Szerkesztői beköszöntő

Címlapunkon Frida Kahlo. Ezt a ziccert nem lehetett kihagyni, ha egy héttel a megnyitás után már 10 000 ember volt kíváncsi a Nemzeti Galéria kiállítására (úgyhogy már hétfőnként is lehet menni, nincs szünnap!). Cikkünk is szól Frida Kahlóról, pontosabban kapcsolatáról a magyar fotóssal, Nickolas Murayval, aki színes filmre fotózta őt, miközben egymásba is szerettek valamennyire. És ha már lúd, legyen kövér, Van Goghról is olvashatnak, pontosabban a sógornőjéről, aki igazi holland rendességgel és módszerességgel kezelte a hagyatékot és csinálta meg az egyik legnagyobb művésznevet műpiaci és ajándékozási tranzakcióival. Közben egy olyan Van Gogh-kép is szóba kerül, ami Magyarországon volt, Kohner Adolf gyűjteményében, és amiben nemrég találtak meg egy szegény, beleragadt, francia szöcskét.

A fotótörténet nagy neve Madame d’Ora, aki rengeteg, később emblematikussá vált felvételt készített, például a meztelen Josephine Bakerről, de lehet, hogy Roman Polanski is tőle vette az ötletet, hogy mi legyen a lassan megbomló elméjű Catherine Deneuve táskájában az Iszonyat című filmben – egy megnyúzott nyúl, mert Madame d’Ora ilyesmiket is előszerettel fotózott a maga örömére, amikor már unta a sok hírességet. Nálunk is jártak hírességek, Erwin Wurm, akinek a Ludwig Múzeumban van kiállítása és Julian Rosefeldt, akinek fantasztikus videoművét, a Manifestót, Cate Blanchett-tel az összes szerepekben a Nemzeti Galériában lehet megnézni. Mindkettőjükkel nagyon jó interjú készült, amiből kulisszatitkok is kiderülnek. De a kulisszák mögé nézve jó eséllyel traumatikus vizekre tévedhetünk: akár arról a történetről van szó, ami Kovalik Balázs legutóbbi rendezésében adta az életszerű hátteret, akár arról a kiállításról, ami szintén a kibeszélés egy formáját jelenti, és aminek segítségével szeretné az idén januárban leköszönt főapát, Várszegi Asztrik a feloldozás esélyét kérni és megadni például azokkal az eseményekkel kapcsolatban, amelyek felszínre kerülése az egész katolikus egyházat megrázta az utóbbi időben. Pannonhalma sem maradt ki ebből, egyik rendtársuknak, Varga Mátyásnak el is kellett hagynia a közösséget. Az mindenesetre egészen kivételes, amilyen formában Pannonhalmán a kibékülést kezdeményezik. Valamiféle kibékítés zajlik Debrecenben is, a MODEM-ben látható válogatás az Antal–Lusztig-gyűjteményből olyan művészeket mutat be egy csoportban, akiknél a közösség, legalábbis Barcsay Jenővel szinte csak posztumusz, a gyűjtő és a kurátor jóvoltából jöhetett létre. A városok színesítésével és a műtárgyak birtoklásának demokratizálásával próbálkozó (ebbe sajnos beletört a bicskája) Victor Vasarely is szóba kerül, az ő hagyatékának ügyében is jól jönne a kibékülés az örökösök között, de az egyelőre problémás viszonyok ellenére is egyre-másra nyílnak műveiből a kiállítások – róla budapesti múzeumának igazgatójával, Orosz Mártonnal beszélgettünk. Érdekes módon a leghűvösebb helyet a nyári kánikulában akkor találjuk meg, ha felmegyünk a Várba régi kályhacsempéket nézegetni, hiszen a régi, akár 15. századi kerámiákat és metszeteket szigorúan temperált környezetben lehet csak kiállítani.

Régészet, iparművészet és képzőművészet viszonyáról, a műemlékvédelem helyzetéről egy másik múzeumigazgatót, a kályhacsempe-kiállítás kurátorát, Végh Andrást kérdeztük. A Magyar Tudományos Akadémia 150 éves székházáról nemrég megjelent könyvből enciklopédikus tudásra tehetünk szert, mondja szerzőnk, aki ugyanebben a számban egy másik szerzőnktől búcsúzik, egy különösen kedvestől, Birkás Ákostól, aki szintén enciklopédikus tudással felvértezve, viszont a művész szempontjából nézett az általa választott tárgyra. Mindig boldog voltam, ha írt nekünk, a cikkei és a személye is nagyon fog hiányozni.

/T.T./