Magas, őszes férfiak elegáns cipőben

Nem vagyok viccmesélő alkat – Erwin Wurm / Mint egy őrült jó koktél, ami felrobbantja az agyad – Julian Rosefeldt

Winkler Nóra

Pár hét eltéréssel a nemzetközi színtér két fontos alakja is megfordult Budapesten. Erwin Wurm kiállításlátogatókat szoborrá alakító műveivel a Ludwig Múzeumban lehet találkozni, Julian Rosefeldt pedig a kiáltványokat meg­ filmesítő Manifestóval szerepel a Nemzeti Galéria mozivá sötétített termeiben. Mindkettejükkel le tudtam ülni beszélgetni, kivel ausztriai kis kastélyában, kivel a Várban. A társadalmi és társasági témákat egyaránt érintő interjúk itt következnek.

106 winkler1

Erwin Wurmmal otthonában épp méretekről egyeztetünk, fotó: Glódi Balázs. Julian Rosefeldttel a Nemzeti Galériában. Mesélt a forgatás mulatságos kulisszatitkairól, és a legvégén megdicsérte a nadrágom mintáit, fotó: Soltész Vince (MNG) 



Nem vagyok viccmesélő alkat – Erwin Wurm


Winkler Nóra: A nagy stúdiótérben mutatta azt a hajlított bútorból készült szobrát, ami egy bárszekrényt is rejt, referenciaként a művészek bulizós társasági életére, de nálam előjött egy másik asszociáció is. A magyar művészcsoportnak, a Kis Varsónak van egy munkája, több régi bútorból összeácsolva, amire ha ránézek, a huszadik századi kelet-európai történelem jut eszembe, a magántulajdonok ide-oda elvétele, szétosztása, sötét lyukakká szabdalt nagypolgári lakások, ki-beköltöztetés.

Erwin Wurm: Én ezeknél a bútortárgyaimnál többnyire a negyvenes-ötvenes évek bútorait használtam fel. Szüleim, nagyszüleim éltek ilyenek között, van egy erős korfestő hangulatuk. Nem menő designdarabok, szegény emberek bútorai, hisz mi is azok voltunk. Utáltam is őket a lakásban, hiába divatos most, aki ránéz annak visszajönnek az ötvenes évek.  

Egy osztráknak hasonlóan sűrű asszociációkat hoz fel ez a mű?

Hasonlóan borzasztóakat. Narrow Houses munkáim erről szólnak, a beszűkült gondolkodásról, a háború utáni patriarchális közegről. Nagyon más kor volt, emlékszem gyerekként még láttam orosz katonákat az út szélén állni, rongyos ruhákat árultak, talán börtönből szabadulhattak, nem tudom, de házról házra jártak koldulni. Fura kor volt.

Erwin Wurm: Narrow House,   fotó: Studio Erwin Wurm @ VG Bild-Kunst, Bonn 2017


Ugyanebben a térben állt egy másik szobra, hosszú lábú nőalak, ami Hermes táskában végződik. Ön sztárművész, világszerte sok gyűjtővel, akik egy része biztosan hord ilyen táskát, szóval ez elég provokatív.

Igen, de ilyen a társadalmunk, a világ, ezek az ikonjai, ebben is jól láthatóak az elferdülései. Azért is vállaltam, hogy a Hermes-szel dolgozzak, mert kategóriájukban ők a legdrágábbak. Egy munkámhoz küldtek egy bőrkabátot, mikor kicsomagoltam, rajta volt az árcédula. Negyvenötezer euro, de van egy hosszabb verziója ami nyolcvanezer, és vannak vevők, és hordják is. Ez egészen nevetségesen megy túl egy határon, viszont abszolút része a valóságnak. A világ, a maga valójában annyira bizarr, annyira őrült, hogy a paradox, az abszurd tud minderre jól rákérdezni, efelől tudok a világ jelenségeire reagálni.

Abszurdabb ma a valóság, mint százötven éve?

Végül is mindig az volt, az egyházzal, a kommunizmussal, a monarchiával. Az osztrák néplélek két erő szüntelen présében fejlődött ki – az egyik a monarchikus rend, egyetlen uralkodó családdal hétszáz éven át, szigorúan szervezett, militáns rendőrállam. A másik pedig a katolikus egyház. Mára már bejött a fogyasztási láz is, a pénzre, eszetlen költekezésre való csillapíthatatlan vágy.

Amikor tavaly önt választották, hogy képviselje Ausztriát a Velencei Biennálé-n, vajon az osztrákok azt érezték, ez a művész mi vagyunk , vagy hogy ez a művész kritikusa mindannak, ami mi vagyunk?

Ha művészetről van szó, ez nagyon fura ország. Mindenki mindenkit utál, fúr és mindenki mindenkire féltékeny.

Hát ez nem annyira osztrák-specifikus.

Jó, de én itt élek, ezt itt érzem. Biztos rengetegen gyűlölték, hogy engem választottak. Mindenesetre a velencei volt életem legbonyolultabb kiállítása, miközben csináltam már vagy százharminc másikat a világ minden pontján. Rettenetes volt.

Erwin Wurm: Stand quiet and look out over the Mediterranean Sea, 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé, 2017, fotó: Eva Würdinger


Mert nemzeti reprezentáció volt, vagy miért?

Irtózatos stressz volt, óriási elvárásokkal. Brigitte Kowanz volt a művésztársam, bár én nem akartam csoportos kiállítást, és szívesen átengedtem volna neki az egészet, de a kurátor azt mondta, nem szállhatok ki. Nagyon pici a tér, nevetségesen szűkös, nem lehet elférni. Kitalálták, hogy akkor Kowanz munkáit máshova installálják, ebbe belement, de később meggondolta magát és minden borult. Aztán, az épület maga ugyan oszták állami tulajdon, de a terület, és az egész, mint kulturális örökség, Olaszországhoz tartozik. Tehát, minden egyes szögről, amit a falba terveztünk verni, az olaszoktól kellett engedély. El lehet képzelni, mennyire volt őrjítő így a munkafolyamat, egészen a megnyitóig. Egy ponton fogtam magam és elkezdtem kivágni a fákat, mert magát a kiállítást, a hatalmas kültéri elemet nem lehetett tőlük látni. Nézegetettem régi fotókat a Josef Hoffmann pavilonról, akkor teljes pompájában látszott még. Tanakodtunk az asszisztensemmel, mi legyen, de mondtam, az ezer százalék, hogy ha erre engedélyt kérünk, elutasítják. Nekünk kell megoldani, nagy dráma lesz, de hátha jól jövünk ki belőle. Így az éj leple alatt megcsináltuk. Másnap megjelent egy századnyi rendőr a pavilonban, és azzal fenyegettek, hogy ezért sok év börtönt kaphatok. Mondták, hogy kamerafelvételeik vannak, amit én nem hittem el, de ezen a ponton már az ügyvédem is bekapcsolódott, aggódott, hogy ez így mégsem lesz oké, inkább valljam be.

Eddig olyan, mint egy filmkomédia.

Végül azt mondtam, hogy az asszisztensem tette – ez igaz is  – de a felelősséget én vállalom, és azért csinálta, hogy a műveimet megóvja. Rendben, mondták, de új fákat kell ültetnem a régiek helyére.  Ezt boldogan vállaltam.

Néztem a szobrait, például a táska-nőt is, hogy a cipők sose nőiesek. Abban mindig ezt az aszexuális formátlanságot választja.

Magas sarokkal nekem már túl sok lenne. Elég a táska és amit az üzen, cipőben a karikatúrák világát választottam, Popeye, a tengerész barátnője volt a fejemben.

Műveiben mintha csak férfiakat akarna megjeleníteni.

Igen, mert férfi vagyok.

Pont ilyen logikus lenne, hogy a nők világa érdekelje, mert férfi.

Nagyon érdekelnek a nők, nagyra tartom őket, de egyszerűen többet tudok a férfiakról. Amióta megszületett a kislányom, azóta látok jobban bele ebbe a másik fajta létezésbe. Bonyolult univerzum az, lenyűgöz. Sokkal mélyebb tudásokkal, egészen másfajta részletekkel, ezek fényében a férfiak szinte idiótáknak tűnnek.. De az ő működésüket akkor is jobban ismerem.

Meg nyilván a politikára, társadalomra reagáló munkái egy olyan világot kritizálnak, amit zömmel férfiak irányítanak.

Abszolút. Elég ránézni erre a mostani kaotikus, nyomasztó világpolitikai helyzetre – férfi agytrösztök eredménye. Az Uborkák sorozatban részint a nagy bukások érdekelnek, és a hülyeség is, ami hajtja, viszi őket. A saját uborkáik milyensége, a velük való viszonyuk elég sok mindent eldönt.

Amikor a Fat Houses sorozatról volt szó a vezetésen, mutatta a felhízott autókat, megdagadt házakat, beszélt arról, hogy a test is szoborszerű a változásaiban, súlyt vesz fel és ad le. Van ebben a hízás-fogyás témában személyes küzdelme is?

Személyes nincs. De amióta csak dolgozom, a szobrászati kérdéseket igyekszem társadalmi kérdésekkel kombinálni. Amikor egy műhöz agyagból formázom a modellt, folyton adom hozzá a tömeget, majd veszem el, alakítom, figyelem, ez a szobrászat veleje. A testünkkkel ugyanez történik, ugyanígy alakítjuk, ebben az értelemben mi is szobrok vagyunk.

Erwin Wurm: Fat House (2003) az antwerpeni Middleheimmuseum Wear Me Out című kiállításán 2011-ben, fotó: Jesse Willems



Erwin Wurm: Fat Car (2001), fotó: Studio Erwin Wurm



A diétázásról nagy empátiával beszélt, és ha önre nézek, karban tartott férfit látok.

Rengeteget edzek, böjtölök és meditálok. Százhúsz évig szeretnék élni, most vagyok hatvannégy. Küzdelmes lesz, de rajta vagyok.

Az elhízás mögött belső problémák állnak, bizonytalanságok, szorongások miatt növesztik a testüket az emberek, hogy vastagodjon a védelmi sávjuk, a saját területük. Így, hogy azt csinálja amit szeret, és sikeres is benne, nincs is oka túlennie magát. Nem kell testtömeget növelnie, hogy észrevétesse magát, mert ez már megtörtént, eléggé globálisan.

Ez érdekes, a magam példáján erre így még sose gondoltam. Viszont félelem bennem is van, haláltól, öregedéstől, a szüleimet viszonylag korán vesztettem el különféle betegségek miatt. Ezért nagyon egészségesen és tudatosan élek. Hetente két-háromszor húszórás böjtöt tartok, trénerrel meditálok, egy másikkal tornázom. Soha életemben nem voltam ennyire jól, mégis, bármi jöhet holnap.

Kikkel érez rokonságot az osztrák kultúra egyéb meghatározó szereplői közül? Elfriede Jelinek sokszor jut eszembe, hasonlóan kritikus nézőpontja miatt.

Én Thomas Bernhardot szeretem nagyon. És mély közelséget mostanában nem annyira Jelinekkel, mint Friederike Mayröckerrel érzek, aki felfoghatalanul tehetséges írónő, a felfedezése épp most van folyamatban, pedig idén kilencvenhárom éves. Nagyon ajánlom olvasni.  Aztán fontos barát Michael Haneke, és volt közösségünk Franz Westtel is, bár ő elég problematikus alkat volt, súlyos alkohol- és drogproblémákkal. Jófej volt, de érezhetően egy másik világban élt. Ha messzebbre megyünk, Wittgenstein az, akit mindig olvastam , noha sose értettem igazán. Emlékszem fiatalon ültünk a barátaimal, és sorról sorra vettük, elemeztük, hiába. Mígnem sokkal később el nem kezdtem fiatal amerikai filozófusokat olvasni, akik szerint Wittgensteint, amit a tömegről, az őrületről ír, nem is kell érteni. El kell fogadni, hogy az nem megy, és akkor nyílik meg igazán számunkra a szöveg, mint minőség.

Buddhista jellegű gondolat, a nembirtoklás révén megszerezhető dolgokkal.

Érdekel a buddhizmus, ez igaz, de vallásos nem vagyok. Nem szeretem az egyházat, évszázadokon át csak gyötörték az embereket. És most jön vissza ugyanaz a patriarchális rendszer Európa közepébe, az emberek meg lelkesülten üdvözlik. Nevetséges.

Deep Snow című művéhez Le Corbusier nyaralója, vagy inkább kunyhójának egyik berendezési tárgya adta az alapinspirációt, amiből egy plusz csavarral lett új elem. Hogy jön létre egy ilyen mű? Az alap önmagában is érdekes, aztán kitalálja, hogy a tárgyba nagy lyukakat fúr, és a vége egy lábra húzható tárgy. Nagy gondolati ugrások eredményei az egyes fázisok.

Ez a folyamat intuitív. Nem tudok nekiülni munkáknak, van hogy egy könyvet olvasok és eszembe jut valami, rengeteget rajzolok – ezekből sok van az Albertina gyűjteményében – ami segít gondolkozni, elmélyülni, de akkor se tudom irányítani, vagy megteremteni az ötleteket hozó helyzetet. Pár éve csináltam egy munkát Freud díványa alapján, egy modern verziót, kicsit Jean Prouvet stílusában. Agyagból modelleztem, fejtámlát is formáztam, majd az egész ágy-részen végiglépkedtem, és ezekkel a mély nyomokkal együtt lett kész a mű, Snow a címe.  Egyedül a hóban lehet ezt a süppedést úgy megélni, hogy belemélyülsz valamibe, engeded magad valamibe, ami nem csapda. Ezt a költőiséget nagyon szeretem. Azt, ahogy megteremtődik egy műben ez a vibrálás, amit nehéz tettenérni, megnevezni vagy jellemezni. Emlékszem az élményre, hogy gyerek vagyok, apámmal megyünk télen, és derékig süppedünk a hóba. Ezt egy kemény bútorban nem tudod megélni, de a jó művészet, a jó építészet megadja mégis, mert ha hat rád, akkor bele tudsz süppedni a világába, ami fantasztikus dolog, hálás érte az ember. 

Erwin Wurm: Deep snow, Lehmann Maupin Gallery, New York, USA, 2017, fotó: Eva Würdinger


Az egyperces szobrok sokszor designtörténeti, kultúrtörténeti darabokat visznek át friss, meglepő, erős, poénos gesztusba. Alkotóként annak is örül, ha a néző az eredeti tárgy minőségére is rácsodálkozik?

Magam is csodálom őket, az esztétikájukat, sőt, gyűjtöm is az ikonikus designbútorokat. Persze ezek érinthetetlen klasszikusok, viszont így, a szobraim által lehetőség nyílik játszani velük. Poén és félrehasználat egyszerre.

Abszurd, szürreális fura esetlen helyzetek. A börleszkfilmeket szereti?

Nem. Tudom meglepő, de nem. A Stan és Pant igen, Buster Keatont viszont sose bírtam. A munkám nem akar börleszk lenni, se viccelődő, inkább ad egy paradox, abszurd nézetet. Ami zavart kelt, olyan pszichikai helyzetet teremt, ahonnan új nézőpontok nyílnak. Nem vagyok viccmesélő alkat.

Sőt, inkább pofonosztó.

Ha valami fura történik az emberrel, amit nem tud megmagyarázni, zavarában nevetni kezd. Én is sokszor. Barátaimmal egészen gyerekes módokon is, ami lehet hogy idétlen, de attól még így van, ez a gyengeség is emberi. Rejtegetjük persze, de mindannyiunknak megvan ez a gyerekes oldala. Szeretek ezzel az állapottal dolgozni, ahogy bizonytalan, akár félelmetes helyzetekbe is belemasírozunk vele, minden áldott nap. Közben nyilván mind győztes tartással akarnánk járkálni a világban, de hát az nem egy opció.

A meditációval ezt a kreatív áramlást kikapcsolja az agyából?

A trénerem minden nap megkérdezi tőlem ma mi a vágyam, és mindig ugyanazt mondom, legyen nyugalom a fejemben, béke. Érdeklődik, van-e valami terv ami felé haladjunk, fókuszáljunk esetleg egy célra, ilyesmik, de atyaég, dehogy is, ezek jól mennek nekem, én csak ürességet akarok. Vagy legalább reggelig átaludni az éjszakát.

Hánykor szokott elaludni?

Nyolckor.

Nyolckor???

Imádom. Korán ágyban lenni, olvasni, beleálmosodni egyszerűen a legjobb dolog. Sajnos a kislányunk kilenckor fekszik csak, azt illendő megvárnom, de aztán már bújok is a takaró alá. 

 

Mint egy őrült jó koktél, ami felrobbantja az agyad – Julian Rosefeldt


2016/6­-os számunk címlapján Cate Blanchett szerepelt, a 12. oldalon pedig Gadó Flóra cikkét közöltük az utóbbi évek egyik szenzációszámba menő videomunkájáról, Julian Rosefeldt Manifestójáról – aminek összes szerepét az ausztrál színésznő alakítja. A mű filmváltozatát már hónapokkal ezelőtt bemutatta a Cirko­Gejzír, júniustól pedig a Nemzeti Galériában a magyar közönség is láthatja a megelevenedett kiáltványokat.

Winkler Nóra: Igazán személyes bevezetőt mondott a kiállítás megnyitóján. Azon gondolkodtam, vajon elveszettebbnek tartja ma az embereket, mint amilyenek 50-­100 évvel ezelőtt lehettek? Bizonytalanabbnak a tekintetben, hogy mi lehet a vezérszál, a jó irány, amihez tarthatják magukat?

Julian Rosefeldt: Nem hinném, hogy elveszettebbek vagyunk, de azért a fogyasztási mániánkon keresztül le vagyunk csillapítva, szedálva. Még mi, alkotó, kultúrában aktív emberek is megéljük ennek a kényelmét, akkor is, amikor a nagyon nyertes oldalon állva épp új ingatlant veszünk, vagy kisebb léptékekben is, amikor örülünk egy új iPodnak, a jógaóránknak vagy várunk egy utazást. Ugyanabban a hipnózisban élünk, és elfelejtjük, hogy alapvetően politikai lények vagyunk.

Mikor gondoltak utoljára így magukra az emberek?

Nagyon populista idők járnak most és irtózatos sebességgel kellett rájönnünk, mekkora veszélyt jelent ez ránk nézve – a demokráciára, olyan értékekre, amiket jó ideje magától értetődőnek vettünk. A közgondolkodó énünk ilyenkor ébred. Az emberek nagy csoportja vesztes a mai világrendben, a szerencsésebbek pedig élvezik a globalizáció és a kapitalizmus hasznát. Ijesztően sok ember szorul ki az előnyökből, márpedig ők is szeretnének részt kapni belőlük. Ennek a módjait keresik és épp ezáltal könnyű prédái a populizmusnak, ami félelemmel operál és könnyen elérhető megoldásokat ígérget, így aztán nagyon sikeresnek tűnik. Mindezt csak felerősíti az információk áramlásának újfajta algoritmusa. Az internet nagyon új még, nem értjük teljesen, nem tudjuk, hogyan bánjunk vele. Mégis, mindezek által létrejön egy többség, és egyszer csak Trump meg Erdogan vezetik a világot. Mindez irtó gyorsan zajlott le, mi meg most ébredünk, nézünk körbe, vajon mit kéne tenni, valószínűleg már elkésve, meg bele is kényelmesedve az életünkbe.

Kíváncsi vagyok, hogy az internetkorszak legelején bárki vizionálta-e ezeket a kimeneteleket.

Az internet egyfelől maximális szabadság – mindenki hozzáfér, ez a jó része. De mi az információ? Hogyan jut el a felhasználóhoz? Az egyes platformok algoritmusa eleve azt teszi eléd, amire korábban rákerestél. Nagyon gyorsan leszűkül az eredendő kíváncsiságod, így az is, amit egyáltalán megláthatsz a világból. Ezt az emberek zöme nem érzékeli, nem fogja fel. A nagy eladási manővernek a média is része, már a hírek is rád igazítva érnek el, minél tovább fogyasztasz tartalmakat, annál pontosabban tudják rólad, mikkel keressenek meg – ez az utolsó tíz év borzalmas eredménye.

Még a nyelvezet is leegyszerűsödik. Múltkor belenéztem a német állami tévébe, sokkoló volt. Ahhoz vagyok szokva, hogy komolyan vesznek mint nézőt, tiszteletben tartják az iskoláimat, hogy bonyolult információkat is képes vagyok felfogni. Most úgy szólnak hozzám a nyolcórai híradóból, mintha gyengeelméjű lennék. És ez a fajta minőségi romlás gyűrűzik tovább, látni, ahogy eszkalálódik, de a jelenséget még nem értjük elég pontosan ahhoz, hogy fel tudjunk lépni ellene. A Facebook-botrány a Wall Street összeomlásához hasonlít. Ha engeded, hogy egy rendszer olyan mohó legyen, amilyen csak akar, akkor meg is teszi, amit megtehet, akkor arra fog fejlődni. Az a baj a kapitalizmussal, hogy az jó ötlet, hogy a rendszert a sok egyéni fogyasztó döntése irányítsa, de a végén mégis pár embernek lesz nagyon sok pénze, a többieknek meg egyre kevesebb. Ezért kell a szabályozás. Nézzünk egy szülinapi zsúrt, ahova meghívnak 12 gyereket, az anyuka süt egy tortát – vagy az apuka, sőt, legyen mindenképp az apuka – és felvágja 12 egyforma szeletre. Ül ott egy kövérkés, édesszájú kisfiú, de ő is tudja, hogy neki is csak egy jut. Ha valaki otthagy egy részt a sajátjából, talán azt megkaphatja, de ennyi. És miért van ez így? Mert létezik az oktatás, és hatott is mindenkire az asztal körül, ezért tudják, hogy igazságosan kapnak majd. Miért nem érvényes ez minden pénzügyi műveletre, a monetáris rendszerre, a fogyasztásra magára? Mintha az oktatás nem érintené a pénzügyeket. Meg ez az idea, hogy az üzletben folyton növekedni kell. Teljes hazugság. Mondjuk vicces, hogy ezekről beszélgetünk és nem is a műről. Persze ezek mind részei.

Igen, aki valamit hallott már a filmről és hogy Cate Blanchett a főszereplő, nem gondolná, hogy ilyen aggasztó témákkal indítjuk róla a beszélgetésünket. Na de folytassuk. Érdekelne, hogy a manifesztumok szerzői között érzékelhetőek­e a földrajzi különbségek? Abban, ahogy érvelnek, amikre hivatkoznak, amit alapértéknek vesznek. Mást állít egy olasz, mint egy dán?

Mondjuk a futurista manifesztumban tésztaételek receptjei szerepelnek, ez elég sajátosan olasz, de általánosságban a művészeknek hasonló szeizmografikus tehetségük van. A szövegeiket költészetnek olvasom. Kizárom a fejemből a műveiket, vagy azt, amit a művészettörténet tart ezekről a szövegekről. Friss anyagok fiatal művészektől. A különbséget a nyelvezetben látom, az oroszok másmilyenek, mint a latin-amerikaiak vagy a németek. Ahogy Dosztojevszkij más, mint Thomas Mann. Stílusban, szenvedélyben vannak eltérések, de az ideák szintjén nincsenek. A szuprematizmust például úgy olvastam, hogy lehetőleg ne jusson eszembe, a Föld mely pontján született, milyen festményeket kötünk hozzá, csak a színtiszta ideát néztem.

A jelenetek stílusában használta azt a művészeti kort, aminek a manifesztumát halljuk?

Nem volt fix receptem, hogyan keverjem a szöveget, szituációt, szereplőket; többfajta kollázs lett. A futuristáknál analogikus; ide egy tőzsdét választottam, mert őket a sebesség, a technológia tartotta lázban. De a pop-artnál az ellenkezője lett, a konzervatív anyukában és családjában semmi popos nincs, inkább csak mindaz, aminek ellenében az irányzat megfogalmazta magát. Az egyes részek sokszor intuíció alapján álltak össze, művészként érdekes volt megfigyelnem, miből mire jutok. A munkáim alapvető eleme két ellentétes világ ütköztetése. A mozi pont nem ezt csinálja, ott a berendezés, a terek az eseményeket erősítik, a zene kijelöli, amit érezned kell. Én az olyan kémiai kísérleteket szeretem, ahol az alapanyagok nem annyira illenek össze, és a közönséget pont ezáltal lehet aktivizálni: hogy értelmezzen, hogy valamilyen új módon kapcsolódjon a szövegbe.

Milyen hasonlatot mondana erre a hatásra? Olyan, mint valami fura fűszert tenni egy ételbe, ami elsőre bizarr, de nagyon jó ízeket hoz ki? Vagy a zuhany, ha melegre tekerjük, várjuk, milyen kellemes lesz, de jéghideg jön?

Ezeknél most nem tudok jobbakat. Azt értettem meg a sokévnyi munka során, hogy a tudatalattim nagyon fontos. Hogy ilyenkor tudnak előjönni azok a dolgok, amikre nem tudok egzakt magyarázatot adni. Ha nagyon didaktikusan mondunk valamit, gyakran emiatt bukik el – túl evidens. Da ha ezekkel a mixekkel kíváncsiságot ébresztesz, az olyan, mint egy őrült jó koktél, ami szinte felrobbantja az agyad.

Érdekes, hogy önnek építészeti a végzettsége, mert a Manifesto alapján azt gondolnám, inkább restaurátor. Olyan a hatás, mint amikor életre kel egy barnás, poros mű, rá lehet csodálkozni, micsoda színei, micsoda sugárzása van. Hol jön elő az építész énje?

Szerintem a helyszínekben, ahogy a csapattal együtt választunk, ahogy a terekben gondolkodom. De ezeket enigmatikusan használom, a választott helyszín sose magyarázza el a történetet, a nézők mindig azt kérdezik, mi ez, hol vagyunk, mi ez a különös épület? Ez is kiélesíti egyébként az érzékeket. Váratlan, amit látsz, és bármi is történik ott, az valahogy a szokványos helyén, jelentésén, értelmezésén kívül kerül. Ettől tud frissnek, közvetlennek hatni. Tényleg úgy, mint egy reneszánsz freskó restaurálás után. Bírom ez a hasonlatot, mert mindig azt mondom, a feladat az, hogy a rétegeket lehántsuk a dolgokról, kiszedjük őket az értelmezés bőreiből. Ez nagyon nehéz.

Olvasni is az volt?

A szövegek legalább fele azelőtt született, hogy az odavágó művek elhíresültek volna. Ez fontos. Ne úgy olvassuk Marinetti szövegét, mint művészettörténeti mérföldkövet, mert amikor bemutatták, erről még szó sem volt. Bizonytalan, törékeny gondolatok, fürkésző, keresgélő fiataloktól. Más így az olvasata.

Szerintem sokakat az tart vissza a múzeumba járástól, hogy úgy érzik, mit se tudnak az izmusokról, márpedig anélkül el se lehet kezdeni képeket nézni, vagy megszégyenülten lehet majd hazamenni. Elég nagy bravúr, hogy ebből a szárazabb, intellektuálisabb anyagból ennyire érzéki mű lett.

Hozzá kell tenni, azért a szövegeken rengeteget szerkesztettem, behoztam a jelenbe, mai környezetbe tettem. Ahhoz, hogy mondhatóak legyenek, kellett találnom egy ritmust. Még így is nehéz, sűrű, tartalmas anyag. Nagyon érdekes volt zeneien átírni őket. Mondatokat vettem ki, amiket más, nagyobb szövegelemekbe tettem be, kicsit olyan volt, mintha egy nagy asztal körül ülnénk, ahol ezek a művészek beszélnek egymással, az ötleteik vagy szépen összeállnak, vagy vitává alakulnak. Belevágnak a szavába annak, aki már túl régóta mondja, vagy követhetetlenül bonyolultan, és hoznak egy érthető verziót, egy lényegibbet. Ez az elgondolás segített, hogy végül beszélt nyelvivé tegyem az egészet. De a legeslegfontosabb azért az, hogy Cate a létező legjobb. Tehetséget, humort, kíváncsiságot hoz bele, érthető, megközelíthető lesz tőle a tartalom.

106 winkler2

Julian Rosefeldt: Manifesto, 2015, © Julian Rosefeldt and VG Bild-Kunst, Bonn 2018

Olvastam, hogy igazából véletlenül találkoztak, Cate Blanchettet egy közös barát hozta el egy berlini megnyitójára, és ott abban maradtak, majd egyszer valamit csinálhatnának együtt is. Tehát akkor nem az történt, hogy előre felmérte, kitalálta, hogy ezt a nehéz anyagot egy hollywoodi szupersztár kell, hogy elvigye, mert majd ez egyensúlyozza ki a néző számára.

Nem, nem így volt. Mint csomó más munkámnál, még egy korábbihoz keresgélek, amikor találok valamit, ami elkezd izgatni. Jött egy manifesztum, én meg mentem utána, jött sok másik, és akkor éreztem, ezt lehetne Cate-tel csinálni. Vele el tudtam képzelni, hogy működhet. Rengeteget kutattam, nem akartam valami felületes, nagyjából kész anyaggal megkeresni. Újra Berlinben forgatott, úgyhogy találkoztunk, és nagyon tetszett neki, ugyanakkor sokkolódott is, mert azt hitte, valami egészen mást fogunk csinálni, valamit, amiben nincs is szöveg.

Erről a sokkhatásról olvastam egy interjújában. Hogy szegény már előzetesen igent mondott, úgyhogy nem volt kifogás, meg izgatta is a dolog, csak hát ott állt előtte a végestelen hosszúságú szöveganyag. Úgyhogy kifejezetten ezzel a szemmel is néztem a színészi teljesítményét. Humánus gesztus, hogy pár jelenetben teljesen legálisan olvashat papírról.

A híradósnál ez sima ügy, ott amúgy is olvasnak a műsorvezetők. A fogadáson tartott beszédnél is teljesen életszerű, hogy papír van a kezében. Aztán voltak egyéb trükkjeink is, például ahol imádkozik, ott elrejtettünk egy iPhone-t és egy applikáción keresztül a távolból görgettük neki a szöveget. Fülhallgatója volt, amin az előző este saját magának felvett szöveget hallgatta vissza. Egyszerűen nem volt idő mindent megtanulni. Tizenhárom színpadi monológra egy színész heteket kap, ideális esetben hónapokat. Nekünk a komplett forgatásra tizenegy napunk volt. A két nap előkészítés meg elment a smink- és ruhapróbákra. Egy hónappal a forgatás előtt összeültünk, minden szövegen végigmentünk, és megbeszéltük, milyen attitűddel, milyen akcentussal beszéljenek ezek a nők. Ő meg belevetette magát teljes lendülettel.

Merre vannak a helyszínek?

Minden Berlinben és a közvetlen közelében van. Egy helyszín nem, a tudósé a szuprematista-konstruktivista jelenetben. Az ívelt épületet és a spirális lépcsősort Cottbusban, a Herzog & de Meuron tervezte könyvtárban vettük fel, ami nagyjából két óra Berlintől.

Ez igazán meglepő.

Tudom. Az is érdekes, hogy Berlin mindig is művészváros volt, nagyon kísérletező hely, ma a kortárs művészet egyik fontos központja, az egyik legvonzóbb hely New York mellett. De direkt nem akartuk ábrázolni, megmutatni, hogy ez Berlin, sőt, kifejezetten kerültük az emblematikus épületeit. A helyiek is alig akarták elhinni, hogy ez tényleg mind itt van.

A kultúrában – íróknál, filozófusoknál, művészeknél – gyakran találni utalást úgynevezett régi szép időkre, amikor még jobb volt a művészet fogadtatása, jelentősége, szerepe. Ezzel a felkiáltással szinte minden kor visszavágyik egy előzőbe. Végigolvasva ennyi manifesztumot a különböző évtizedekből, mi állt össze? Hogy ma különösen nehéz egy alkotónak, ha érvényesíteni szeretné jó szándékú elképzeléseit, vagy inkább az, hogy ja, hát ez mindig is így ment, ugyanazok a nehézségek évszázadok óta.

A képzőművészetnek ma nagyobb közönsége van, mint valaha. Tömegek, a globalizáció révén. Össze se vethető a húszas évekkel, amikor ezeket a szövegeket egy kicsi művészeti közegen belüli icipici minoritás írta, létrehozva az avantgárdot. Ma Berlinben több tízezer ember dolgozik a kreatív szektorban és a világ bármely pontján szinte minden faluban van egy biennálé. Viszont egy zárt láncban vagyunk szerintem. A white cube zárkájában beszélünk olyanokhoz, akiket eleve meg se kell győzni, mert tudhatóan hasonlóan gondolkodunk. Politikai kérdéseket feszegetünk, és mindenki egyetért. Gazdasági, politikai, művészeti populista témákról beszélünk most mi is egymással, aztán a lap az olvasóihoz, és feltehetően mindannyian egy oldalon állunk eleve.

Ez a veszélyes a social media algoritmusaiban; lényegében ugyanaz ismétlődik.

Ha valamit megtanultam ebből a munkámból, akkor az az, hogy a közegünkből kifele kell gondolkodni. És arra törekedni, hogy olyan közönséget érjünk el, amelyik eredendően nem a mienk. Ami reményteli, az az, hogy pont a white cube közegben nagyon sok meghatározó döntéshozó is mozog, pláne ha a házastársuk el tudta rángatni őket egy vasárnapi múzeumlátogatásra. Ilyenkor be lehet ültetni tartalmakat a fejekbe, akár üzletember, akár politikai döntéshozó az illető. Szeretnék elérni a kevésbé képzett rétegekhez is, és valami számukra megközelíthetőt csinálni. Nincs kész cselekvési tervem, de pont egy hollywoodi sztár jó hordozója ennek. Pusztán a nézőszámokból is látjuk. A filmipar nagyon szofisztikált, ambiciózus, intellektuális embernek ismeri Cate-et, a filmjei 80 százalékban ilyenek is, de A Gyűrűk ura vagy a Thor miatt teljesen másik közeget is megszólít. Az emberek Manifesto-idézeteket osztanak meg Twitteren, ez a fiatalok maniszfesztum-felülete. Porlepte történeti anyagok térnek vissza mai beszélgetésekbe.

Ha a művészekben pont ezt értékeljük, hogy hamarabb ráéreznek arra, ami jön – amit szeizmografikus képességnek nevez –, akkor ez nagyon is ilyen felismerés. Hogy nem lehet csak ülni és saját, kényelmes szójárásunkkal, kintről totál zárványszerű nyelvezeten diskurálni, ha azt akarjuk, hogy a lényeg eljusson máshoz is. Egy-két lépéssel előrébb kell járni, kicsit túljárni a közönségünk eszén, az ő érdekükben. Ezért tetszik nagyon a Manifesto.

Köszönöm. A beszélgetést is. És szuper ez a nadrág. Művekre emlékeztet, valahogy végig nagyon passzolt ide.

 


Julian Rosefeldt: Manifesto, Magyar Nemzeti Galéria, 2018. augusztus 12-­ig.

full_006128.png
Erwin Wurm és a visszafordítható ready-made

A budapesti Ludwig Múzeumban állít ki a nemzetközileg is elismert sztárszobrász, az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé osztrák pavilonjának művésze.

full_005405.jpg
MEGELEVENEDETT KIÁLTVÁNYOK

Berlinben, a Hamburger Bahnhof egyik kiállítótermében mostanában tömegek ülnek-állnak, megszállottan nézve az ezerarcú Cate Blanchett főszereplésével készült, nagyjátékfilmes benyomást keltő videókat. A teremben ritkán lehet a kijelölt ideális helyre leülni, mindig foglalt, annyian kíváncsiak, mit is akar mondani rendhagyó médiumán és manifesztumán keresztül egy kortárs német képzőművész.

mb_the_4_temperaments_4way.jpg
Cate Blanchett ismét szerepel egy művészfilmben

A háromperces videó, amelyben Blanchett a görög filozófus, Galénosz négy személyiségtípusát testesíti meg, múlt héten debütált a berlini Michael Fuchs Galerie-ben.