OPERATERÁPIA

Avagy pillantás a rokokó kulisszák mögé

Topor Tünde

Bayreuthot illetően eddig kisajátította a figyelmet Wagner. És az ő Wotánja, vagyis operaciklusa, a Ring, ami tulajdonképpen nem más, mint egy nagyberuházás kapcsán felmerülő elszámolási vita szomorú következményeinek története, kiindulópontként a felelőtlen, szex- és indulatvezérelt, inkorrekt, de legalább nem teljesen elmebeteg apafigurával.


A bayreuthi operaház színpada a nézőtér felől, a rekonstruált színpadképpel. Az eredeti állapotában megőrződött, a felújítás után idén újra megnyitott Markgräfliches Opernhaus, az UNESCO világörökség része Fotó: Achim Bunz © Bayerische Schlösserverwaltung

Az, hogy az Ünnepi Játékok színpada mellett van egy eredeti bayreuthi Őrgrófi Operaház is (Markgräfliches Opernhaus), aminek barokk épülete a világörökség része, és aminek alapítása és építése mögött legalább olyan érdekes háttérsztori rejlik, mint a Walhalláé mögött, akkor lett itthon is téma, amikor kiderült, hogy a műemléki rekonstrukció után ez az operaház idén áprilisban Kovalik Balázs rendezésével nyitja meg újra kapuit. És most ritkán hallott nevek tömkelege következik: Johann Adolf Hasse olasz iskolázottságú német zeneszerző Artaserse (vagyis Artaxerxész) című operája volt az a maga korában rendkívül népszerű mű, amely először hangzott el a Giuseppe és Carlo Bibiena által berendezett, a „bayreuthi rokokó” stílusjegyeit mutató operaházban. Az igazán népszerű egyébként nem is annyira a zenemű volt, hanem Metastasio librettója, ami több mint 90 különböző fajta megzenésítést és színpadra állítást ért meg – biztosan nem az egyszerű sztori miatt, hanem a felvilágosult abszolutizmussal tökéletesen harmonizáló végkicsengésének köszönhetően. Mert a felvilágosodás és az abszolutizmus korában vagyunk, akkor, amikor az uralkodók filozó- fusokkal leveleznek, maguk is zenélnek, színpadra lépnek, vagy épp kínaizáló kerti pavilonokban teáznak, eszmét cserélve az olvasottságuk által udvarképessé vált alattvalókkal. Közben azonban háborúk zajlanak, felégetett városokban pusztulnak el néha épp a legkifinomultabb épületek tervrajzai, vagy épp maguk az épületek, hogy a „humán erőforrásról” ne is beszéljünk. A bayreuthi őrgrófságban épp akkor épül fel az operaház, amikor a közelükben az osztrák örökösödési háború zajlik, pontosabban annak azért egyik nyugalmasabb időszakában, 1744 és ᾿48 között. A legnagyobb csoda egyébként, hogy az épület belső dekorációja máig fennmaradt, hiszen a külső falakon kívül minden fából épült benne, és a különböző anyagok illúzióját adó dekorációkat, például a márványerezetet is fára ragasztott papírra festették. Itt nemcsak a színpad, hanem a nézőtér is kulisszafal, ennek köszönhetően – állítólag – egészen elképesztő a terem akusztikája.


Antoine Pesne: Sophie Friederike Wilhelmine porosz királyi hercegnő, brandenburgi-bayreuthi őrgrófné, 1725 k., olaj, vászon, 79,5 x 65,5 cm, magángyűjtemény Forrás: Wikimedia Commons

Az, hogy Bayreuthban, egy viszonylag kis őr- grófságban majdnem ugyanakkora operaház épüljön, mint röviddel előtte Berlinben, Wilhelminének (magyarosan Poroszországi Vilma), Nagy Frigyes nővérének köszönhető, aki édesanyjuk hatására ugyanolyan zene- és művészetszerető volt, mint testvére. A sorsuk azonban megelőlegezte mindazt, ami aztán a legvadabb romantikában ölt majd formát (mondjuk George Sand Consuelójában), hiszen míg anyjuk franciás szellemben nevelte őket, sokat olvastak, zenét tanultak, addig apjuk miatt mindezt csak titokban művelhették, a katonásdi iránt mániákus érdeklődéssel viseltető uralkodó retorzióitól kísérve. És ezek nem kis hercegekhez vagy hercegnőkhöz illő retorziók voltak, hanem a legkomolyabb és legsúlyosabb bántalmazások, amik csak a feleségével harcban álló, gyerekei akaratát minden áron megtörni igyekvő Frigyes Vilmostól, indulatkezelési problémáiból adódóan kiteltek. Állandóan verte családját – de az utca emberét is, ha az szerinte nem dolgozott elég intenzíven –, négyéves, az erős zajoktól rettegő kisfia füle mellett ágyúkat süttetett el, hogy a gyerek szokja a csatazajt, furulyáját, amin aztán felnőtt korában, még Voltaire szerint is a legnagyobb tehetséggel játszott, összetörte, később külföldi követek előtt verte agyba-főbe. Frigyes Vilmosnak egyébként gyűjteménye volt magas növésű fiúkból, valósággal rajongott értük, illetve vadászott rájuk; a saját birodalmában minden magas fiút besoroztatott, külföldről pedig, ha nem akartak beállni hozzá katonának, egyszerűen elraboltatta őket. Volt, aki az udvarába szállítás közben megfulladt a faládában, amibe zárták. Fia, a későbbi Nagy Frigyes azonban csak 159 cm magasra nőtt, utálta a sörözéseket, díszszemléket, hadgyakorlatokat – mindennel irritálta tehát az apját. 18 éves korában a kegyetlen bánásmód elől anyja rokonaihoz, az angol királyi udvarba akart szökni egy barátjával – a vélemények megoszlanak azt illetően, hogy csak barátjával vagy szerelmével – Hans Hermann von Katte hadnaggyal. Lebuktak, a dühöngő Frigyes Vilmos pedig hadbíróság elé állíttatta őket, a saját gyerekét éppúgy, mint a nála pár évvel idősebb tisztet. Csak a rokon külföldi uralkodók tiltakozásának köszönhetően mondott le arról, hogy kivégeztesse fiát, úgyhogy börtönbe záratta, és végignézette vele a barátja lefejezését. Frigyes később a kettős nevelés minden következményét felmutatta, mindkét oldal jó és rossz oldalait is beleértve. Testvéréhez, Wilhelminéhez a legintenzívebb szeretet fűzte sokáig, egymás vigaszai lévén az apai kegyetlenkedések közepette, de a hosszan tartó és kusza házasodási tervszövögetések őket is egymás ellen fordították egy rövid időre, mert Frigyes ellenezte, hogy Wilhelmine apjuk akaratának engedelmeskedve ahhoz a bayreuthi őrgrófhoz menjen feleségül, aki már egyik húguk vőlegénye volt, felrúgva ezzel anyjuk és az ő angol udvar felé irányuló házasodási terveit. Végül, apjuk halála és Frigyes trónra kerülése után elsimultak köztük az ellentétek, és egészen Wilhelmine haláláig mindenről beszámoltak egymásnak leveleikben. Azokról a műpártolói és művészi ambíciókról is, amikben szintén fej fej mellett haladtak. Frigyes rengeteg verset és fuvolaművet írt (Voltaire, akit egyébként később odaköltöztetett magához, rengeteget ironizált azon, hogy két nap alatt hogy írhat valaki 500 verset, sőt, amikor elszökött Frigyestől, annak verseit is vitte magával, zsarolásul. Frigyes félve a kompromittálódástól, elfogatta Voltaire-t, de csak a verseit akarta visszakapni, őt magát elengedte). Wilhelmine szintén írt zenét, áriákat, sőt ő maga is fellépett, illetve állított színpadra műveket a saját operaházában. Noha ellenállt az anyai tanácsnak, és nem ment hozzá olyasvalakihez, akinek számos metreszét kellett volna kerülgetnie, hanem olyan férjet kapott-választott, akivel eleinte kölcsönös szeretetben éltek, és barátként is tekintettek egymásra, egy kegyencnővel később neki is meg kellett küzdenie, akit csak nagy nehezen tudott férjhez adni és így eltávolítani az őrgrófi udvarból. Amiből aztán kis Versailles-t fejlesztett, és olyan diplomáciai központot, ahová mindenhonnan érkeztek a követek, hogy szeretett nővére révén gyakoroljanak befolyást Nagy Frigyesre. Maga a fő ellenfél, a Frigyes által megtámadott Habsburg- örökös, Mária Terézia is járt Bayreuthban – de ez majdnem megint a testvérek közti jó kapcsolat megingásához vezetett.


A még teljes díszlet, a barokk oszlopokat, rokokó kertet imitáló kulisszafalakkal, kínaizáló jelmezben lévő intrikus szereplővel, Tianji Linnel © Jean-Marc Turmes

Wilhelmine operaházának 1748-as megnyitó- ján tehát valószínűleg nem véletlenül esett a választás Hasse Artaserse című operájára. Annak középpontjában ugyanis egy apagyilkosság áll, pontosabban az, hogy a testvérek, Artaxerxes és Darius, és szerelmeseik közül ki kit tart Xerxes gyilkosának, ki kit árul el, illetve ki milyen áldozatot lenne képes meghozni a másikért. Egy intrikus jól összekavar mindent, hogy a végén aztán győzedelmeskedhessen az uralkodói józanság, és jöhessen a kegyelemgyakorlás.

Nyilván az sem véletlen, hogy a rekonstrukció utáni újranyitásra is ezt a művet állította színpadra Kovalik Balázs, a szerepekben a müncheni August Everding Theaterakademie mesterszakos hallgatóival, és egy nagy névvel, az 1960–67 között bayreuthi ünnepi játékok Wagner-sztárjával, Anja Siljával.


A már csupasz díszletszerkezet a fiatal Wilhelminét játszó Pauline Rinvet-vel Fotó: Pályi Zsófia © Budapesti Tavaszi Fesztivál

A rendezés ugyanis az eredeti Hasse-művet átalakítva magát Wilhelminét is megjelenítette a darabban (őt alakította Anja Silja), aki felelevenítette gyerek- és fiatalkorának eseményeit, hogy azokra az opera jelenetei, áriái válaszoljanak. A közönség egészen elképesztő illúziórombolást és -építést láthatott egyszerre: a színpadon egy káprázatosan szép kis kulissza-színpad festett rétegei (díszlet: Antal Csaba) jelenetről jelenetre, áriáról áriára tűntek el a színről, hogy végül egy csupasz öreg váz maradjon csak a rokokó vagy itáliai barokk pompából, de mindegy is, minek nevezzük, hiszen ennél művészetszkeptikusabb és a művészet létjogosultságát ugyanazzal az erővel bizonygató előadást én még nem láttam (Budapesten a Fesztivál Színházban a Tavaszi Fesztivál keretében lehetett látni a darabot). Nagyon fájdalmasan kellett szembenézni azzal, hogy a szép látszatok miket takarhatnak, miközben az sem megnyugtató gondolat, hogy milyen ember volt például Gyula pápa, a Sixtus-kápolna megrendelője, vagy hogy milyen pénzekből épülhetett a nagy versailles-i kastély. Közben pedig látjuk azt is: a kibeszélés, a közös szembenézés, a pszichodráma- játék az, ami oldhatja a fájdalmakat, ha vannak működő emberi kapcsolatok, akkor vihetik a szenvedést elkendőző kulisszákat. Illetve mindegy is, hogy vannak-e kapcsolatok vagy nincsenek, a kulisszákat mindenképpen viszik, hiszen az idő először mindenre gyógyír, aztán meg úgyis mindent megesz. Kivéve, ha van valahol műemlékvédelem, és ha van valaki, aki barokk operákhoz nyúl, közben 260 éves sokkoló élményeket beszél ki, illetve mutatja be a velünk élő poroszos múltat.