KÁRÓ BUBI – SZAMÁRFAROK – CÉLTÁBLA

AZ OROSZ AVANTGÁRD MŰVÉSZET NEOPRIMITIVISTA IRÁNYZATA AZ 1910-ES ÉVEKBEN

Gergely Mariann

MODERN OROSZOK A NEMZETI GALÉRIÁBAN

Natalja Goncsarova: Kaszálók, 1911

A Nemzeti Galériában látható jekatyerinburgi orosz avantgárd gyűjtemény az 1910- es és 1920-as évek szinte összes irányzatát tartalmazza. A kollekció fantasztikus darabjaival grandiózus művészettörténeti spektrum tekinthető át a neoprimitivizmustól kezdve a franciás hatásokból érlelt sajátosan orosz posztimpresszionizmusig és cézanne-izmusig. A kubofuturista képépítés jellegzetes interpretációja mellett nyomon követhetők a szuprematizmus és a konstruktivizmus korszakos művészeti találmányai. Olyan nevekkel találkozunk, mint Larionov és Goncsarova, Kandinszkij és Behtyejev, Maskov és Koncsalovszkij, a szenzációs nőművészek: Rozanova, Popova és Udalcova, a nagy mesterek: Malevics, Rodcsenko, El Liszickij.
   A festmény nem a valóság másolata többé, ahogy a realista Peredvizsnyikeknél (Vándorkiállítási Társaság), nem a fantázia szüleménye, ahogy a szimbolistáknál, hanem az egészséges jelenlét nedvdús lenyomata. A művész már nem tetszeleg a szenvedő zseni egzaltált szerepkörében, hanem ugyanolyan hétköznapi hús-vér ember, mint bárki más. Józan tisztánlátással néz körül a világban, higgadt polgárként folytat párbeszédet környezetével. A kiválasztott művész fájdalmasan édes romantikáját egy drasztikus mozdulattal lesöpörték a színről. A tárlatlátogató orosz közönség értetlenül állt e jelenséggel szemben, kifosztottnak, megsemmisítettnek érezte magát. A lázadó művészek szándékosan provokálták a nézőket, tudatosan szakítani akartak minden bejáratott sémával, minden rutinná vált beidegződéssel.
   Az 1910. december 10-én Moszkvában megnyílt Káró Bubi (Bubnovij valet) kiállítás bombaként robbant. Az elnevezést valószínűleg Mihail Larionov (1881–1964) találta ki a közismert kártyalap figurára utalva. Természetesen összefüggésbe hozta az orosz népi nyomatok (lubki) műfajával, az olcsó, népszerű ábrázolásokkal. Larionov neoprimitivista művészeti programja az orosz népművészetben és az ikonfestészetben találta meg azokat a képi előzményeket, amelyekhez modern festőként a lehető legtermészetesebb módon kapcsolódhatott. Szakítást hirdetett a nyugat-európai „izmusokkal” és az orosz kultúra keleti gyökereihez akart alkotó módon kapcsolódni. Friss szemmel rácsodálkozott a színesre festett népi fajátékok dekorativitására, a harsány csendéletekkel díszített asztali tálcákra, a népi hímzések mintázatának redukált formakincsére. Felesége, Natalja Goncsarova (1881–1962) társául szegődött az újprimitivista program megvalósításában. Egy fiatal festőcsapat – tele energiával és újat akarással – csatlakozott a művész házaspárhoz, és közösen megrendezték a botrányos moszkvai Káró Bubi kiállítást. A csoport vezető egyéniségei többek között Ilja Maskov (1881–1944), Pjotr Koncsalovszkij (1876–1956), Arisztarh Lentulov (1882–1943), Alekszandr Kuprin (1880–1960), Robert Falk (1886-1958), Vaszilij Rozsgyesztvenszkij (1884–1963), valamint a művész testvérpár: David Burljuk (1882–1967) és Vlagyimir Burljuk (1886– 1917) voltak. Egyébként ezen a nevezetes első kiállításon Kazimir Malevics (1878– 1935) és Vaszilij Kandinszkij (1866–1944) is részt vett.

Olga Rozanova: Nővérem, Anna Vlagyimirovna Rozanova, 1912


   Legtöbbjük rajongott a francia festészetért: Gauguin, Van Gogh, Cézanne és Matisse munkáit rendszeresen megcsodálták Ivan Morozov (1871–1921) és Szergej Scsukin (1854–1936) moszkvai magángyűjteményeiben, valamint a Mir iszkussztva (Művészet világa) és a Zolotoje runo (Aranygyapjú) képes folyóiratok által szervezett nemzetközi kiállításokon. A Káró Bubi tárlaton kiállító festők hátat fordítottak az általánosan elfogadott, tradicionális szépségeszménynek, sokkolóan új esztétikát teremtettek. Elvetették a perspektíva szabályait, a festményeket paródiának tekintették, ahol a modellek groteszk módon, hatalmas kezekkel és lábakkal, unott pléhpofával jelentek meg a vásznakon. A női portrékon ízléstelenül kiöltözött nagydarab, esetlen matrónákat ábrázoltak, élénk színekkel és erőteljes formákkal. A csendéleti motívumok is túlzóan felnagyítva, agyondíszítve kerültek a kompozíciókba. A festők magukat sem kímélték, önarcképeiken ott a humoros öngúny. Ilja Maskov 1910-es festményén például félmeztelen, kigyúrt atlétaként láttatta magát és festőbarátját, Koncsalovszkijt. Az enteriőrben gondosan válogatott tárgyi attribútumokkal (hegedű, kották, zongora, könyvek) ironikusan intellektuális környezetet teremtett. Ugyanakkor festésmódjukban a francia posztimpresszionistáktól és a fauve festőktől tanult egységes színfelületeket, erőteljes ecsetkezeléssel formált alakzatokat és dekoratív képi elemeket alkalmaztak.

Mihail Larionov: Zsidó Venus, 1912

A Gauguinfestményekről ismert virágmintás háttérdíszítés mellett gyakran orientális képi idézeteket (középkori tatár lovasokat, stilizált japán figurákat) helyeztek hangulati eszközként a statikusan beállított portrék mögé. Ez a keleti íz, ez a rusztikus vadság azonban fokozatosan eltűnt a képekről, és a francia orientáció egyre nagyobb hangsúlyt kapott. A harsány lázadás lendülete lehiggadt, a neoprimitivizmusból konszolidáltabb művészeti vonulat érlelődött. A „moszkvai cézanne-izmus” klasszikusabb irányzata a csendélet műfaját állította az analitikus festői szemlélet középpontjába. Ez a stiláris fordulat azonban törést eredményezett a csoporton belül. Larionov és Goncsarova szakítottak a „dekadens Nyugat-imádókkal” és elfordultak a Káró Bubi társaságtól. A közösség azonban nem széledt szét, 1911-ben hivatalosan is felvették a már ismert Káró Bubi nevet, székhelyük Koncsalovszkij és Maskov moszkvai műterme lett. Az elkövetkező hét évben számos külföldi résztvevővel is bővített, fontos kiállítást szerveztek.

Natalja Goncsarova és Mihail Larionov a moszkvai Nagyszínház (Bolsoj Tyeatr) műhelyében, az Aranykakas opera-balett díszletében, 1913

A Larionov–Goncsarova házaspár viszont átpártolt a pétervári Fiatalok Szövetsége (Szojuz Mologyozsi) kiállításaihoz, ahol 1911 áprilisában többek között Vlagyimir Tatlin (1885–1953), Olga Rozanova (1886–1918), Kazimir Malevics és a Burljuk fivérek is szerepeltek. Kitartottak a neoprimitivizmus programja mellett, új csoportot szerveztek, amelynek a talányos Szamárfarok (Oszlinij hvoszt) elnevezést adták. Látványosan bojkottálták a Káró Bubi csoport nemzetközi kiállításait, kizárólag az originális orosz művészetben hittek. Goncsarova a paraszti élet mozzanatait ragadta meg, a népi fafaragványokhoz hasonló robusztus figurái a pravoszláv templomokból ismert szigorú evangelisták megnyújtott alakjaira emlékeztettek. Erős expresszivitását és burjánzó dekorativitását a népművészetből kölcsönözte. Larionov képtémáit a mindennapok eseményeiből merítette és a népi fametszetek (lubki) elbeszélő modorában festette meg.

Ilja Maskov: Nő karosszékben, 1913

Dinamikus kontúrvonalakkal dolgozott, torzított, stilizált karakterekkel jellemzett. Larionov bár hevesen tiltakozott a káró bubis művésztársak stílusváltása ellen, maga is korszakos fordulat előtt állt. A figurális ábrázolást félretéve absztrakt képekkel kísérletezett. A fénysugárnak (oroszul lucs), mint a tárgyakról visszaverődő színes nyalábnak fontos szerepet szánt. A nevéhez fűződő lucsizmus (vagy rayonizmus) lényegét az 1913-ban rendezett moszkvai Céltábla (Miseny) című kiállítás katalógusában foglalta össze. A manifesztum szerint az egymást keresztező fénysugarak színes hálózatával a festmények síkján háromdimenziós téri formációk és a mozgás dinamikája érzékeltethető. Férjét követve Goncsarova is a futurizmus formanyelvéhez közeledett, de ő nem szakadt el a tárgyi motívumoktól, a városi élet, a sebesség kifejezése foglalkoztatta. Osztozott férjével a különcködésben. Formabontóan (férfiruhába) öltözködött, misztikus jeleket festett az arcára, futurista filmben vállalt főszerepet. A tagadást hirdető moszkvai kubofuturista írótársaság baráti köréhez tartoztak, avantgárd versesköteteket illusztráltak, provokatív művészeti akciók („happeningek”) lelkes résztvevői voltak.

Pjotr Koncsalovszkij: Férfiportré (Vaszilij Rozsgyesztvenszkij portréja), 1912


   A Larionov–Goncsarova művészpár oroszországi aktivitása rövidesen véget ért. 1915-ben mindketten külföldre költöztek és a továbbiakban Szergej Gyagilev (1872–1929) főként Párizsban működő Orosz Balettje számára készítettek jelmez- és díszletterveket. Az orosz folklór színpompás gazdagságát – többek között – az ő interpretációjukban ismerte meg a művelt Nyugat.

A művészet forradalma.
Orosz avantgárd az 1910–1920-as években. A Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum avantgárd gyűjteménye
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 2016. május 1-ig