Németország egyik legnagyobb telekommunikációs cége, a Deutsche Telekom tíz éve építi kortárs művészeti gyűjteményét, amelyet idén Budapesten, a Ludwig Múzeumban láthattak az érdeklődők. A kollekció nem mindennapi szelektálásról tanúskodik, bemutatja a Kelet- és Közép-Európát érintő legfontosabb kérdéseket.

Manapság már nem ritka, hogy a multinacionális cégek művészeti gyűjteménnyel rendelkeznek. Tíz évvel ezelőtt azonban ez még nem volt ennyire általános gyakorlat, az meg pláne nem, hogy konzisztens gyűjteményezési elvet kövessenek, amihez éveken keresztül tartják is magukat. A Deutsche Telekom úttörő volt ebből a szempontból, és mára már egy igen reprezentatív válogatást hoztak létre a kelet­ és közép-­európai régió kortárs művészeti terméséből. (1)

A 2000­-es évek elején a vállalatok sokkal inkább az esztétikai szempontokat tartották mérvadónak, amikor eldöntötték, milyen művekkel gyarapítják gyűjteményüket. A reprezentatív darabok jól mutattak a székházak impozáns tereiben, ráerősítve a cégek megbízhatóságával kapcsolatos képzetekre, illetve a nagy, felkapott nevek látványos műremekei biztos választásnak tűnhettek. A másik út pedig az volt, hogy kiválasztottak egy témakört, ami (többnyire bonyolult, szövevényes úton­-módon) kapcsolódott a vállalat imázsához – de ebből is hiányzott az őszinteség, a céltudatosság. A Deutsche Telekom is ezen a felületességgel kikövezett úton indult el – sőt néhány évvel azelőtt még nem is igazán tudott mit kezdeni a művészettel. A távközlési cég inkább a sportot támogatta, a művészet csupán a vállalati szférában egzotikusnak számító területként jelent meg, ami esetleg vonzó lehet a befolyásos emberek/ügyfelek számára. Kezdetben az új épületeikhez, irodáikhoz külső jegyeikben harmonizáló műveket vásároltak, ám ezek a legjobb esetben is mindössze esztétikusnak bizonyultak a falakon, de aligha segítették a vállalati identitás megteremtését, sőt általában még pusztán befektetésként is kudarcot vallottak. Néhány év múlva fogalmazódott meg a koncepciózus gyűjtés igénye: a legfontosabb az volt, hogy megtalálják, mi passzol leginkább a cég fő céljaihoz. Figyelmük innentől a kelet­- és közép-­európai régió akkor már évek óta feltörekvőnek számító művészetére irányult. Magángyűjtőknél már tapasztalható volt az ilyen irányú érdeklődés, ám a tendencia akkoriban – sőt a mai napig jellemzően – nem érintette a vállalati szektort.

A gyűjteményezési struktúra kialakításában, a célok meghatározásában már a kezdetektől döntő szerepe volt Nathalie Hoyosnak és Rainald Schumachernek. A művészeti tanácsadók, kurátorok úgy alakították ki a koncepciót, hogy az mint Art Collection Telekom az alulreprezentált – nemcsak a művészeti piacon, hanem a diskurzusban és a művészek számára biztosított lehetőségekben is – régiók álláspontjait tükrözze. Olyan alkotásokban gondolkodtak, amelyek reagálnak környezetük, hazájuk fejleményeire, közben néha új perspektívákat mutatnak, de mindenképpen kommunikálnak. Ez a terület, vagyis Európa keleti térsége kezdetben szinte teljesen ismeretlen volt a kurátorok előtt. Mára azonban impozáns válogatás állt össze: csaknem nyolcvan művésztől (közöttük számos női alkotótól) közel kétszáz mű található az Art Collection Telekomban. Az anyag sokszínű médiumhasználatról tanúskodik, megtalálhatók benne grafikák, festmények, fotók, videók vagy éppen performatív művek. A gyűjteményben számos ország képviselve van – Albánia, Bosznia­-Hercegovina, Bulgária, Ciprus, Csehország, Észak­-Macedónia, Grúzia, Horvátország, Koszovó, Lengyelország, Litvánia, Moldova, Németország, Oroszország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Törökország, Ukrajna –, köztük Magyarország is Cse­ke Szilárd festményével, Keresztes Zsófia üvegmozaik szobrával, valamint a Kis Varsó művészpáros több alkotásával. Nyilván lehetetlen egy ilyen sokrétű és összetett színtér összefoglalása egyetlen gyűjteményben, azonban van egy téma, ami az egész keleti régión végig­ vonul: váltás a kommunizmusról a kapitalizmusra. Ami azért is fontos, mert következményei ma is érezhetők. A „keleti blokk” kifejezést gyakran úgy értelmezi a közbeszéd, mintha a Szovjetunió egykori ellenőrzési területe összefüggő konglomerátum lenne. Ez nincs összhangban az egyes államok valóságával, mert Európa különféle térségeinek országai rendkívül eltérők. Egyéni történelemmel rendelkeznek – és a művészetüket illetően is hihetetlen sokféle hatás és stílusjegy érzékelhető. Átállás a kommunista hatalmi struktúrákról az olykor kontrollálatlan szabadpiaci gazdálkodásra, a demokrácia létrehozására tett kísérletek, amelyek néha kudarcba fulladnak és antidemokratikus struktúrákká válnak. Többek között ezek is nyomon követhetők a gyűjteményben szereplő alkotásokon keresztül. Tehát a kollekció a régió történelmi, gazdasági, politikai és kulturális sajátosságain alapszik, amely a Kelet és a Nyugat között fekvő területek ellentmondásos és viszontagságos történetét meséli el. A gyűjtemény darabjai ehhez a történethez nyújtanak fogódzókat, a teljesség igénye nélkül.

A magángyűjteményeket gyakran éri kritika, sokan ellenzik nemzetük kulturális örökségének felvásárlását – szemben az intézményi gyarapításokkal. Ennek elsődleges oka az, hogy a gyűjteménybe bekerülő alkotások sokszor nem láthatók újra a művész hazájában. A Deutsche Telekom azonban minden évben bemutat egy-­egy tematikus válogatást olyan országokban, ahonnan származik is műtárgyuk. Az idei budapesti kiállítás mellett korábban látható volt egy-­egy szelekció Berlinben, Bukarestben, Zágrábban, Varsóban, Plovdivban, Darmstadtban és Nîmes-­ben is – illetve a jövőben Prágába és Szkopjébe terveznek újabb kiállításokat. Ugyanakkor az is fontos küldetés, hogy a műveket ne csak saját hazájukban, hanem máshol is bemutassák – céljuk az országhatárokon átívelő interakció megteremtése. Így felfedezhetővé válnak az azonosságok és a különbségek a régiónk problémáit, kérdéseit illetően.

A Ludwig Múzeumban – most már csak online formában – látható válogatás az Egyensúlyban címet kapta, és a gyűjtemény kb. egyharmadát tárja a közönség elé. A cím utalhat a keleti és a nyugati éra közötti billegésre. A műveket látva nem kérdés, hogy érintettek vagyunk: ez a mi történetünk, érződik rajta, hogy súlyos terhek nyomják az itt kiállító nemzetek vállát, akárcsak Magyarországét. A témákban a Szovjetunió árnyéka éppúgy megjelenik, mint a mostanában jellemző kérdések, például a női jogok, a kisebbségek helyzete vagy az ökológiai krízis. Mindez azonban sokszor párosul humorral. Sőt első pillantásra még azt is gondolhatnánk, hogy a kifejezetten látványos, impulzív installációk valami fesztelen, könnyed témát tárnak elénk. Ám ha közelebbről megismerkedünk velük, rájövünk, hogy a szépségen túl releváns történeteket mesélnek a helyről, ahol élünk.

Például Petrit Halilaj Poisoned by Men in Need of some Love (Az emberek megmérgezték egy kis szeretetért, 2013/2019) című sorozatának egy darabja is látható a Ludwig kiállításán. A széria eredete Pristinába, Koszovó fővárosába vezethető vissza, és a Természettudományi Múzeum bezárásával kapcsolatos konfliktusokra reflektál. Az intézménynek több mint 1800 különféle állatfajból származó kitömött állata volt, nagy részük 1951 és 1971 között, Tito legaktívabb kormányzási évei alatt gyűlt össze. Ám a kommunizmus bukása és az etnikai konfliktusok kitörése után, az új prioritások jegyében 2001­-ben a teljes állatgyűjteményt eltávolították, eldugott helyiségekben tárolták, helyüket a népi hagyományok és örökség bemutatása vette át. Halilaj újrateremtette ezeket a lényeket – méghozzá földből és állati ürülékből, ironikusan és metaforikusan jelezve, hogy nem ért egyet a titói éra mégoly ambivalens örökségének eltörlésével. A Ludwigban a sorozat egyetlen darabja szerepel, egy madár, nemesfém tartóban.

Humorról tanúskodik Vlad Nancă Original Adidas (Eredeti Adidas, 2009– 2019) című alkotása is, amely az 1980­-as évek Romániájába repíti vissza a nézőt, amikor még alig lehetett kapni valamit az üzletekben: a disznóláb, pontosabban a köröm neve lett „adidas”, némi akasztófahumorral.

A török Nilbar Güreş Lovers (Szerelmesek, 2006–2011) című alkotása egyrészt utal a kézműves hagyományokra, másrészt ártalmatlan, gyermekjátéknak tűnő figurái a nemi szerepek, a szexuális irányultság kényes kérdéseit feszegetik. A törökországi születésű, de Németországban felnövő Nevin Aladağtól a Siletto, Ince, Ince (Tűsarkú, 2012) alapja egy 2007­-es performansz, amikor is nők egy csoportja Kelet­- és Nyugat­-Berlin korábbi határának közelében, egy épület tetején táncolt tűsarkúban, aminek nyomai ottmaradtak a fémlemezeken. A gyűjteménybe bekerült darab ezt a jelenetet játssza újra, ezúttal Nevin Aladağ hagyja ott a szabadság nyomait a török popénekes, Selda Bağcan dalára táncolva.

És itt van még a Slavs and Tatars nevű művészpáros egyik legismertebb sorozatának, az 50 műből álló Nations (Nemzetek) címűnek két darabja. Az alkotások mindegyike egy-­egy tükörből áll, amelyeken aforisztikus szlogenek találhatók különböző eurázsiai nemzetekről.

Az Egyensúlyban. Művek a Telekom Művészeti Gyűjteményből című kiállítás 2020. szeptember 8-tól volt látogatható a Ludwig Múzeumban, november 11-e óta pedig online érhető el az intézmény honlapján.

(1) Továbbá érdemes kiemelni az osztrák áramszolgáltató vállalatot, a Verbundot, ugyanis gyűjteményük egy része kifejezetten a 70­-es évek feminista avantgárd művészetét öleli fel. Erről bővebben: Szikra Renáta: Egyre élesebb képek. Feminista avantgárd a Verbund Sammlung gyűjteményében – kiállítás a bécsi Mumokban. In: Artmagazin, 2017/6., 32–37. o.