A holokauszt roma áldozataira sokáig egyáltalán nem terjedt ki a történettudomány figyelme, a roma holokausztot jelölő kifejezés, a porajmos is csak az 1990-es években született meg.1 Ennek ellenére nemzetközi összevetésben is korán, már 1974-ben készültek tervek Magyarországon a roma holokauszt áldozatainak emlékművére: a szobrász a neoavantgárd művészgeneráció kiemelkedő alakja, Jovánovics György volt.

Az emlékmű egy kevéssel a háború vége előtt, magyarok által, magyarok ellen elkövetett tömeggyilkosságra emlékeztetett volna. 1945. február elején Várpalota határában a nyilasok és a csendőrök az összegyűjtött helyi romákkal gödröt ásattak, majd belelőtték őket: száztizennyolc embert gyilkoltak meg, míg további öt áldozatot a város főterén végeztek ki.²

1974-ben roma értelmiségiek kezdeményezték Várpalotán egy emlékmű felállítását – ezt a Magyar Szocialista Munkáspárt felső vezetése is támogatta. Amint azonban lejjebb, megyei szintre került az ügy, a helyi hatóságok elutasították a szobor felállításának tervét, méghozzá azzal a szégyenteljes indokolással, hogy az áldozatok – nők, férfiak, gyerekek – köztörvényes bűnözők voltak.³ Az emlékmű megvalósítására – amely céljait és tartalmát tekintve újszerű, és a gipszvázlatokból ítélve a korszak hagyományos, figurális emlékműveivel összevetve formabontó lett volna – végül nem került sor.

Jovánovics György emlékműtervei a Megrendelt emlékezet. Magyar kiállítások Auschwitzban, 1960/1965 című kiállításon láthatók 2023. szeptember 14-től december 3-ig a Blinken OSA Archívum Centrális Galériájában.⁴

Véri Dániel: Honnan jött a téma, és végül miért nem valósult meg az emlékmű?

Volt ennek a képzőművészeti avantgárdnak egy nevezetes helyszíne, a [Budapest, II. kerület] Virág árok 6/b, Erdély Miklós kertje és lakása, ahol ő bérlője volt az édesapjának.⁵  Ott volt egy szoba, amit időről időre édesapja, az építész, aki a közelben lakott egy másik villában, bérbe adott. Csak egy szoba volt, de mégis, egy pasaréti kert vette körül, ahol mi állandóan nyüzsögtünk Erdély körül. Ott lett elhelyezve az én Fényes Adolf terembeli objektem is a kertben.⁶

Az albérlők változtak. Volt itt Csurka Pista például egy időben, a költő Kormos István, furcsa módon csupa író.⁷ Miklós szerezte az albérlőket, az egyikük Lakatos Menyhért cigány író volt. Füstös képek címen megjelent egy könyve, ami szenzációs volt, rögtön nagy neve lett.⁸ Ott ült ebben az albérleti szobában, nem nagyon jött ki, ez az avantgárd nyüzsgés talán irritálta. Volt egy gyönyörű szép, húsz-huszonöt éves lánya, aki vele együtt lakott, azt hiszem szintén költő lett.

Egyszer csak Miklós szólt, hogy Menyhértnek lenne valami mondanivalója számomra. Kijött a kertbe, és mondta, hogy a holokauszt érintette a magyar cigányságot is – ezt nem tudtam –, és Fehérvár mellett, Inota közelében van egy cigány tömegsír. Neki sikerült Ilku Páltól hetvenötezer forintot szerezni egy emlékmű felállítására.⁹ Akkor ez a hetvenötezer forint egy vagyon volt, én kétezer forintból éltem havonta. 

Az avantgárd számára akkor én voltam a szobrász, fel sem merült más. Nem akartak hivatalos szobrászt, Kucs Bélát, Melocco Miklóst vagy Varga Imrét.¹⁰ Csak most gondolok rá: tényleg, fel lehetett volna akár Varga Imrét is kérni, könnyebben megvalósult volna, ha államilag bejáratott ember készíti. Kívül voltam az állami szobrászok körén, akik kaptak munkát, a portrétól kezdve a Sztálin- vagy a Lenin-szoborig, mint Varga Imre vagy Kucs Béláék, akik megcsinálták, lezsűrizték, előleget kaptak, és kifizették maguknak. Én ilyen megbízást nem kaphattam, de Menyhért azt mondta, megpróbálja elérni, hogy ezt én készíthessem.

Lejönnék-e, kérdezte, meg kellene nézni a helyszínt. Van egy idős cigány néni, Fehérváron él, kofa, nagy piaci standja van: túlélő, akinek kilenc golyó volt a testében, a hetedik, nyolcadik vagy kilencedik hónapban lévő gyermekét átlőtték, kivették belőle a halott gyereket, de ő túlélte. Valamint egy Sopronban élő fiatal lány, aki ’44–45-ben lehetett kilencéves, ma már gyerekes anya, ezt a két nőt a rádióban Menyhért meginterjúvolta. Lemennénk Fehérvárra, a nő kivinne minket Inotára, és akkor megnézném a helyszínt.

Menyhért levitt kocsival Fehérvárra, ahol a külvárosba, egy cigánytelepre mentünk, minden nyomorúság volt, de a földszinti lakás az roma ízléssel berendezve – szőnyeg, imakép, szentély –, embertelenül tiszta volt, nagyon gazdag. A néni romásan földig érő, nemes anyagból készült fekete ruhát viselt, megjött éppen a standjáról, ahova hajnalban kiment a piacra. Akkor ő is beült a kocsiba, és kivitt bennünket, megálltunk valahol az inotai erőművel szemben, és néztük a mezőt: szép kis bokrok, fák nélküli landschaft. A bányavíz vagy az erőmű elvezetett vize az út túloldalán tavat képezett, benne egy kis szigettel. 

A nénivel megálltunk az út szélén, és akkor egyszer csak elkezdett sírni, hogy nem találja: arrafelé nem volt korábban víz. Tavaly nagyon ment a piac, és életében először nem jött ki halottak napján. Azóta úgy megváltozott, hogy nem találja, de állította, hogy az a víz ott [a helyszín]. A tavon volt egy kis domb, és rajta egy fa, teljesen olyan volt, mint Rousseau sírja Ermenonville-ben.

Az öreg néni elkezdett sírni, majd a legnagyobb megdöbbenésemre felhúzta a szoknyáját, föltárult az öregasszonyok tundrabugyija, a rózsaszín gumit kicsit lejjebb húzta, és kiderült, hogy nem egy köldöke van, hanem több! A golyónyomok megmaradtak, mutatta, hogy itt lőtték át a gyereket.

Fehérvárt hétszer foglalták el a szovjetek, és hatszor vették vissza a németek, fantasztikus állóháború alakult ki Fehérvár előtt a síkon. Ide vitték ki a cigányokat árkot ásni, egy pajtába zárták őket éjjelre. Megásták több nap alatt a lövészárkokat, akkor odavezényelték őket az árok szélére, és gépfegyverrel belelőtték őket. Kihívták az asszonyokat és a gyerekeket is – mert a férfiak ástak –, így őt is, meg ezt a kilenc éves kislányt is, és akkor belelőtték az árokba és betemették őket. Rajta kívül az apját, a testvérét és a férjét is.

Ő hajnalra magához tért, annak ellenére, hogy terhes volt, hogy átlőtték a gyerekét, és kilenc lövés érte. Ezt mind mesélte, miközben mutatta. Kérdeztem, hogy fotózhatom-e, mondta, hogy igen. Érezte, hogy él, és eléggé felül van, és a sok hideg hullán keresztül kitúrta magát, de érzett még egy meleg testet, érezte, hogy megmozdul. Segített neki, kiderült, hogy egy kislány, aki aztán elfutott. Soha többet nem látta. Sopronban megtalálták, és Lakatos Menyhért készített egy interjút a lánnyal, aki akkor már gyermekes asszony volt.

Az öregasszony mondta, hogy kivánszorgott az útra, Fehérvár irányába nézett, tudta, hogy ha nem jut kórházba, akkor elvérzik és meghal. Egyszer csak jött egy dzsip a Balaton vagy Inota felől – kezdi magyarázni az öregasszony –, jött, és akkor gondolkodtam, hogy ezek magyar katonák, tisztek, és ha most elmondom, hogy magyar katonák lőttek belém, akkor eltüntetnek. Megállítottam őket, mondtam nekik, hogy tudnának-e segíteni, mert itt mentem a mezőn, és jött egy orosz vadászgép, ami leadott rám egy sorozatot. Ugye milyen okos voltam? – mondta a néni, könnyekkel a szemében. Nem mondta el, hogy itt van egy tömegsír, nem mondta el, hogy őt oda lőtték be a magyarok, közkatonák. Mint tudjuk a Hideg napokból, a Darvas Iván alakította Tarpataki főhajónagy alakján keresztül, nem minden magyar tiszt szerette ezt, de a nyilas katona, az elvégezte.¹¹ És akkor a katonatisztek bevitték őt a fehérvári kórházba, ahol meggyógyították, később pedig gazdag kofa lett belőle. 

Én megterveztem ezeket fehér cementből, telt az idő, és jött a hír, hogy Ilkut megfúrta a kormány, hogy nem lesz emlékmű – holokauszt sincs, akkor még nem volt, erről nem nagyon lehetett beszélni –, és akkor ezt a két gipszet eltettem, elfelejtettem.

Ezek a művek rendkívüli módon különböznek bármitől, ami ’74-ben Magyarországon létrejött.

Nagyon mások, viszont nagyon hasonlóak a 301-es parcellához (1992): a szarkofág, a fehér cement felhasználása a gipsz helyett. Ha elképzeled, hogy a tóbeli szigeten ott állna a mai napig, ez egy világszép dolog lenne. Nagy ritkaság lett volna, azon túl, hogy lehet, hogy Európában az első cigányholokauszt-emlékmű lett volna, ezt nem tudom.

Lenyűgöző volt a hely, amikor láttam ezt a mezőt, a tavat és rajta ezt a kis szigetet, ahova nem mehettünk oda, akkor tudtam, hogy oda tervezek egy hófehér emlékművet. Van valamelyik könyvemben egy illusztráció, Rousseau sírja, ami ugyanígy néz ki, nyírfák, tó – ott Ermenonville-ben –, és víz, senki nem mehet oda koszorút letenni, ahhoz csónak kell.

Miből indult ki az emlékmű megformálásakor?

Nem tudom – hogy teljesen Jovánovics legyen, rétegesen vannak a szintek, mint Danténál, a pokol és menny szintjei. Ha a történészek tudták volna annak a kilencven-száz embernek a nevét, körülbelül ennyi volt ott… 

Ha szállítják a neveket, mint ahogy a 301-es parcellánál is kellett volna a négyszáz nevet. Meg van tervezve a bánatút, a nyitott sír szobra a fekete gránithasábbal, attól az út, ami belemegy a nekropoliszba, és azon elhaladva fölötte a szarkofág, amihez hasonlít a fehér, azon túl a transzcendens, és akkor Angyal István kövének nekimegy. Az úton végig a földben, úgy, ahogy a templomokban, lett volna a négyszáz név bevésve.¹² De a készítés pillanatáig nem tudták szállítani a neveket, Eörsi Pista maga is megfúrta, mert világos volt, hogy a négyszáz név között nyolc-kilenc köztörvényes tömeggyilkos is van, nem tudták kiszűrni, és a TIB (Történelmi Igazságtétel Bizottság) is így döntött.¹³

Az emlékmű tervéből két változat készült…

Az ember vázlatokat készít, plusz bennem élt egy ilyen szokás, mert akkoriban minden pályázatra a művésznek kettőt kellett benyújtani. Ez zsűrikövetelmény volt. Én akkor plakátgrafikából éltem – MOKÉP, a magyar filmek plakátjai, Bacsónak én csináltam A tanú plakátját, ma is megvan a vázlat.¹⁴ Csak kifizettek, de nem lett kinyomtatva soha, mert a filmet betiltották. Kötelező volt beadni egy filmplakátra is kétféle vázlatot. Az ember úgy csinálta, hogy készített egy erőset, majd gyorsan összecsapta a maradékot, hogy be tudjon vinni kettőt. Ez a véremben volt, a szobrászoktól is megköveteltek két makettet. Kettőt készítettem, egy egyszerűbbet meg egy komplikáltabbat.

Melyiket választotta volna?

A komplikáltabbat, azt hiszem. Ma is örülnék, ha ez állna, egy ilyen négy-öt méteres tárcsa, egy három- vagy négyméteres kör, azért ilyet nem sokat látok. Szép lenne. Tökélyre fejlesztettem ezt a száz százalékosan időtálló fehércement-öntvényt, ami nem tud elpiszkolódni, ellentétben a márvánnyal vagy a fehér kövekkel. Tökéletes. Igaz, hogy tíz évenként letisztítjuk, de utána olyan, mintha ma öntöttük volna. 

Szóval fantasztikus lenne. Nem járok arra Inota felé, rég nem voltam már azon az úton. Nem tudom, hogy ugyanazok-e a viszonyok, ugyanúgy termel-e még abwassert az erőmű, és hogy az a tér, az a kis dombocska, a rajta lévő bokor vagy nyírfa megmaradt-e. Megindító, csodálatos táj volt, ott bent egy elérhetetlen fehér lebegés, az azért valami lett volna.

Ha megvalósult volna, mekkorának kellene elképzelni az emlékművet?

Nagyon rég voltam ott. A domb nem volt nagyobb, mint ez a szoba vagy két szoba. Lett volna egy kicsit nagyobb kör, mint ahogy itt mi ülünk, beleértve még a statívot is, mert lett volna egy három méter átmérőjű kör, és lett volna egy másfél, kettő, kettő és fél méter magas. Tehát talán ebbe a szobába éppen, hogy befért volna, mert az út nagyon messze volt. Nagy volt a távolság, arányítanom kellett volna a dombbal, hogy mennyi víz van.

Említette, hogy amikor lementek Lakatos Menyhérttel, fényképezett.

Fényképeztem a nőt, a hasát, a lukakat, az egész utat az akkori NDK-s géppel, amivel a Lizákat is fotóztam.¹⁵ Hazajöttem, akkor nekem volt egy laborom, mert főleg abból éltem, hogy a tévének inzerteket másoltam. Előhívtam a színes Kodak filmet, és egy színtiszta hófehér, átlátszó tekercs jött ki a hívóból. Vagyis ezt az eseményt a fizika nem viselte el. Nulla. Ha fizikai értelemben rossz az expozíció, koromfeketének kellett volna lennie a filmnek. Nincs rá magyarázat. Hófehér! Ennek van egy metafizikai jelentése. Ezt a dolgot nem fogadta be a fényképezőgép technikája, ezért nincs róla kép. Ez az egészben a legmegrendítőbb elem. Amikor hívtam elő és vártam, hogy látni fogom a nő sebhelyeit, hogy látni fogom a cigány tömegsírt, megkönnyebbülés volt ez a fehér csík.

<sub>[1] A témáról bővebben: Szász Anna Lujza: Memory Emancipated. Exploring the Memory of the Nazi Genocide of Roma in Hungary (Emancipált emlékezet. A magyarországi roma holokauszt emlékezettörténete), PhD-disszertáció, Budapest, ELTE, 2015. A fogalom megalkotója: Ian Hancock. Szász, Memory Emancipated, 134.

[2] Ld. Harmat József: Roma holokauszt a Grábler-tónál. A székesfehérvári és várpalotai cigányok tömeges kivégzése Várpalotán 1945-ben, Várpalota-Veszprém, MNL Veszprém Megyei Levéltára – Várpalota Város Önkormányzata, 2015.

[3] Harmat József: Roma holokauszt, 47; Bársony János: „A Pharrajimos utóélete Magyarországon”, in: Bársony János, Daróczi Ágnes (szerk): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején, Budapest, L’Harmattan, 2004, 32–33.

[4] Az itt közölt szöveg a 2019-ben rögzített interjú szerkesztett változata. A művek korábbi tárgyalása: Véri Dániel: „Holokauszt és művészet: Utak és csomópontok”, in: Sasvári Edit, Hornyik Sándor, Turai Hedvig (szerk.): A kettős beszéden innen és túl. Művészet Magyarországon 1956–1980, Budapest, Vince Kiadó, 2018, 211–212. A tervek korábban A szobrász asztala című installáció részeként szerepeltek először Jovánovics György Egy önéletrajz című kiállításán (Balatonfüred, Vaszary Villa, 2016, kurátor: Mélyi József), majd az Iparterv 50+ című tárlaton (Budapest, Ludwig Múzeum, 2019, kurátorok: Készman József, Popovics Viktória).

[5] Erdély István (Erván) (1897–1987), építész, autodidakta festő.

[6] Jovánovics György és Nádler István közös, önköltséges kiállításán (Fényes Adolf Terem, 1970) Jovánovics egy nagy méretű, a terem alaprajzát követő gipszplasztikát állított ki. Ld. Dóra Hegyi, Zsuzsa László: Self-financed exhibition by György Jovánovics and István Nádler, https://tranzit.org/exhibitionarchive/gyorgy-jovanovics/.

[7] Csurka István (1934–2012) író, a rendszerváltást követően szélsőjobboldali politikus; Kormos István (1923–1977) költő, író.

[8] Lakatos Menyhért (1926–2007) író, Füstös képek című regénye 1975-ben jelent meg.

[9] Ilku Pál (1912–1973) kommunista politikus, 1961–73 között művelődésügyi miniszter.

[10] Kucs Béla (1925–1984) szobrász; Melocco Miklós (1935) szobrász; Varga Imre (1923–2019) szobrász.

[11] A Hideg napok az újvidéki vérengzésről szóló film (1966, rendező: Kovács András), amely Cseres Tibor azonos című, 1964-es regényén alapul.

[12] Az 1988-ban alakult civil szervezet, a Történelmi Igazságtétel Bizottság kezdeményezésére készült el 1992-ben az Új Köztemető 301-es parcellájában az 1956-os forradalmat követő megtorlás áldozatainak Jovánovics György által tervezett emlékműve.

[13] Eörsi István (1931–2005) író, költő, műfordító, publicista.

[14] A tanú (1969, rendező: Bacsó Péter).

[15] Jovánovics György Liza Wiathruck: Holos Graphos című képregénye, konceptuális fotósorozata (1977).</sub>