Az újonnan megnyitott Szépművészeti Múzeum magyarországi barokk művészetet bemutató kiállításán látható az egyik legszebb betlehemes műegyüttesünk, amelyhez egy 18. századi délnémet faragott szekrényt úgy alakítottak ki, hogy felső vitrinszerű részében elférjenek a betlehemi események baba-szereplői. A „teatrum sacrum” díszlete a szekrény belső oldalára festett illuzionisztikus tájkép, amibe Jézus születésének és a királyok imádásának jelenete illeszkedik. Fentről az Atyaisten és angyalai, lent a pásztorok és a nyáj figyelik jóindulatúan az eseményeket. A mi betlehemi életképünkről azonban meglepő módon hiányzik a jászol és a kisded is. A csodára váró társaság középpontjában az egyszerű ruhába, kék palástba öltöztetett Mária ül, mögötte szokás szerint kicsit háttérbe szorítva, a pompás sárga selyemkendőt és kissé nőies csipkegallért viselő Szent József áll. Jobbról érkeznek gyöngyökkel, apró paszomántokkal díszített egzotikus ruhájukban a turbános napkeleti bölcsek, míg a másik oldalon a kor divatjának megfelelő ünnepi öltözékű hétköznapi figurák, fiatal nők és férfiak gyülekeznek. A legapróbb részletekig kidolgozott és kifinomult összkép évszázados hagyományokat sejtet. De vajon honnan ered a betlehem állításának máig élő szokása? Jászol-kultuszról a 7. század óta beszélhetünk, amikor Jézus „bölcsőjének” öt vékonyka deszkáját, vagyis a betlehemi ereklyét Rómába menekítették az iszlám hódítás elől. A hegyikristály-ezüst ereklyetartóba foglalt „La Sacra Culla” karácsonykor ma is látható a Santa Maria Maggioréban. A betlehemi jászol (presepio) állításának szokása viszont a ferences rendi barátok köréből indult és a 15–16. századra már egész Itáliában elterjedt. Olyan népszerű lett, hogy nemcsak a templomokban állították fel a kis Jézus jászolát, ahol karácsonytól gyertyaszentelőig láthatták a hívek, hanem az előkelő és tehetős magánházakban is. Nápoly lett a betlehemkészítés egyik központja, ahol valóságos iparág igyekezett a növekvő igényeket kielégíteni, mert a kezdeti puritán összeállítást (és bensőséges hangulatot) hamar felváltotta egy „Tesz-Vesz város”-szerűen zsúfolt, kocsmákat, piacot, kórust, katonaságot felvonultató, sokszor száznál is több szereplős új műegyüttes. A mindig többet, szebbet, pompásabbat versenyében sorozatban készültek a teremnyi betlehemek, melyeken már nagyítóval kellett keresni a Szent Családot, hiszen az egész város képviseltette magát a szent színpadon – kicsiben, babaként. Az alakok különösen nagy gonddal kivitelezett mestermunkák voltak: az egyéni vonásokkal megfestett arcok és a ruhákból kilátszó karok és lábak festett agyagból készültek. Alakíthatóságukat, a jelenetekhez szükséges beállítást drótváz biztosította, ezt tekerték körül kóccal, majd kizárólag a legfinomabb luxusanyagokból, taftból, selyemből, bársonyból szabott babaruha műremekekbe öltöztették őket. A vitrinben látható figurák is hasonló módon készültek. Noha mindegyik Itáliából származik, valaha nem egy betlehemhez tartoztak. Az angol származású zongoraművésznő és babagyűjtő Kresz Gézáné Drewett Nóra gyűjteményéből kerültek a múzeumba.

Forrás: Ridovics Anna: A nápolyi betlehemek művészete, Magyar Nemzeti Múzeum, 2007.