a királyfi, meghal, és feldarabolják őt a gonosz boszorkányok, akkor utána jön valaki, lehetőleg az is öregasszony, aki összeilleszti a darabokat, beteszi a tepsit a sütőbe és újra kijön a királyfi – ez pont az, amit mondasz, és hát az animáció lényege. Hogy újrarendezve élő lesz.
 
Igen, erről van szó – életet lehelni bele.
 
Az, hogy gyerekeid vannak, hatással van arra, hogy hogyan alakulnak a történetek? Mondjuk az biztos, hogy a te történeteid nem kisgyerekek számára íródnak. De nem is annyira a videókra gondolok, hanem a gipszekre vagy a rajzokra, hogy ezeken mik jelennek meg, a madarakra, csillagokra, gyerekarcokra.
 
Hát igen, a madárka meg a csillag, az egy vállalás. Lehet, hogy más ezt giccsnek tartja, de engem érdekel, hogyan lehet ezekkel a meseszerű- mesebeli dolgokkal játszani, hogy pont így inogjon az egész konstrukció. Ne illusztráció legyen, de ha csak pár vonallal kiegészítjük, akár annak is megfeleljen. De a gyerekek inkább annyiban voltak hatással a dolgok alakulására, hogy mellettük eddig nem tudtam nagyobb lélegzetű dolgokba belekezdeni.
 

Rajzinstalláció ugyanott ©   Fotó: Artmagazin
 
Beszéljünk még a díszletterveidről is. Mi volt az első színpadi megbízásod? Hogyan kerültél ebbe a közegbe?
 
A VIII. kerületi Városi Színházhoz hívott először Halász Péter, akinek egyik utolsó darabjához, a Petit Malhoz csináltam kézzel a díszletet. Azután pedig Takács Katinak volt egy estje a Rózsavölgyi Szalonban, ahol Hargitai Iván látta a videóimat és utána ő hívott meg Székesfehérvárra, a Vörösmarty Színházba, ahol levetítették a Hannét, a Lénát és a Láthatatlan rajzokat is. Aztán Iván felkért, hogy tervezzem meg a díszletet Molière A fösvényéhez; hatalmas fekete-fehér rajzokat lógattunk be, és a színészek is fekete-fehérbe voltak öltöztetve. Egyszerű volt, de hatásos. Többnyire azóta is vele dolgozom. A díszleteknél is az elnagyolt, bátor gesztusokat szeretem. A legutóbbi munkám Tasnádi István Kartonpapa című darabja, amit a Jurányi Házban játszanak.
 
 
 
Az Unicredit Bank 2017-ben indította művészeti mecenatúra-programját Korszakalkotók néven, ahová szakemberek javaslatai alapján, majd a zsűri döntése nyomán kerültek be a jelöltek. A vizuális művészetek kategória egyik jelöltje, majd a közönségszavazatok alapján nyertese lett Magyarósi Éva. A bank fejenként hárommillió forinttal támogatja a nyerteseket egy általuk meghatározott, számukra fontos szakmai lépés megvalósulásában - Éva esetében ez egy reprezentatív kiállítás Párizsban.
 
 
Fontosabb kiállításai:
2018 A csalók is álmodnak, Ferenczy Múzeum, Szentendre
2017 Ouvretesyeux / Intime, Párizs; Collectionair, Art Genève, Genf; Éden, Deák Erika Galéria, Budapest; Újabb játék kegyetlen lányoknak, B24 Galéria, Debrecen; Love Stories, Video Forever, Isztambul (csoportos)
2016 Ghosts, Château du Rivau, Patricia Laigneau Collection (csoportos); Uncanny, Art Fair Contemporary Istambul, Isztambul (csoportos); Kochi-Muziris Biennálé, Kerala (csoportos)
2013 Planking and Dreaming, BalzerARTproject, Bázel
2012 Láthatatlan rajzok, Műcsarnok (Mélycsarnok), Budapest; Still Light, Deák Erika Galéria, Budapest
2009 Játék kegyetlen lányoknak, Deák Erika Galéria, Budapest
 
 
A csalók is álmodnak. Magyarósi Éva kiállítása, Ferenczy Múzeum, Szentendre. 2018. április 22-ig.