Visszajátszott jövőképek

Kibékülés Pannonhalmán

Salamon Júlia

Az idei főapátválasztással csaknem három évtizedes korszakot zárt le a pannonhalmi bencés apátság. Múltba tekintő főmonostori kiállításukhoz azonban szokatlan feldolgozási módszert választottak, hiszen a zárt közösség belső problémáival és vétkeivel, a mulasztással és a veszteséggel való szembenézéshez, az általuk kezdeményezett kibéküléshez kortárs képzőművészeket hívtak segítségül. Hogyan tart tükröt, mit láthat és mit láttathat a világi szem egy szerzetesrend belső életének eseményeiből? Segítői vagy mediátorai lehetnek-e a művészek az önvizsgálatot, más nézőpontok elfogadását és a bocsánatkérést is feltételező folyamatnak?

A Kibékülés kiállítás kiindulópontja egy apátsági felkérés, amely összekapcsolódott a pannonhalmi bencés szerzetesközösség életében 2018 elején történt jelentős változással, a főapátválasztással. Az előző választás időpontja még gyakorlatilag egybeesett a rendszerváltozással, amikor a magyar keresztény egyház legrégebbi rendjének olyan, a közösséget alapjaiban érintő dilemmákra, válságkérdésekre kellett megoldást, hosszú távú stratégiát találni, mint az államszocializmus éveiben elöregedett rend felfrissítése, vagyis az utánpótlás kinevelése; a visszakapott épületegyüttes renoválása, rekonstrukciója; az iskolaszervezés és az oktatás megreformálása, egyáltalán a saját misszió definiálása a megváltozott társadalmi térben. A Főapátság idei kiállítása az eredeti szándék szerint nemcsak az elmúlt 27 év kiemelkedő eseményeire tekint vissza, hanem ezt a leköszönő Várszegi Asztrik egyik fontos főapáti eszméje, a kibékülés tükrében teszi. Az első pillantásra erősen szociológiai, egyháztörténeti kompetenciákat megkívánó témák kortárs képzőművészeti feldolgozása nemhogy nem tűnik kézenfekvőnek, de kifejezetten meglepő, úgy az egyházi, mint a kortárs képzőművészeti közeg viszonylatában Magyarországon. A felkérés mégis erre vonatkozott, az eredmény pedig nem klasszikus történeti-dokumentációs feldolgozás, hanem egy esszékiállítás lett.

Esterházy Marcell: Kontakt (részlet), 2018, 24 db egyenként 21 x 29,7 cm, giclée print, © a művész jóvoltából


A kibékülés vektorfogalom. A keresztény terminológia szerint a kiengesztelődés megfelelője. A bocsánatkérés és a megbocsátás tengelyén mozog, két ember vagy csoport interakciójában jön létre, van iránya és ereje, a pannonhalmi bencések számára egyben a 2018-as év választott hívószava. A kiállításban hallgatható, több nézőpontot egymás mellé rendelő videointerjúkból – a megszólalók közel harminc évet átfogó visszaemlékezéseiből, kommentárjaiból – kirajzolódik, hogy a pozíciójából távozó apát búcsúja a közösségtől nemcsak tiszteletteljes stafétaátadás vagy az érdemek és az erények ünnepélyes felsorolása, hanem egyben a számadás, az önvizsgálat és a bocsánatkérés ideje is. Így a kiállításban – kétségtelenül szándékkal – finoman rétegződik egymásra az 1991-es főapátválasztás, az akkori közösségben szükségszerűen formálódó irányok és jövőképek, illetve a jelen. Ez az egymásra olvasás alkalmat ad annak elgondolására, hogy egy kívülről homogénnek látszó közösség mennyi belső konfliktus, mennyi reform mentén szerveződik, illetve mikroszinten milyen különböző életmódok megférését teszi lehetővé az általuk felállított keret.

A kiállításban hármas narráció, három egymást kiegészítő réteg bontakozik ki. A kurátor, Mélyi József által felkért öt alkotó: Erhardt Miklós, Esterházy Marcell, Imre Mariann, Nemes Csaba és Szász Lilla korábbi és kifejezetten Pannonhalmához vagy a kibékülés témájához kapcsolódó friss munkái adják az első réteget. Ezt egészítik ki a Siposs Zoltán kommunikációs szakember által készített interjúk a szerzetesközösség tagjaival és a rendhez formálisan lazábban, személyükben mégis szorosan kapcsolódó szereplőkkel; mint a papi szentségből kilépő egykori rendtárs, a kiskorúak védelmével foglalkozó pszichiáter vagy a főapátság rekonstrukciójának egyik vezető építésze. A harmadik réteg a falakon futó imarészletekből összeállított idézetgyűjtemény, amely az alagsori, boltíves kiállítótér egyes blokkjait epizódszerűen tagolja. Az imádságok és ünnepi beszédek töredékei az elmúlt évtizedekben a szerzetes közösség életében kiemelkedő (ünnepi) eseményeken hangzottak el vagy tágabb környezetükben felmerülő akut problémákra reagálnak. Akár a templom újraszentelésére, a tornacsarnok avatására íródott, akár az újévi üzenetként a menekültek megsegítésére szólító szövegeket nézzük, ez a rendhagyó időszalag az aktuális eseményeket a bencések ezeréves történetében a folyamatosságot leginkább tükröző struktúrába, az imádságok, a zsolozsma napról napra és évről évre változatlanul ismétlődő rendjébe helyezi, miközben kitágítja a képet a 21. századi katolicizmus kiengesztelődés fogalmáig (többek között a Pannonhalmára látogató pápától vagy a dalai lámától vett idézetekkel).

Imre Mariann: A mulandóság rögzítése (Lepel), 2018, 2 db, egyenként 300 x 140 cm, tüll, anyag, haj, fotó: Nemes Csaba, © a művész jóvoltából


Az öt művész két-két művel szerepel a kiállításon. Nemes Csaba tárlatnyitó munkája a Fordított színpad (2018) szénrajz-sorozat, amely a Pannonhalmi Bencés Gimnázium enteriőrjébe enged betekintést. A rajzsorozat valóban a fotódokumentáció vázlatos lazasággal párosított átültetése a szén és papír puha közegébe. Nemes az osztálytermek tárgykultúrájának tablószerű felsorakoztatásán keresztül (mint a keresztény szimbólumok és csillagjegyek emblémáinak találkozása a ballagási tablón vagy a szekrénypolc mögé szorított, önmagában is szakrális töltetű, „sávos” Rothko-kép) az egyházi gimnázium nyitottságát demonstrálja – iskolásan. A szén és papír rajzos médiuma az iskolai rajzterem, a studírozó, megfigyelő diák nézőpontját is megidézi.

A tér folyosóinak kerengőszerűen kialakított bejárási irányát követve Esterházy Marcell, a Farkasvakság című egyéni kiállításáról ismerős fotókollázs-sorozata, a Pietà (2017) a következő stáció. A keresztény kultúrkörhöz tartozó, művészettörténeti referenciákon alapuló kompozíciók csak lazán tudnak kapcsolódni a kiállítás szövetéhez – hiszen sokkal személyesebb indíttatású munkáról van szó, amely pont személyessége révén kendőzi el a gyászban való megnyugvás hosszas folyamatát. Ugyanakkor a főmonostori kiállítótérben a sorozatban mozgásba hozott hivatkozásrendszer (a barokk Pietà-ábrázolástól Josef Beuys 1952-es verziójáig) óhatatlanul eszünkbe juttatja az egyházi megrendelések és a művészettörténet szoros kapcsolatát. Esterházy munkája azonban kibújik a kurátori koncepció, a kibéküléssel, a bencés közösség jövőképeivel foglalkozó esszékiállítás keretei alól, és saját megbékéléstörténetére koncentrál. Szász Lilla kifejezetten a kiállítás alkalmából az apátságban készült fotósorozata (2018) a Megbékélés címet viseli. Két, ellenfényben ülő férfit látunk, a ruhákból és az alakok test-, illetve kéztartásából következtethetünk, hogy egy egyházi és világi személy közös óráját, a gyónás szertartásához kapcsolódó találkozóját figyeljük. Itt elsőre meglepő vizuális fordulat lehet, hogy a két alak nem egy klasszikus fülke zárt, titkos terében kerül egymással kapcsolatba, hanem egy boltíves architektúrában ülnek, ablakkal a hátuk mögött. A fázisképek nem a gyónás során születő pszichológiai belső események lenyomatát rögzítik, hanem a reneszánsz kompozíciók klasszikus kimértségével nyugalmat, kontemplatív atmoszférát árasztanak, egy olyan távoli vagy elképzelt világét, ahol van idő és tér az ilyen bensőséges beszélgetésekre.

A kiállítás egyik legtöbb vitát kiváltó munkája – ami már a kiállítótérbe lépő szemét is rögtön magára vonja – Nemes Csaba Ablak (V. M. portréja) című táblaképe (2018), amely egy, a szerzetesközösség életében is traumatikus, érzékeny, a közvélemény figyelmét is magára vonó esetet elevenít fel – épp azzal, hogy elfedi. A művészettörténeti kutatás röntgenes vizsgálatára emlékeztető módon (amelyre a festményhez mellékelt fázisfotókból derül fény) tűnik el, illetve tárul fel a 2014-ben zaklatással vádolt és emiatt a rendet elhagyni kényszerülő V. M. portréja, helyét a főapátság rekonstrukciójának egyik emblematikus részlete, az ónixból készült körablak veszi át. Míg a rekonstrukció, így a körablak is, a fizikai és szellemi (szociális) épülés párhuzamának szimbóluma lehet, addig az ónix portrészerű erezete itt olyan mementóként áll előttünk, amely a fókuszált munka mellett figyelmen kívül hagyott területek veszteségeire emlékeztet.

Nemes Csaba Ablak (V. M. portréja, 2018) című műve a kiállítás terében, balra a festmény melletti fázisfotók, fotó: Nemes Csaba, © a művész jóvoltából


Esterházy Marcell másik munkája, ami szintén szeriális alkotás, a kiállítótér hátsó folyosóján nyúlik el hosszan, akár egy nagy ebédlő többméteres asztala, sok személyre megterítve. A képaláírás így fogalmaz: 24 pannonhalmi szerzetes szkennelt tenyérképe. A közös étkezések majdnem olyan szerves és fontos részei a rendközösség életének, mint a napi zsolozsma vagy a szentmise. Tenyérkép – ízlelgetjük a kifejezést – amit az alagsori kiállítótér fénykontrasztos terében egy szemhunyorítással könnyen tenyér(tér)képként olvashatunk. A kezek szinechdokészerű portrék a szerzetesekről, ahogy első pillantásra (az individuum helyett a homogén közösséget előtérbe helyező rendi élet) azonosságra épülnek, a kifelé fordított tenyerek úgy válnak az eltérő életmódok (például tanítás versus kétkezi munka) és karakterek metonimikus bemutatásává. Amíg Esterházy a szkennelés fénytörésnyi fizikai kontaktusa révén kerül közelebb Pannonhalma belső világához (a megkérgesedett bőr és az érhálók felületén), addig Imre Mariann – a kiállításra frissen készült alkotások közül kiemelkedő módon – a helyben eltöltött időt, a befelé figyelést helyezi munkái középpontjába. Mindannyian gyöngyfűzők vagyunk (2018) című, bevonáson alapuló műve (ahol látó és világtalan emberek kerülnek egymás mellé, a szabad szemmel nem érzékelhető hamis és igazgyöngyök felfűzésének műveletébe) és párdarabja, A mulandóság rögzítése (Lepel), (2018-tól) szenzitív és légies munkák.

A két félköríves áttetsző leplen halvány vonalhálózat bontakozik ki. A műalkotás – a pannonhalmi kincstárban őrzött koronázási palást másolatának másolata – úgy bomlik apróbb részletekre, mint amikor a régészeti, iparművészeti tárgyak restaurálásakor beépített pótlást eltérő felületkezeléssel jelzik. Nemes (a kisdiák és a külső narrátor pozíciója közt mozgó) rajzos megfigyeléseihez vagy Esterházy szkennelt felvételeihez hasonlítva Imre Mariann saját testén keresztül (a művész ugyanis a hímzéshez saját hajszálait fűzi be) egy személyesebb, meditatív rétegbe merészkedik a bencések nyitottságot hirdető, de alapjaiban zárt, ismeretlen közegében. Ez a tapasztalat – amelyet talán a megértésre szánt idő, a türelem gyakorlása és az ismeretlen irányába mutatott alázat kifejezésekkel lehetne leginkább leírni – aztán beleivódik a lebegő tárgyakba, szakrális aurát kölcsönözve nekik.

Szász Lilla: Mama templomba megy, 2018, digitális nyomat, 3 darab egyenként 60 x 90 cm, 3 db egyenként 40 x 50 cm, fotó: Nemes Csaba, © a művész jóvoltából


Szász Lilla másik blokkja a Szent Terézke imarózsái – Mama templomba megy (2018) saját gyerekkori emlékein alapszik. A művész katolicizmus iránti ellenszenvét, meg nem értését, a gyerekkori dacot egy külcsínbe fogódzkodó, felszínes kapcsolat (a vasárnapi templomba járós ruhák) felmutatásaként jeleníti meg. A személyes téma a kiállítás ezen pontján epizódszerűen, kissé talán esetlegesen is hat, megtöri a fent vázolt narratívát, a Pannonhalmával kapcsolatos felszíni letapogatástól a megélt tapasztalat irányába tartó ívet. A másik, ebben a blokkban helyet kapó munka, a Szent Terézke imarózsái, olyan kisajátításra épülő felvételekből áll, amelyek az antropológus érdeklődésével rokon módon tárnak elénk egy másik személyesre szabott nagyanyai hagyatékot: szentképekkel, fotókkal, képeslapokkal, névjegyekkel, feljegyzésekkel tűzdelt imakönyveket.

A gyűjtés, a privát gyűjteménybe való betekintés vagy annak láthatóvá tétele visz át a szomszédos műhöz, Erhardt Miklós Diakrón című munkájához (2018). Az egykori bencés szerzetes nagybácsi szenvedélyes, már-már grafomán levelezéseibe – egyúttal szubjektív terébe – egy monoton kattogó diatár képein keresztül kapunk betekintést, amely áttételes módon, ugyanakkor a múltbeli alternatívák kísértetiességével egykor Erhardt jövőjének alakulását is befolyásolhatta volna. Itt ér össze legszorosabban múlt és jelen, amelyet a kiállítás záródarabja, Erhardt másik munkája, egy reenactment teljesít ki.

Balra Erhardt Miklós: „...hogy már nem leszek az, aki szerettem volna lenni”, 2018, 10:23 perc, videostill és jobbra Dárday István Rongyos hercegnő című dokumentumfilmjének (1974) részlete, © a művész jóvoltából


A „...hogy már nem leszek az, aki szerettem volna lenni” című tízperces videó kifejezetten a Kibékülés kiállításra született, és talán a tárlat jövőképek és kibékülés kapcsolatát leghitelesebben feldolgozó darabja. Dárday István BBS-ben készült, Rongyos hercegnő című 1974-es dokumentumfilmjének egy részlete Erhardt újrajátszásában elevenedik meg. A filmből csak a munkásosztálybeli fiatal cigány férfi önvallomássá duzzadó válaszait hallhatjuk Erhardt hangján és a személyén átszűrt gesztusokkal. Erhardt újrajátszása többdimenziós megbékéléstörténetet idéz elénk. Egyrészt nem valami felpuhult, tépelődésmentes állapotként mutatja meg a sorsát elfogadó vagy abba beletörődő férfit, történetét nem az egyéni sorstragédia szintjén értelmezi csupán, hanem az etnikai és osztály-hovatartozás dimenziójában is, ahogy Pannonhalma jövőképe is modulárisan épül a közösséget szervező szerzetesek egyéni vízióiból és a rend, az egyház korszellemre adott válaszaiból. A Kibékülés okos, fegyelmezett – Erhardt munkájához hasonlóan több rétegben olvasható – kiállítást kínál. Kimértsége, óvatos tempója talán annak tudható be, hogy a két közeg és azok aktorai: a kortárs művészet hazai szereplői és a pannonhalmi bencés szerzetesek (tágabban a vallási alapon szerveződő közösségek) nagyon távol vannak egymástól a mindennapok világában. A kiállítás kérdésfelvetése lehet az is, mennyire alkalmi jellegű ez a közelítés, és amennyiben nem az, a jövőben milyen további irányok képzelhetők el a művészek és az egyházi szereplők együttműködésében?


Kibékülés, Pannonhalmi Főapátság, Főmonostori Kiállítótér, 2018. november 11-ig.

full_006015.png
Kibékülés vagy felejtés?

A Pannonhalmi Főapátság elmúlt huszonöt éve került terítékre a Kibékülés című kortárs képzőművészeti kiállításon, ami egy időszak lezárása és egyben az új apát beiktatásával egy új korszak kezdete is. A visszatekintés azonban óhatatlanul maga után vonja a múlt fájó részleteinek megidézését.