Démoni hatalmak megfigyelése az utcakő fényképezőgéppel

Földes András

Egy régi, paradigmaváltó és természetesen minden realitást nélkülöző tervem derengett fel, amikor végigsétáltam Kisspál Szabolcs kiállításán. Néhány éve, a belterjes közösséget megmozgató budapesti kiállításokat látva fogalmazódott meg bennem a magazingaléria ötlete. Ahol a kiállítások úgy épülnének fel, mint egy színes és igényes magazin tartalma: a címlapon villognának valamelyik neves művészünk új munkái, aztán megnézhetnénk néhány klasszikus műtárgyat ehhez kapcsolódóan, a középső terembe kerülne a sztárművész vagy sztárokkal foglalkozó művész kihajtható alkotása, hátrébb a fiatal és vad tehetségek friss munkái következnének. És persze kellene néhány, az aktuális közéleti témákat szórakoztató és érthető stílusban elemző mű is. Azaz publicisztika.

KissPál Szabolcs: Backstage I., 2009, Világítódoboz, Lambda Duratrans nyomat, egyenként 100x 100x 12 cm


 

Forradalmi ötletem azt leszámítva, hogy pénzem, időm és Falk Miksa utcai ingatlanom sem volt hozzá, éppen a publicisztikai képzőművészet hiánya miatt akadt el. A magyar művészeti életben ugyanis mintha zsenánt lenne aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozni. A mindennapi tapasztalataink, legfőképpen pedig a politika csak többszörös szűrőn keresztül, elemelkedetten, egyetemes rezonanciákkal dúsítva jelennek meg a hazai képzőművészetben. Miközben köztudott, hogy a magyar élet olyannyira átpolitizált, hogy vasárnap délután mérlegelni szokás, jobbos vagy balos cukrászdába menjen a család. Nem azt kérem számon persze, hogy pártszimpátia szerint nyíljanak kiállítások, de az elvárható, hogy legalább szó legyen a témáról. Ehhez képest az is másfél éve volt már, hogy Nemes Csaba animációs filmet készített a 2006-os budapesti zavargásokról.

Magazingalériánk elől most azonban legalább az egyik akadály elhárult. Az Ernst Múzeumban járva kiderült, hogy Kisspál Szabolcs több lapszámnyi publicisztikával állt elő, ami váratlan volt azok után, hogy a művész eddig a közeg elvárásainak megfelelően önreflexivitásban utazott.

A váltás talán meglepte magát a kurátort, Angel Juditot is, hiszen a felkérés egy retrospektív kiállításra szólt. Amelyhez képest a Legkisebb közös többszörös című anyag csak néhány régi munkát villant fel. Hogy a Halfway to NW című, a felnyíló amszterdami hídon forgatott videó miért került ide, nem világos. A két videoszekvenciából montázsolt munkán az emberek a híd felénél eltűnnek, csupán Kisspál Szabolcs sétál át a túlpartra egy trükkös vágás segítségével, jelezve, hogy egyedül a művész képes végigmenni az élet nagy hídján. Igaz, a többiek kilépve a képből egy kellemes teraszon folytatják a napot, de ez most nem tárgya értekezésünknek.

A Szürke című videó egy lépéssel közelebb visz a közéletiséghez azzal, hogy a művész a képen sosem fejezi be a munkát, amelyben Dávid-csillagot vág ki valami kék anyagból. Éppen a vége előtt ugyanis rükvercbe vált a film, örök vagdosásra kényszerítve a főhőst.

Kisspál újfajta érdeklődését sokkal inkább jelezte a Műcsarnokban tavaly kiállított Utópia akkumulátor. A kilógatott vörös zászlóból egy gombolyítógép bontotta le a fonalat, ha a látogató megállt a szenzorok előtt. Mindezzel szarkasztikusan beszélve arról, hogy az éteri tisztaságú ideológiákat egyedül az ember részvétele amortizálja.

A gondolatot az Ernstben most bemutatott munka, a Vázlat valós méretben folytatja. Sajnos a második rész csak a Csillagok háborúja és a Keresztapa esetében volt az elsőhöz fogható, így a rúdig lefejtett zászló és a mellé állított hatalmas, piros gombolyag installációja legfeljebb a Kisspál-rajongókat képes megfogni, és nyilván azért készült, hogy ismét dugig tömje a kiállítóhelyek pénztárait.

Megnyugtatásul megjegyzem, hogy az elfogulatlan látogató sem marad hoppon, a művész ugyanis összerakott néhány izgalmas munkát, amelyek legtöbbjét változtatás nélkül lehetne használni egy magazinkiállítás publicisztika rovatában.

Az érthetőség kedvéért gyorsan definiáljuk új szakkifejezésünket, amely szerint a publicisztikai képzőművészet abban különbözik a hagyományostól, hogy az újságírói véleménycikkekhez hasonlóan közéleti kérdéseket feszeget, számít a közönség előzetes ismereteire, ugyanakkor az alkotó saját értékelését fogalmazza meg.

Ha például a látogató nem hallott az Országos Cigány Önkormányzat tavaly szeptemberi demonstrációjáról, amikor kimostak egy Árpád-sávos zászlót, akkor nehezen tudja értelmezni a 24. zászló című installációt. A kiállított lavór önmagában ugyanis ugyanolyan nehezen dekódolható, mint maga a cím. Amely a huszonhárom történelmi magyar zászlóra utalva javasolja, hogy az ÖCO által szimbolikusan megtisztított Árpád-sávos zászló is kerüljön be az állami rendezvényeken felvonultatott sorba.

A magazinkiállítás nyitószámába egyébként nem ezt a művet válogatnák be, hanem az ernstes anyag legizgalmasabbját, a Kánont. A csupán egy kockakőből és egy Nikon feliratú fényképezőgéppántból álló installáció pont olyan egyszerű és ellentmondásos, mint egy tévéostrom.

Első látásra is izgalmas a legprimitívebb fegyver, a kő és egy szupeszofisztikált eszköz, a fényképezőgép találkozása. Aztán jön a kérdés: vajon arról van szó, hogy a napi hírgyártás képei olyan direkten hatnak az emberekre, mint a tüntetéseken a kockakődobálás? Vagy pont fordítva: hogy a tüntetők, a médiacsinálásból kizárt tömegek számára a kockakő a valóság leképezésének eszköze?

És persze ott van még a cím, Kánon, aminek angol megfelelője, canon, megidézi a cannon, azaz ágyú szót és egyúttal a Nikon cég nagy konkurensét is.

Kisspált annyira nem hagyja nyugodni a hírfotográfia működése, hogy az Agymozi című alkotásában is visszatér a témára. A nézőnek itt egy moziszékben kell a vászonra vetített fotónegatívokra merednie. Ha előírásosan gúvasztja a szemeit, akkor a képek után vetített fehérségben feldereng előtte az adott fotó pozitív, azaz életszerű képe. Valamilyen, a közelmúlt felkavaró eseményein készült újságkép: nácik, horogkeresztek, tüntetések, emlékműgyalázások. A vizuális publicisztikára fogékony befogadó pedig elgondolkozhat azon, hogy az újságok valójában csak a nyersanyagot szolgáltatják, és bennünk bomlik ki az eseményről alkotott kép. Amely folyamatban lehetünk öntudatlanok, de választhatjuk a tudatosság útját is.

Hogy a tudatosság nem a legkönnyebb út, azt a művész rögtön három munkában is jelzi azoknak, akik a szeretnek az önállóság felé is egy hiteles személy felhívására elindulni. A Maya II. című videóban a kormányszóvivői stúdióban kering a kamera, olyan stílusban, ahogy a jelentős bejelentések tévéközvetítéseinél szokás. Csak éppen itt senki nem jelent be semmit, a díszlet üres. A hitelességet és fontosságot sugárzó kulisszák önmaguk paródiájaként csillognak, miközben nem hagynak rést a kíváncsi tekintet számára, hogy kifürkésszék, honnan érkeznek az életünket befolyásoló döntések.

Ez a kafkai életérzés bomlik ki aztán a Maya III.-ban. A forgatható szalagfüggöny egyik oldalára a Parlament üléstermének, másik oldalára az Alkotmánybíróság sajtótermének a képét szerelte a művész. A függöny megfordításával ugyanúgy a felszínen maradunk, nem jutunk be az események irányítói közé, mint ahogy megrekedtünk a stúdióban is.

A rejtett politikai erők végül a Gap event című installációban jelennek meg a David Lynch-filmekből ismerős, démoni hatalomként. És ez nem valamiféle művészi extravagancia, hanem helyénvaló reakció mindannál, aki valaha foglalkozott a magyar politikai élet működésével. A kilenc üres képkeretből álló művet az a repedés köti össze, amely a középső kép üvegéből indul és hálózza be a vele fizikailag nem összefüggő nyolc másikat. Az üzenet, miszerint ami nem egész, még az is eltörött, olyan erős, hogy legfeljebb magazingalériánk jövő évi számában hoznánk le, közvetlen a választások előtt.

Ernst Múzeum, december 13-ig

Artmagazin 2009/ 4. 62-65.o.