Kínai valóságok Berlinben

Sanghaj, Peking, Aj Vej-vej

Nagy Mercédesz

Mára nyilvánvalóvá vált: Kína kortárs képzőművészete olyan átláthatatlan, homályos és komplex univerzum – melyre maximálisan áll a minden és mindennek az ellenkezője is igaz közhely –, hogy csak szeleteket, befutott hírességeket vagy esetlegesen kiválasztott művészeket mutathat be egy-egy önálló kiállítás. Az alkotói nézőpontok, módszerek vagy akár a földrajzi tájegységek sokasága szédületbe ejti a Kína iránt érdeklődőt, az egyes tárlatok csak résnyi bepillantást tudnak adni e bonyolult valóságba.

 
Li Binyuan: The Wingjing Streaker, performansz, videó, 2013
 
Európában az 1989-es fordulat után első átfogó kortárs kínai kiállítást Berlinben rendezték meg 1993-ban, és azóta is számos világszinten elismert kínai művész volt jelen önállóan és csoportosan is a német fővárosban, ahova Aj Vej-vej (Ai Weiwei), a Nyugat által első számúnak tartott kínai képzőművész szinte hazajárt, amíg be nem vonták az útlevelét. A kínai kortárs művészetből tehát igen jól felkészült Berlin ezúttal három kortárs kínai művészeti valóságot mutat be, melyek együtteséből kielégítően árnyalt kép rakható össze a jelenleg zajló kínai folyamatokról, azok dinamikájáról.
   Az önmagában is sokszínű, különböző hatásokat és trendeket felmutató Peking és Sanghaj két külön kiállításon jelenik meg – ez utóbbit csak videoművészek képviselik –, az önálló bolygó, Aj Vej-vej pedig élete legmonumentálisabb tárlatát rendezhette Berlinben.
   Aki az 55. Velencei Biennálén lépten- nyomon kínai kiállításba botlott, átérezhette már, mennyiféle kínai kortárs művészet létezik: a kommerciális vállalkozásoktól a naiv társadalomkritikát képviselőkön és a külföldön élő sztárokon keresztül a meggyőződéses alkotókig. A mostani három berlini kiállítás egymástól nem függetlenül szerveződött, a Kínával foglalkozó berlini kurátorok ismerik egymást, és a szervezést az is könnyítette, hogy idén ünneplik Berlin és Peking testvérvárosi kapcsolatának 20. évfordulóját. Persze a jubileum nemcsak segítette, hátráltatta is a rendezést, mivel a kínai fél diplomáciai aktusként fogta fel például a pekingi tárlatot, ami a még Németország esetében is kínos „népek közti barátság” szintjére próbálta pozicionálni a kiállítást, mellőzve a kínai kormány számára kényelmetlen munkákat. A német kurátorok szerencsére mind a válogatásban, mind a katalógus szövegeiben határozottan és megalkuvásmentesen a művészi szempontokat tették első helyre, ami azért is lehetséges, mert Németország és Kína üzleti, gazdasági kapcsolatai jó ideje sínen vannak.
 

Pandamonium Preview - Interpixel 1. Lu Yang, The Beast: Tribute to Neon Genesis Evenglion (2012), 2. Gutema Dávid: Soldiers and Prostitutes (2014); Szauder Dávid: Acceptance (2012), 3. Lu Yang, The Beast: Tribute to Neon Genesis Evenglion
 
 
Újmédium – mint üzenet
A nagy markolások helyett – illetve után – David Elliott, aki a kínai kortárs sikerek hajnalán megszervezte és rendezte a már említett 1993-as China-Avantgard kiállítást a berlini Haus der Kulteren der Weltben, ezúttal sanghaji médiaművészek munkáiból válogatott, amiben a szintén befolyásos, Zürichben élő kurátor Li Csen-hua (Li Zhenhua) segítette. A Sanghaji Chronus Art Center és a berlini Momentum közös kiállításának címe, Pandamonium a kedvencszimbólum pandát és a pandemóniumot, Milton Elveszett Paradicsomának zűrzavaros démoni helyszínét morfizálja – jellemezve ezzel a kínai művészek kaotikus energiáit.
   A tizenöt videót felvonultató tárlat a kínai/sanghaji videoművészek első három generációjának munkáit öleli fel, legfontosabb üzenetként világossá téve, hogy közel harminc éve létezik médiaművészet Kínában. A nyolcvanas évek avantgárdjának nagy öregjei – Csang Pej-li (Zhang Peili), Hu Csie-ming (Hu Jieming) –, az ezredforduló cinikus lázadói – Hszü Csen  (Xu Zhen), Jang Fu-tong (Yang Fudong) – és a nyolcvan után született tanítványok – Lu Jang (Lu Yang), Csang Ting (Zhang Ding) – együtt szerepelnek a tárlaton. A médiumban való jártasság és technikai fejlődés fokozatait bemutató művek közt a debreceni MODEM nemrég bezárt kínai kiállításán gyurmaanimációival jelentkező Csou Hsziao-hu (Zhou Xiaohu) munkái is megjelennek.
   Csang Ting (Zhang Ding) Buddha átugrik a falon (Buddha Jumps over the Wall, 2012) című emlékezetesen drámai munkája, piros festékespatronnal szétlőtt fehér gipszállatai a Pandamonium beharangozójaként is funkcionáló Collegium Hungaricum-kiállításon is szerepeltek, ahol a háromgenerációnyi sanghaji művész néhány munkájával háromgenerációnyi magyar médiaművész alkotásai elegyedtek párbeszédbe.
   A CHB-ban több olyan kínai videó is látható volt, amely Elliotték eredeti kiállításáról kimaradt. Ilyen Csiu An-hsziung (Qiu Anxiong) lírai, rajzolt hármas animációja: Az égen (In the Sky, 2005), Délre szállni (Flying South, 2006), Kínai tájkép (Minguo Landscape, 2006–7), vagy a „BioArt”-ban utazó, 1984-es születésű Lu Jang (Lu Yang) elektromosan animált békákat bizarrul koreografáló videója. Ezek a munkák a CHB remek művészeti, szakmai beágyazottságának köszönhetően együtt szerepeltek többek közt Sugár János, Csáky Marianne, Komoróczky Tamás, Szauder Dávid, Kristóf Krisztián, Kaszás Tamás, Gutema Dávid, Szabó Eszter, Vécsei Júlia médiaművészeti alkotásaival. A hazai művek Interpixel néven futó válogatásának kurátora Magyar Fanni volt – ez a közös kiállítás sajnos csak pár napig, a Pandamonium megnyitójáig volt látogatható.
 
Collegium Hungaricum Berlin, kültéri vetítés
a Pandamonium Preview – Interpixel-en
 
 
Termetes bizonyítékok – Ai Weiwei
Miközben épp Sanghajban vették ki egy csoportos kortárs művészeti kiállítás anyagából, és Peking leghaladóbb szellemiségű kiállítóterében, az Ullens Központban (UCCA) is összerúgta a port egy, a nevét kihagyó, cenzúrázott sajtóközlemény miatt a vezetőséggel, Berlinben igazi szupersztárhoz illő módon rendezkedhetett be Aj Vej-vej: 3000 négyzetméteren, 18 teremben. Igaz, csak a távolból, mert útlevelét – hiába indított globális videokampányt az ügy érdekében a kiállítás megnyitója előtt, illetve a tárlat marketingjeként – nem kapta vissza.
   Aj Vej-vej – az Amerikában töltött évtized mellett, mely nagyrészt megágyazott nemzetközi karrierjének – Németországnak köszönheti a legtöbbet. Itt rendezhette meg legnagyobb volumenű kiállításait, a művészeti akadémia tagjává választották, főiskolai oktatói szék várja, műterme kórházban mentették meg életét egy agyi vérömleny lecsapolásával, melyet még Szecsuánban szerzett be a helyi rendőrség képviselőinek eljárása közben. Híressé vált 2011-es 81 napos letartóztatása alatt a német múzeumok szórták tele Where is Ai Weiwei? feliratú textilszatyrokkal az 54. Velencei Biennálét. Az 55-iken pedig a német pavilon leghangsúlyosabb, bejárati részét egyenesen Aj Vej-vej kínai hokedlijaival töltötték fel egészen a plafonig (Bang, 2013).
   És most, miután évek óta nem hagyhatja el Kínát, önálló, életmű-jellegű kiállítást szentelt neki a Martin-Gropius-Bau. A kiállítás plakátján Aj Vej-vej vágott, távol-keleti szemét mutató- és hüvelykujjával függőlegesen tágra húzza, szemben a nyugati mutatóujjas horizontális szemzugkihúzással: Vej-vej veszternizálta magát. A látogató pedig szintén nyissa ki jól a szemét: az időközben popsztárrá is vált koncept- (és egyéb) művész grandiózus alkotásokat ígér Bizonyíték (Evidence) cím alatt. Aj eddigi legmonumentálisabb kiállítása sajnos nagyrészt nem is szól másról, mint a 81 napos elzárásról, saját igazának bizonygatásáról és meghurcolásának bizonyítékairól.
   Felütésként két gigantikus és hatásos alkotással indít a kiállítás: az egyik a Forever, a kínai „Örökkévalóság” márkájú kerékpárokból mindig helyspecifikusan felépített installáció, amely ezúttal több méteren keresztül a világító ablakig emelkedik hengerformában; a másik a Stools, mely szintén egy klaszikus Aj Vej-vej-mű új formában. Az épület legnagyobb terében a kerengő közepére beállított 6000 darab kerek ülőkéjű, háromlábú tipikus kínai fahokedlit most raszterrácsként szigorú, sűrű, tömött sorban egymás mellé szorítva helyezték el.
 
Ai Weiwei, Stools, 2014
 
   Ezután pedig nagy levegőt véve végignézhetők a bizonyítékok: Aj Vejvej videoklipje a letartóztatásról és fogvatartásról (mely a debreceni MODEM kínai kiállításán is látható volt), majd az 55. Velencei Biennále babaházaival ellentétben ezúttal életnagyságúra megépített cellamásába is be lehet menni. Inkriminált adópapírjai tapétaként fedik néhány terem falát, és Sanghajban ledózerolt stúdiójának darabjai is itt vannak mementóként. A cizelláltságot nélkülöző bizonyítékok közt üdítő látványt nyújtanak a jádekőből faragott cellakellékek, különösen a bilincs, ami az évezredek óta kötelezően viselt kínai ékszernek számító jáde karperecekre is reflektál.
   De vannak bizonyítékok azok felelősségéről is, akik miatt sok ezek kisdiák esett a szecsuáni földrengés áldozatául. Számítógépen fut a halottak névsora és rengeteg variációban láthatók a szégyenletesen silány minőségben legyártott merevítővasak (Forge, Forge bed). A kiállítás politikai töltete nemcsak a belpolitikára, hanem a japánokkal folytatott Diaoyu-szigetek körüli konfliktusra is irányul, illetve arra a pusztításra, amit a 19. században a civilizált Nyugat vitt véghez az országban (Circle of Animals). Az alkotás mellett szöveges, fényképes dokumentáció magyarázza el a berlini közönségnek, hogyan rombolták le a felvilágosultság/felvilágosodás nevében az angolszász és francia csapatok a kínai kultúra több ezer éves emlékeit Pekingben.
   Sok régi munka látható kicsit újrafogalmazva, mint például a híres Perspektíva-tanulmányok (Study of Perspective – Aj felmutatott középső ujja különböző, világpolitikai-történelmi szempontból emblematikus helyszín, épület előtt), melyek most egy fakoporsót körbeölelve kerültek a falakra. A Han-dinasztia korabeli vázákat pedig ezúttal fényes autólakkba mártotta.
 
Ai Weiwei: Han Dynasty Vases with Auto Paint, 2013
 
Ai Weiwei: Rebar in Marble, 2012
 
Achtung: 8
De hogy Aj Vej-vejen túl is van kortárs képzőművészeti élet Kínában, azt egy lényegesen átgondoltabb, sokrétűbb kiállítás mutatja be az Uferhallen csarnokban. Szemben az Aj Vej-vej-tárlat mondanivalójának homogenitásával, itt a politika mellett az emlékezet, a szexualitás, a modernitás, a spiritualitás és a „hiperkapitalizmus” kérdései is sorra kerülnek. A cím, Die 8 der Wege – kínai eredetiben: „8-féle lehetséges útvonal” – a katalógus előszava szerint nemcsak a kínai szerencseszámot jelzi, hanem fektetve a végtelen lehetőségek hazájaként aposztrofálja Kínát képzőművészeti színtérként is, továbbá németül kiejtve az Acht, Achtung „figyelem” jelentést is magában hordozza. A homonimákkal való játék pedig azonnal autentikus hangulatot teremt, hiszen a kínai nyelv hemzseg az azonos alakú szavaktól, amit a művészet, a költészet, sőt a cenzúrával macska-egér harcot folytató internetes társadalom is folyamatosan kihasznál.
   A berlini Uferhallen mint helyszín azért is remek választás, mert a kiürült csarnok miliője tökéletesen hozza a Peking legnagyobb galérianegyedére, az egykori kisebb-nagyobb összeszerelő műhelyekből álló 748-ra jellemző gyárhangulatot. A hiteles térben 23 művész társadalmilag releváns, kritikus, de egyben látványos és szórakoztató alkotásai, művészi önreflexiói sorakoznak.
   A szakértelemmel válogatott munkák a marketingorientált, tehetséges, cinikus, enyhén komplexusos generáció utáni új korosztálynak adnak teret, amelyik már nem feltétlen a Nyugathoz igazodik, hanem pontosan artikulálja, mit gondol magáról, valamint a kínai és globális valóságról.
   A kiállítást egy hanginstalláció nyitja Peking történelmi hutongjaiból, sikátoraiból összegyűjtött anyaggal (Colin Chinnery: Aftersounds, 2014), majd egy kis sötét helyiségen keresztül érhető el a nagy kiállítótér. A kis teremben 26 zöld lézerfénynyalábon kell átkelni, melyek embernagyságú ketrecet alkotnak (Li Hun: Cage, 2006), majd a cellából kilépve a földön arccal lefelé fekvő életnagyságú Aj Vej-vej-szilikonszobor idézi meg a híres kollégát. Az 1986-ban született He Xiangyu (Ho Hszieng-jü) a munkát (Death of Marat, 2011) Aj letartóztatása idején eredetileg egy német kisváros, Bad Ems galériájában állította ki, az utcafront felé, mintegy a kirakatba, zárás után a járókelők egyike állítólag ki is hívta a rendőrséget az élethű, halott figura miatt.
 
He Xiangyu: The Death of Marat, 2011
 
   A kurátorok (Andreas Schmid, Guo Xiaoyan, Thomas Eller) örömmel tájékoztatták a sajtót, hogy a kínai fél által vitatott műveket is sikerült kiállítaniuk, így az értékes tárlat túllóg azon a tényen, hogy a Berlin és Peking testvérvárosi kapcsolatának 20. évfordulóját ünneplő rendezvénysorozat egyik eseménye. A problémás művek közt olyanokat találunk, mint például az Utopia Group Észak-koreai Nemzetközi Mikrofilmfesztivál című, 10 csatornás, szellemes videója poszterekkel, installációkkal kiegészítve. De Aj Vejvej egyik közeli munkatársának, Csao Csaónak (Zhao Zhao) a munkái ugyancsak megjelenhettek a Die 8 der Wege-n, ami azért komoly fegyvertény a német kurátorok részéről, mert Csao Csaót is meghurcolták, egy New York-i helyszínre szánt művét pedig el is kobozták közvetlenül a szállítás előtt.
   Néhány már nemzetközileg is befutott nagy néven és alkotáson kívül – mint Szun Jüan és Peng Jü (Sun Yuan és Peng Yu) párosa vagy Liu Vej (Liu Wei) 2006-os megbontott háztartási berendezései (As long as I see it) – a feljövő, 1972 és 1986 között született fiatalok munkái, Szun Hszün (Sun Xun) 3D animációs mozija, Vang Vej (Wang Wei) Mao és felesége szeparált fürdőszobáiról készült bizarr intimitású filmje és printjei mellett rengeteg említésre méltó munka, sokcsatornás videó, olajfestmény, montázs, fotó szerepel a tárlaton. A kiállítás egyik legmulattatóbbnak szánt darabjai Csu Jü (Zhu Yu) kollázsai, melyek művészi ajánlásokat, műalkotás-ötleteket tartalmaznak az ENSZ tagországainak imidzsépítésére (192 Art Proposals for the member states of the United Nations, 2007), miközben minden ajánlás tartalmaz valamilyen kínai sajátosságot. Magyarország például egy nagy nyilvános lakomát szervezhetne a művész szerint mintegy performansz jelleggel, ahol az ország történelmét befolyásoló hidegháborús szocialista vezetők kisméretű mellszobrát kínai kenyérgalacsin-szobrászok gyártanák le, s a jól komponált falatokat tányérra kerülés után a résztvevők elfogyaszthatnák.
 
Ai Weiwei: He Xie, 2011
 
Ai Weiwei: Souvenir from Shanghai, 2011
 
   A kínai kortárs képzőművészet tehát Berlinben már nem csupán az egzotikum, az átláthatatlanul összetett történelmi és szociopolitikai helyzet, az erre reflektáló, több szempontból egzotikus művészeti apparátus miatt érdekes. A három kiállítás együttese egy, a nyilvánvaló politikai, társadalmi nehézségek ellenére harsány didaktikába fulladt Aj Vej-vej-kiállítással és a technikai fejlődéssel évtizedek óta derekasan lépést tartó Pandamoniummal egy ötlet- és gondolatgazdag, üdítően eredeti és magabiztos megközelítéseket is felmutató, érett kortárs kínai képzőművészetet vázol fel.
 
 
Pandamonium – Media Art from Shanghai. Momentum, 2014 június 29-ig
Ai Weiwei, Evidence. Martin-Gropius-Bau, 2014. július 7-ig
Die 8 der Wege – Kunst in Beijing. Uferhallen, 2014. július 13-ig