Újra és újra hihetetlennek tűnő dolgokba ütközünk: „Bortnyik Sándorról mind ez ideig nem készült monográfia”, olvassuk a jelen kötet előszavában. Most sem átfogó életműösszegzést tartunk a kezünkben, de Bakos Katalin tényekben és adatokban gazdag könyvéből megismerkedhetünk a művészet- és kultúratörténet még mindig kevéssé feltárt területének, a reklámgrafikának néhány évtizednyi fejezetével – Bortnyik munkásságán keresztül.

Bortnyik Sándort (1893–1976) életútja, sok műfajra kiterjedő életműve, szerepe a magyar avantgárdban és rendszerhű tevékenysége a kommunizmus idején olyan sok szálon kötik be a magyar művészet történetébe, hogy az összegező feldolgozás hiánya megdöbbentő, annál is inkább, mivel alig van olyan fejezete a huszadik századi magyar művészet történetének, amelyikhez ne volna köze.

Bakos Katalin nagy érdeme, hogy részletes, szerteágazó, komplikált képet vázol fel a húszas és harmincas évek magyar és részben nemzetközi művészetéről is, amely eltér a szokásos narratívától. Elsősorban azért, mert a művészettörténet-írás általában árnyékban hagyott területeit állítja középpontba: a reklámban, és így a hatékony reklámgrafikában érdekelt iparosok, gyárosok, vállalatok által is alakított alkalmazott grafikát. A nagyművészet és annak krónikája nemigen volt beszélő viszonyban ezekkel a területekkel – amelyekhez Bortnyik és néhány tanítványa a rajzfilmet is hozzátette –, és úgy tűnik, az ő számára is a Bauhaus közelében töltött idő és az európai avantgárdok nyílt pragmatizmusa adta a bátorságot a nagybetűvel írt művészet és az alkalmazott grafika közötti határ öntudatos átlépéséhez.

Bakos Katalin könyve két nagy részből áll: Bortnyik grafikusi pályarajzából a magyar avantgárd és az emigrációs évek európai háttere előtt, és magának a Műhelynek a történetéből. Bortnyik eredetisége és eredendő érzéke a reklám ökonómiájához utat talált néhány korai reklámgrafikájában, megelőzve tényleges művészeti tanulmányait, amelyeket a Művészházban folytatott, ahol Kernstok, Rippl-Rónai és Vaszary tanítottak. Pályájának döntő eseménye volt megismerkedése Kassák Lajossal 1917-ben, és csatlakozása a Ma folyóirat köréhez. Az 1918–1919-es turbulens évek Bortnyik festészetében is markáns kifejezést kaptak, és politikai arculatát is végérvényesen megformálták. Bakos kiemeli Bortnyik forradalmi elkötelezettségét és ihletettségét, de művészetét illetően tartja magát a könyv középponti tárgyához: Bortnyik grafikájához, festészetére csak nagyon röviden utal. Hangsúlyt kap Bortnyik képessége a tömörítésre, és a grafikai műfajok – „nyomatok, képgrafikák, illusztrációk, könyv- és folyóiratcímlapok” (24. o.) – társadalmi funkciója, amit Perneczky Gézát idézve röplapként nevez meg. Bakos jól jellemzi az 1915–1919 közötti magyar avantgárd számára is egyértelmű felismerést: a vizuális alkotásoknak el kell érniük a szélesebb tömegeket, érthetőnek és mozgósító erejűnek kell lenniük. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy Kassák német anarchoszocialista orientációjához hasonlóan „Bortnyik munkáinak [is] számos analógiáját megtalálhatjuk az 1910-es évek német grafikájában, mind funkcionálisan, mind az ikonográfiai típusok tekintetében, mind stílusban.” (28. o.)

A bécsi emigráció éveiben, 1920–1922-ben Bortnyik a Ma-kör legprogresszívebb tagja volt az első konstruktivista, Képarchitektúra mappa publikálásával 1921-ben. Itt meg kell jegyezni, hogy ez a terminus, bár a magyar szakirodalom ezt nem ismeri el, nem Kassáktól ered, hanem az orosz Ljubov Popovától (1889–1924), aki jóval korábban, 1916–1917-ben festett ritmikusan tagolt absztrakt képeit képarchitektúráknak (zsivopisznaja arhitektura) nevezte. Számos ilyen című festménye található a világ múzeumaiban. Nem tudjuk, hogyan jutott ez a megjelölés Kassák tudomására, lehetséges, hogy Konstantin Umanszkijtól, aki 1920 novemberében előadást tartott a Ma körében az orosz avantgárd legújabb fejleményeiről, lehetséges, hogy más úton, de Kassák az orosz avantgárdból vette át, és elsőként Bortnyik absztrakt képeire alkalmazta ezt a megjelölést.

Bakos röviden és tömören jellemzi a Ma-kör belső ellentéteit, a platformokra hasadt csoport párhuzamosan kiadott, egymással vitázó és konkuráló folyóiratait és a vitákat, amelyek során Bortnyik pragmatikus-baloldali, az orosz konstruktivizmussal rokonszenvező művészetfelfogása megszilárdult. Érzékeny elemzése azt is jelzi, hogy az emigrációban kialakuló összezártságban az árnyalatnyi különbségek is mély ellentétekké nőttek. 1922-ben, amikor Bortnyik Weimarba költözött, és informálisan részt vett a Bauhaus egyes tevékenységeiben, továbbra is megmaradt a munkásmozgalomnak elkötelezett baloldalinak, agitációs cikkeket és grafikákat közölt. Az osztályharc tematizálása, mint Bakos kiemeli, a „pátosz és gúny vegyítése az agitatív hatás elérése érdekében Bíró Mihály 1910-1920-as évekbeli” műveire vezethető vissza (42. o.), tehát a német környezetben is aktívan viszonyult a műfaj hazai hagyományaihoz.

Bortnyik nem iratkozott be a Bauhausba, de ahhoz a körhöz csatlakozott, amely a Bauhaus expresszionizmusát támadó Van Doesburg körül szerveződött. Mindemellett nyitott szemmel, nagy figyelemmel követte a Bauhausban zajló tevékenységet és az iskolán belüli frontok alakulását. Azokban az években volt jelen, amikor a Bauhaus első nagy identitásválságát élte, s a kiéleződő ellentétek következtében eltávozott a misztikus-expresszionista Itten, a Bauhaus színpadát az expresszív-vizionárius Lothar Schreyertől a konstruktív szellemű Oskar Schlemmer vette át, és az igazgató, Walter Gropius 1923-ban megszervezte a nagyszabású Bauhaus-kiállítást és a Németország-szerte és nemzetközileg is meghirdetett Bauhaus-hetet. Ezek az események jelezték a Bauhaus pragmatikus, dizájnorientált fordulatát; Bakos érdekes beszámolót ad arról, hogy a Bauhausban kötött barátságok révén ez milyen döntő hatással volt Bortnyik későbbi pályájára és a reklámgrafika, illetve az alkalmazott grafika más területei iránti lelkes elkötelezettségére.

Noha, mint Bakos írja, „Bortnyik Weimarban kezdettől fogva olyan szemmel nézte a dolgokat, hogy mit tudna hazaküldeni, és később otthon hasznosítani” (50. o.), figyelemre érdemes jelenség, hogy hazatérve 1924-es Zöld szamár című festménye vált abszurditása és szürrealitása révén emblematikussá, és Palasovszky Ödön színházának névadójává. A rövid életű színház maradandó nyomot hagyott a magyar előadó-művészetben; Bortnyik később egy Bauhaus által inspiráltnak tűnő Zöld szamár pantomim illusztrált leírását közölte az aradi Periszkópban, amit 1929-ben elő is adtak a Prizma Színpadon (59–60. o.).

Bakos Bortnyik harmincas években kibontakozó grafikusi és reklámgrafikusi pályájának ismertetése után tér át a könyv tulajdonképpeni, a címben is jelzett témájára, a „magyar Bauhaus”-nak is nevezett Budapesti Műhely megalapítására és történetére. 1928-ra, a Műhely beindításának idejére Bortnyik már széles kapcsolatrendszerrel rendelkezett a magyar grafikusok és a hirdetésekben érdekelt iparosok körében. Eredeti elképzelése valóban a Bauhaus modelljét követte volna, „festészet, plasztika, építészet, színházművészet, alkalmazott grafika oktatását egységes szellemben” (129. o.), ehhez azonban sem pénz, sem felszerelés, sem a tanításra szerződtethető mesterek nem álltak rendelkezésre. A korszerűség szelleme mégis áthatotta az iskola domináns műfaját, a reklám- és plakátgrafikát. Világos, a tárgyra koncentráló, vizuálisan erős és reduktív grafikai nyelvet követelt diákjaitól, akik közül sokan sikeres reklámgrafikusok lettek. A Nagymező utcai lakásában működő Műhely Bortnyik saját, egyszemélyes iskolája volt; jóllehet egy-egy vendégelőadót meg tudott hívni, de a tanítást leginkább ő maga végezte. „Nincs dokumentum arról”, írja Bakos, „meddig tanított a Műhelyben a keramikus Lontay Antal és a technikai laboratórium vezetőjeként Mezey Ödön, az elementáris építészet oktatójaként Molnár Farkas. (...) A Nagymező utcában készült fotókon nyoma sincs égetőkemencének, plasztikai munkáknak, absztrakt festményeknek, építészeti terveknek, csak rajzasztalokat és falra tűzött reklámgrafikai munkákat látni.” (134–135. o.)

Mindazonáltal jó volt a kollektíva és neves grafikusok, művészek kerültek ki a Műhelyből. Halász János, Vásárhelyi Győző (Victor Vasarely) és felesége Spinner Klára, Macskássy Gyula, Ata Kandó, Kandó Gyula, Csillag Vera, Szántó Tibor, Radó György – csak néhány név a kitűnőnek bizonyuló szakemberek közül. A Modiano plakátok jó része is a Műhelyben készült.

Bakos Katalin nagyon nagy érdeme, hogy visszaadta a magyar művészettörténetnek ezt az elfelejtett fejezetét, felkutatta a Műhely növendékeinek életrajzát és lehetőség szerint pályáik történetét, magyar és nemzetközi kontextusba helyezve elemezte ennek az iskolának az arculatát, pedagógiáját és történetét. Könyve leírja azt a merev, konzervatív vizuális és technikai képzést, ami a két világháború közötti időszakban a magyar Iparművészeti Iskolában folyt, a megélénkülő kereskedelmi életet, amelynek reklámokra volt szüksége, és azt a modernitás iránti igényt, amit a húszas évektől megélénkülő hirdetés-szükséglet termelt ki, s amelyet elsősorban Bortnyik és tanítványai elégítettek ki. A korszak eleven folyóirattermése és az azokban zajló diskurzus mellett a Bauhaus stílusban épült lakóházak és a magyar filmekben is megjelenő modern lakások és bútorok beszédesen jelzik ennek a szükségletnek a valóságosságát. Bortnyik grafikusi pályarajza, a Bauhaus szellemének budapesti megidézésére tett kísérlete, valamint ennek eredménye: a modern formanyelv aktív megjelenítése a magyar reklámfelületeken és így a vizuális környezetben, mindezek leírása részletes és érzékletes Bakos Katalin könyvében. Nagy hiányt pótol a kötet, rengeteg új ismeretet oszt meg olvasóival.

Egy kitérő erejéig vitába szállok Bakos Katalin terminológia-használatával: a „tervezőgrafika” kifejezéssel „alkalmazott grafika” helyett. Semmi rosszat nem látok a német Gebrauchsgraphic, „használatba vett grafika” vagy „alkalmazott grafika” terminus magyar tükörfordításában, és azt sem látom, miért volna az indokolatlanul mérnöki hangzású és mérnöki asszociációkat keltő „tervezőgrafika” az angol graphic design, magyarul „grafikai formaalkotás” pontosabb megfelelője. A könyv elején lábjegyzetben megírt részletes magyarázatnak a főszövegben volna a helye, de a grafika különböző alkalmazási területeinek szisztematikus és kronologikus áttekintése nem is feladata egy Bortnyik Műhelyéről írt tanulmánynak. Nem vitás, hogy a könyvborítók, plakátok és korporációs arculattervek – amelyek első megvalósítása, az AEG (Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft) dizájn-megjelenítése a huszadik század első éveiben Peter Behrens nevéhez fűződik – nem más, mint a rajz- és kompozíciókészség kereskedelmi célú alkalmazása.

Ha van problematikus oldala a kötetnek, azt nem a szerzőnek, hanem a kiadónak és a szerkesztőnek – jóllehet a kötet impresszuma csak olvasószerkesztőt tüntet fel –, illetve a könyvkiadás egészének rónám fel. Nem eldöntött, hogy tudományos munkát tartunk kézben, amelyben minden említett mű leltári száma is szerepel a fő szövegben, amelyben az átlagolvasó számára nemigen értelmezhető szakkifejezések is előfordulnak, vagy a téma olvasmányos leírását. A sok leltári szám egyébként azért különösen zavaró, mert nem jelennek meg a könyvben azok a képek, amelyek a számokhoz tartoznak. Ennek a könyvnek nagyon gazdagon illusztrálva kellett volna megjelennie, a jelen kiadványnál nemcsak sokkal nagyobb számú, de lényegesen jobb minőségű és nagyobb méretű reprodukciókkal. A betűtípusok bemutatásának (groteszk, univerzál stb.) ugyancsak ábrát kellett volna szentelni, hogy az olvasó, a könyv témájához illően, tisztán lásson nyomdai kérdésekben, és az olyan nyomdai szakzsargon-kifejezéseket, mint például „szennycímlap” is meg kellett volna világítani. Mindezen túl nagyon izgalmas lett volna egy függelék, benne azokkal a fontosabb Bortnyik-cikkekkel és sajtó-kritikákkal, amelyeket a szerző idéz, és amelyek rövid sorai felkeltik az olvasó érdeklődését a korszak tényleges, részleteiben is megismerésre érdemes diskurzusáról a reklámról és az alkalmazott grafikáról.

Bakos Katalin eddig munkássága alapján nem kérdéses, hogy mindezeket könnyen teljesíteni tudná – a kérdés csak az, hol van a kiadó, amelyik méltó formában adná közre ezt a munkát.

Bakos Katalin: Bortnyik Sándor és a Műhely. Bortnyik Sándor tervező­ a „magyar bauhaus” (1928–1938), Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2018, 303 oldal, 186 kép, 3990 Ft