Artanzix / 106

Öt plusz egy

Mennyivel hatékonyabb tud lenni egy magángyűjtemény, mint egy intézmény, ezt ezekben a hónapokban két kiállítás is bizonyította-bizonyítja: a Levendel- és az Antal–Lusztig-gyűjteményé. A két kollekció keletkezéstörténete lényegesen eltér egymástól, bár abban mindenképpen találunk párhuzamot, hogy a személyes kapcsolatok jelentős mértékben lendítettek a gyűjtemények gazdagításán, és mindkettő múzeumi minőségű, nem beszélve arról, hogy a művészek névsorát tekintve is van bőven átfedés. Antal Péter gyűjteménye azonban (magán)múzeumi igénnyel épült fel, bizonyos esetekben egész életművek saját szempontú bemutatását is lehetővé téve.

Madame d’Ora lencséje

„Tégy széppé!” – üzeni Anita Berber és Josephine Baker meztelen teste, Coco Chanel, Tamara Lempicka távolságtartó eleganciája, és Madame d’Ora mindenkiből ki is hozta a maximumot. A bécsi és párizsi high society és a mondén művészvilág egyaránt a kegyeit kereste, mert egy általa készített portréval garantáltan bejelentkezhettek az örökkévalóságba.

Erwin Wurm és a visszafordítható ready-made

A budapesti Ludwig Múzeumban állít ki a nemzetközileg is elismert sztárszobrász, az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé osztrák pavilonjának művésze.

Visszajátszott jövőképek

Az idei főapátválasztással csaknem három évtizedes korszakot zárt le a pannonhalmi bencés apátság. Múltba tekintő főmonostori kiállításukhoz azonban szokatlan feldolgozási módszert választottak, hiszen a zárt közösség belső problémáival és vétkeivel, a mulasztással és a veszteséggel való szembenézéshez, az általuk kezdeményezett kibéküléshez kortárs képzőművészeket hívtak segítségül. Hogyan tart tükröt, mit láthat és mit láttathat a világi szem egy szerzetesrend belső életének eseményeiből? Segítői vagy mediátorai lehetnek-e a művészek az önvizsgálatot, más nézőpontok elfogadását és a bocsánatkérést is feltételező folyamatnak?

Szerkesztői beköszöntő

A babér maradandósága

A könyvrecenziók általában abban az illúzióban ringatják az olvasót, hogy a bennük foglaltak nem avulnak el annyira gyorsan, mint egy blogon megjelenő kritika megállapításai. Az illúzió alapját a könyv maradandóságába vetett hit jelenti; a pillanat meghaladását pedig többek között a kiadvány előkészítésébe, szerkesztésébe, tervezésébe befektetett idő garantálja. A 150 éves az Akadémia székháza című könyv ebből a szempontból erős garanciákkal rendelkezik: az alapjául szolgáló kiállítás (150 éves az Akadémia palotája) még 2015-ben nyílt meg, a kötet létrehozásában számos tudós és alapos szerző közreműködött, a benne foglalt tudás pedig számtalan korábbi könyv és tanulmány megállapításaira támaszkodik. Azonban a Bicskei Éva és Ugry Bálint által szerkesztett impozáns munka olvasása közben a 2018-as recenzens óhatatlanul folyton a jelenre gondol; a régi fotókon látható szereplők, az elemzések mondatai az aktuális események fénytörésében jelennek meg. A hírek most a Magyar Tudományos Akadémia függetlenségének megnyirbálásáról, az autonóm tudományos tevékenység ellehetetlenítéséről szólnak, s ezzel kapcsolatban már rövid távon sem lehetnek illúzióink.

A sógornő, aki felépítette a Van Gogh nevet

Alighanem kevés nagyobb „húzónév” van ma a múzeumi világban, mint Vincent van Goghé, és a műkereskedelemben is mindenképpen ő az elmúlt évtizedek egyik legkeresettebb alkotója: művei az aukciókon komoly licitharcok után, vagy épp csendes magántranzakciókban alkalmanként dollártízmilliókért cserélnek gazdát. Pedig az is köztudott, hogy életében (bizonyítottan) mindössze egyetlen művét tudta eladni. Mi történt közben? Minek köszönhető, hogy az életében el nem ismert festőből halála után ennyire keresett művész lett? Nos, nem minek, hanem kinek: a sógornőjének, aki az életét arra tette fel, hogy „világsztárt” csináljon néhai férje néhai bátyjából. És csinált is.

Operaterápia

Bayreuthot illetően eddig kisajátította a figyelmet Wagner. És az ő Wotánja, vagyis operaciklusa, a Ring, ami tulajdonképpen nem más, mint egy nagyberuházás kapcsán felmerülő elszámolási vita szomorú következményeinek története, kiindulópontként a felelőtlen, szex- és indulatvezérelt, inkorrekt, de legalább nem teljesen elmebeteg apafigurával.

Minden régésznek van olyan emléke, hogy talált egy szép kályhacsempét

1978-ban beléptem a Trefort utcai (akkori nevén Ságvári Endre) gimnázium osztályába, elsősként. Egy szőke, apródfrizurás fiú ült előttem a padon, pontosabban a pad tetején, menetiránynak háttal. Szia, szia, mondtuk a nevünket, mondtuk a zenénket, én azt, hogy Piramis (sajnálom), ő azt, hogy Mini (remélem, nem sajnálja). És te mi leszel?, kérdezte. Nem tudtam. Hát te? Én régész. És tényleg az lett. Dr. Végh András ma a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa, a Vármúzeum igazgatója és a szeptemberig látható kályhacsempe-kiállítás egyik kurátora.

Ilyenkor az ember saját maga kell, hogy feltalálja a spanyolviaszt

A világban sorra nyílnak az op-arttal, kinetikus művészettel foglalkozó kiállítások. A madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumban például most éppen Victor Vasarelyé, aki fő kapcsolódási pontunk ezekhez az irányzatokhoz. A tárlat kurátora a budapesti Vasarely Múzeum igazgatója, Orosz Márton, akivel nemcsak erről, hanem az előkészületben lévő frankfurti és párizsi kiállításokról is beszélgettünk. Szóba kerültek a Vasarely-életmű által felvetett problémák, az örökösök, de Vasarely utópiái és a budapesti intézmény jövője is.

Nick, szeretlek...

Hogyan fonódott össze a színes fotózás magyar származású világhírű úttörőjének sorsa az ehhez legalkalmasabb modellnek kínálkozó mexikói festőnőével? Avagy kinek írt magyarul szerelmes levelet Frida Kahlo?

Magas, őszes férfiak elegáns cipőben

Pár hét eltéréssel a nemzetközi színtér két fontos alakja is megfordult Budapesten. Erwin Wurm kiállításlátogatókat szoborrá alakító műveivel a Ludwig Múzeumban lehet találkozni, Julian Rosefeldt pedig a kiáltványokat meg­ filmesítő Manifestóval szerepel a Nemzeti Galéria mozivá sötétített termeiben. Mindkettejükkel le tudtam ülni beszélgetni, kivel ausztriai kis kastélyában, kivel a Várban. A társadalmi és társasági témákat egyaránt érintő interjúk itt következnek.

A távolságról

Kitakarhatunk-e az emlékezetünkből egy képet, amit mindig ott őriztünk – erre gondolok a HÉV-en ülve. Szemben velem egy lány utazik, hirtelen rájövök, mennyire hasonlít Kovács Tündére. Tünde grafikus, évtizedek óta Stuttgartban él, valaha Birkás Ákos tanítványa volt a Kisképzőben. Úgy látszik, ha igyekszem is nem gondolni semmire, két lépésből akkor is Ákosnál vagyok. Az elmúlt több mint két évtizedben, mióta ismertem, sokszor gondoltam, hivatkoztam, támaszkodtam rá, nem is kellett két lépés. Közel álltunk egymáshoz, de valahogy mégis őrizte a kis távolságot: volt idő, amikor a két lépés négy volt, de ha mondásszerűen három, akkor is a saját három lépése. Szuverén módon tudott távolságot tartani, tapintattal közeledni, távolodni, távolságot érzékelni és érzékeltetni, talán ez az, ami elsőre eszembe jut róla – distinkció, disztingválás, divatból kiment szavak, sajátos jelentéssel. A két lépés nála elsősorban a megfigyelői távolságot jelentette; hátralépett, hogy más összefüggésből is megnézze a képet. Festői két lépésnek mondhatnám, erre elnézően elmosolyodna.