„Egyért venni, kettőért eladni”

Komlós Péter, a Piktúra Galéria egykori társtulajdonosa

Martos Gábor

Középiskolásként történelemmel akart foglalkozni – ehelyett fotós lett. Fotósként a film felé akart továbblépni – ekkor a Nemzeti Galéria hívta magához. Az elsők egyikeként gründolt magángalériát Budapesten – majd épp amikor igazán beindult a piac, kiszállt belőle és videostúdiót alapított. Több üzleti vállalkozásban is benne volt – de ma már csak jóleső nosztalgiával gondol vissza műkereskedelemben eltöltött éveire, és elégedetten figyeli annak a vezető fővárosi galeristának a tevékenységét, aki egyetemistaként az ő boltjukba járt be naponta ismerkedni a szakmával.

1985-ben nyílt meg a Piktúra Galéria a Vitkovics Mihály utcában. ez a hely a köztudatban Pető Lilla nevével forrt össze. magáról a galériáról és Lilláról is egy csomó mindent találtam az interneten – rólad viszont semmit. Pedig te is ott voltál ebben a vállalkozásban. vajon miért van, hogy a te nevedet és a Piktúra galériáét együtt sehol sem lehet fellelni?

Sokszor kérdezik tőlem, hogy tulajdonképpen mihez is értek. Ilyenkor mindig mélyen elgondolkodom... Tanultam fényképészetet, filmszakmát, televíziózást, videostúdiót vezettem... Majdnem egész életemben a kulturális terület – hogy úgy mondjam – „menedzser-oldalán” dolgoztam. Természetesen a régi társadalmi-politikai rendszerben még a „menedzser” szó sem volt, és mi nem is tekintettük magunkat annak – nem is tudom, minek tekintettük... Én mindenesetre mindig igyekeztem olyan emberekkel dolgozni, akik szakmailag nagyon kvalifikáltak. Mindig azt vallottam, hogy mindenki csinálja azt, amihez igazán ért. Én például nem végeztem művészettörténész szakot. Esztétika-végzettségem ugyan van, fotós végzettségem is van, az újságíróiskolát is elvégeztem, de a lényeg az, hogy én a menedzseléshez értek igazán. A Piktúra Galéria létrejöttét megelőzően például a Magyar Nemzeti Galériának volt egy leányvállalata, a Széchenyi Művészeti Központ...

41 martos1

© fotó: Szmolka Zoltán © Artmagazin

... ahol műkereskedés is folyt bizonyos szinten...

... igen; és én ott ismerkedtem meg Pető Lillával. Bereczky Loránd, akivel akkor már húszéves ismeretség, barátság, együtt dolgozás fűzött össze, ugyanis éppen ezt az én „menedzser oldalamat” ismerve kért fel, hogy vállaljam el ennek a harminc-negyven fős cégnek a vezetését. Itt találkoztam Lillával, és már itt, ebben a Széchenyi Művészeti Központban csináltam vele a Váci utcában egy galériát Domínium néven. Aztán én onnan két év múlva visszamentem kvázi szabadúszónak, Lilla pedig nem akart az utódommal dolgozni, így jött az ötlet, hogy csináljunk együtt egy galériát. Először nem is teljesen privát galériát akartam, hanem megkerestem Rényi Gábort, aki az első, még a szocializmus alatt alapított részvénytársaságban, a Novotrade-ben dolgozott, és felajánlottam, hogy csinálják meg ők. De Rényit nem érdekelte a dolog, így csak az a megoldás maradt, hogy csináljuk meg mi. Én hoztam a tőkét, én szereztem a helyiséget, az engedélyeket, és felajánlottam Lillának, hogy beveszem a cégbe, ötvenszázalékos társammá fogadom anélkül, hogy egy forinttal is beszállna, mert természetesen azt akartam, hogy ő vigye a szakmai részét, én meg majd foglalkozom a háttérmunkával. Hiszen attól, hogy akár tulajdonosa vagy menedzsere vagyok valaminek, még nem gondolom, hogy a szakmai vezetésre is alkalmas lennék. A mai napig – pedig eltöltöttem most már a képek, a képzőművészet világában néhány évtizedet – nem vindikálom magamnak azt a jogot, hogy szakmai kérdésekben nyilatkozzak. Ha néha megkérnek, hogy Péter, te nagyon benne vagy, gyere, nézz meg egy képet, akkor – de azt is csak a nagyon szűken vett baráti körben – elmegyek, és annyit meg tudok mondani, elképzelhető-e, hogy az adott kép (mondjuk) egy Vaszary. Ennyit azért tudok és merek vállalni, hogy igen, elképzelhető, de utána a kép komoly szakember szeme elé kerül. Viszont ha azt látom, hogy nem lehet eredeti, akkor nem kell a szakértőt terhelni. Így működött tulajdonképpen a dolog a Piktúrában is. Lilla nagyon nagy tudású volt, főleg a 19. század második fele és a 20. század első fele volt az, amit tökéletesen ismert...

... hiszen előtte több mint tizenöt évig bizományis becsüs volt...

... aztán igazságügyi szakértő is lett, a muzeológusok, művészettörténészek is mindig kikérték a véleményét. A múzeumi szakemberek ugyanis nem nagyon ismerték, vagy ha ismerték, akkor is sokszor csak „lappangóként” a privát képeket. És amikor a rendszerváltás után előjött ez a hatalmas, korábban „lappangó” anyag, annak a nagy részével Lilla már találkozott előzőleg, hiszen a BÁV-ból személyesen ismerte a Kovács nénit, a Kis bácsit, mivel addig, ugye, a BÁV volt a műkereskedelem egyetlen fóruma.

Térjünk vissza 1985-be és a Piktúrához...

Mi úgy tartottuk, és lehet, hogy ez igaz is volt, hogy a második világháború után az első privát képgaléria a Piktúra Galéria volt. Lehet, hogy Pátzay Vilmáék valamivel előbb indultak, csakhogy őmögöttük a Lapkiadó Vállalat állt. Tehát ami teljesen, mondjuk úgy: a kapitalista értékrend szerint is privát volt, az a Piktúra volt.

41 martos2

A piktúra Galéria portálja ma, © fotó: Szmolka Zoltán © Artmagazin

Pátzayék, azaz a műgyűjtők galériája 1987-ben indult, 1985-ben, tehát a Piktúrával egy évben a Qualitas galéria nyitott a Bécsi utcában, szekeres Anna vezetésével; igaz, a mögött meg kezdetben a művészeti Alap állt. de mondd, te miért láttál fantáziát abban, hogy egy magángalériával érdemes elindulni 1985-ben? Üzletet éreztél benne?

Egyrészt láttam benne üzletet, de a legalapvetőbb dolog az volt, hogy szerettem volna a területen maradni. Azt gondoltam, hogy azzal a szakmai tudással, hozzáértéssel, kapcsolatrendszerrel, amivel Lilla rendelkezett az árubeszerzés oldaláról, azzal lehet kezdeni valamit. A másik oldalról nézve meg ott volt az én társadalmi kapcsolatrendszerem. Nagyon jó párosítás volt ez: Lilla hozta az árut, én biztosítottam a vevőket. De azért a galériának természetesen Lilla volt a védjegye, és meg kell hogy mondjam, csillogóan fémjelezte azt. És amire még most, így utólag visszagondolva nagyon büszke vagyok, az Kieselbach Tamás, aki akkor járt egyetemre, és mindennap ott volt a galériában, és azt gondolom, hogy nagyon sokat tudott tanulni Lillától.

Igen, ezt egyszer Lillára emlékezve meg is írta. de bocsáss meg, még egyszer visszatérek a legelső kérdésemre, hogy a nagyközönség vajon miért nem ismer téged, miért nincs ma látható nyoma a te akkori műkereskedelmi részvételednek?

Elmúlt... Elmúlt az az idő, velem együtt. Kit érdekel ez ma már? A fiatalok nem is ismerik az akkori körülményeket, az akkori szituációt, hogy mitől volt ez a galéria akkor olyan nagy dolog.

De engem éppen ez érdekel, hogy mitől volt ez akkor olyan nagy dolog? Az, hogy egyszer csak elkezdett magyarországon is beindulni a műkereskedelem (ami azért addig finoman fogalmazva is korlátozottan működött), hogy egymás után nyíltak a félmagán vagy már teljesen magán galériák. A Báv mellett egyszer csak elindult egy más típusú műkereskedelmi pezsgés.

Igen, ennek a korszakát éltük. Olyan légkör volt, hogy a vállalkozó emberek – mi műkereskedelemre vállalkoztunk, mások másra – előtt kezdtek kinyílni a lehetőségek. Például lehetett már kft.-ket csinálni – a galériát is kft. formában hoztuk létre –, vagyis megváltoztak a jogszabályok. Vagy ha nem változtak a jogszabályok. Vagy ha nem változtak, akkor mi tudtuk őket megváltoztatni. Mert az például egyből kiderült, hogy – mivel még a korábbi, nagyon szigorú belkereskedelmi szabályozók voltak érvényben–galériára nem, csak használtcikk-forgalmazásra kaphatunk engedélyt. Én meg azt gondoltam, hogy Pető Lillával mi nem használtcikk-kereskedők vagyunk; egy Rippl-Rónai, egy Vaszary, egy Gulácsy nem használt cikk, ezek művészi tárgyak. Akkor olyan társadalmi pozícióban voltam, hogy egyéves lobbizásom eredményeképpen a Belkereskedelmi Minisztérium, az Ipari Minisztérium, az Országgyűlés – ezeket vissza lehet keresni – módosították a szakmai törvényeket, és csináltak egy olyan működési kategóriát, mint a képgaléria. Induláskor egy évig mi is használtcikk-kereskedők voltunk, csak utána lettünk galéria. De ezután már senkinek sem volt probléma, hogy galériát nyithasson. Persze az a kor olyan volt, hogy egy ilyet már és még meg lehetett csinálni. Öt évvel, tíz évvel korábban nem biztos, hogy ugyanezt a rendeletet módosíttatni lehetett volna, mert akkor még merevebb volt a szisztéma. De ezek nagyon érdekes harcok voltak.

41 martos3

A Piktúra Galéria 1991-ben, © MTV archívum

Abban a helyzetben, amikor egyre több galéria nyílt egymás után, ti hogyan pozicionáltátok magatokat a gyorsan változó piacon?

Akkor azért nem volt még igazán verseny. Csak Szekeres Panni meg Pátzay Vilma volt, akik galériát üzemeltettek (lásd: Artmagazin 2010/2., 2008/2. és 2008/3. számai). Lehet, hogy voltak még egy-ketten, de azok csak sokkal kisebb léptékben működtek. És közöttünk sem volt igazán verseny. Sőt, mi például rendszeresen cseréltünk képeket egymással. Mondjuk Szekeres Panninál volt valami, ami nekem nagyon tetszett, akkor Panni átjött a Piktúrába, kiválasztott helyette ugyanolyan értékben valami másik képet, és elcseréltük őket. És hogy milyen volt a pozíciónk? Nem tudom megítélni, de azt gondolom, hogy az a szakmai tudás, amit Lilla hozott, a BÁV-os húsz évének a kapcsolatrendszere, abban egyedülállóak voltunk, ezzel más nem rendelkezett.

Mondtad, hogy a vevők elsősorban a te réveden jöttek. Kik? A köztudatban ugye úgy él, hogy a maszekok, akiknek pénzük volt, az orvosok, egy-két külkereskedő alkotta az akkori gyűjtőkört.

Pontosan meghatároztad, nem is igazán tudok másokat hozzátenni. Ma azt mondjuk, hogy elképesztő, milyen árakat érnek el a képek. De ha visszamegyünk az akkori jövedelemviszonyokhoz, akkor mondhatjuk, hogy azok is elképesztő árak voltak. A legdrágább kép, amit ezekben az években vettünk, egy Batthyány volt. Valaki, egyébként az Intercontinental Szálló akkori főportása, a mi ismereteink szerint őrzött otthon vagy tizennyolc-húsz Batthyány-képet. Soha nem akart eladni belőlük, se a boltnak, se senkinek, de egyszer valamiért megszorult, vagy mi történt, és ő maga jött be Lillához, hogy eladna egyet. Mi persze rögtön rácsaptunk, hiszen a piacon előtte évek óta nem látott senki Batthyányt. Háromszázezer forintot adtunk érte; gondold meg: háromszázezer forint, amikor húszezerért vettünk olyan Vörös Gézát, ami ma a százszorosát vagy a még többszörösét éri. Amikor Ripplit lehetett venni negyven-ötvenezer forinttól; komoly, nagy festményét is százezerért. Na de az a százezer is már, ahhoz képest, hogy milyen jövedelmek voltak, nagyon sok pénznek számított. Úgyhogy szűk volt a vevők köre. Akik a maszek világban el tudtak indulni, azok tudták megfizetni. Volt például egy bácsi és a felesége, akik külön kellett hogy vegyenek egy lakást – a Damjanich utcában laktak, és a maguké mellett vettek még egy lakást – csak a képeknek, annyi képük volt. Na most ők például bőrdíszművesként, műbőr pénztárcákból csinálták a pénzt. Jó pár ilyen gyűjtemény volt, és ezeket az embereket Lilla mind ismerte. Emlékszem, egyszer valaki keresett egy Vaszaryt, amire Lilla azt mondta: Hajós utca x. (a házszámra már nem emlékszem, de a Hajós utca biztos), Kovácsék. Elmentünk Kovácsékhoz a Hajós utcába, és tizenhárom Vaszary lógott a falon. És Lilla valahogy kivarázsolt tőlük egyet, mert valaki akart venni egy Vaszaryt. Az ilyen információ hallatlanul nagy érték volt. Én pedig a korábbi életemből ismertem ennek a maszek rétegnek egy szeletét, aztán a korosztályomból is sokan kezdtek el maszekolni mindenféle területen, ahol volt egy kis pénz, az orvostársadalomhoz is voltak szálaim, voltak külföldi kapcsolataim is. A galéria üzleti értelemben vett pár igazán komoly pénzügyi sikere mind külföldi eladásból származott.

41 martos4

A Piktúra Galéria 1991-ben, © MTV archívum

Ha ez az egész dolog ilyen jól ment, akkor 1993-ban miért szűnt meg a galéria?

Nem szűnt meg, csak Lilla vitte tovább egyedül. Kettőnk között támadt valamiféle nézeteltérés, de erről nem akarok beszélni. De nagyon-nagyon sajnálom; illetve mindketten nagyon sajnáltuk. Mi már 1988–89-ben szétváltunk, és abban állapodtunk meg, hogy Lilla viszi tovább a nevet. Vett a Pannónia utcában egy lakást, és egy lakásgalériát tartott fenn, ahol talán – mint a Vitkovics Mihály utcában – szintén ki van még ma is írva, hogy Piktúra Galéria.

Az nem jutott eszedbe, hogy ha a Piktúrában a te működésed be is fejeződik, esetleg mással, máshogyan folytasd?

Egyrészt mi Lillával tényleg nagyon szoros baráti, összejárós kapcsolatban voltunk; és hogy akkor most a Lilla ellenében én valaki mással...? Én ugyanis csak abban gondolkozhattam, hogy valakivel, hiszen egyedül nem tudtam volna galériát csinálni, az hiteltelen lett volna. Ma Magyarországon van vagy háromszáz üzlet, amelyik képekkel foglalkozik, ott ül benne a tulaj, és bármire képes azt mondani, hogy ez ez vagy az... De nálam ezek a dolgok nem működnek. Amit csinálok, azt igyekszem nagyon magas színvonalon csinálni, mert nekem az az élvezet. Például hogy a Piktúra Galériával ott voltunk az élmezőnyben. Ráadásul amikor ’89-ben ez történt, akkor kaptam egy ajánlatot videostúdió létrehozására, elég nagy tőkével. Meg is csináltuk, tíz évig működött. Ha ez a lehetőségem nem jön, akkor lehet, hogy elkezdek jobban kutakodni a galériások között. Ma már meg... Hiába szeretem ma is szenvedélyesen a műkereskedelmet, ma már nincs rám szükség, mert olyan fiatalok vannak, akik értenek a menedzseléshez. Ilyen értelemben én kikoptam...

Milyen különbséget látsz a nyolcvanas évek közepe, amikor ti elkezdtétek és a mai magyarországi műkereskedelem között? mi változott? nemcsak arra gondolok, hogy az árak felmentek, meg ma több galéria van, de az egész hangulata, légköre mennyiben változott?

Amennyiben a világ változott. A nyolcvanas évek Magyarországa nekem sokkal családiasabb volt. 1990-ben azt mondta az ország, hogy összeomlott a szocializmus, építsük a kapitalizmust. De ezzel a kapitalizmussal azért vannak morális, etikai gondok. Persze ilyen a kapitalizmus természete: nem nagyon engedi egy üzleti vállalkozásban a közvetlen, családias kapcsolatokat. És azzal együtt, hogy a műkereskedelem akkor is jó jövedelmet biztosított, azért nem úgy, mint ma. Mi például soha nem tudtunk volna árveréseket csinálni, annyi pénzünk soha nem volt. A politika, a rendeletek, a törvények sem engedték annyira felnőni az akkori privát kezdeményezéseket. Úgyhogy nem összehasonlítható a kettő. Ma egy komoly műkereskedő kőkemény profi minden szempontból; bár itt azért leszűkítem a műkereskedelmet három-négy emberre... A többiek – nem akarok neveket mondani – nagyon nagy pénzeket keresnek ugyan, de hát én egy sliccgombot sem vennék ott... Ami még a változásokat illeti: elég belegondolni abba, hogy a mi időnkben Magyarországon egyetlenegy képkeretező volt, a Gébert a Váci utcában, aki elfogadható kereteket csinált. De nekünk eszünkbe sem jutott más keretbe tenni egy képet, mint amiben egyébként is volt; amiben leakasztottuk ezekben a főleg polgári otthonokban. Ha 1920-ban jó kerete is volt egy képnek, el lehet képzelni, hogy az 1980-ban hogy nézett ki. És azt bizony mi úgy adtuk tovább, mert annyi profit nem volt rajta, hogy a Géberthez elmenjünk vele. Tudomásul kell venni, hogy mindennek van egy kezdete – és mi ennek a kezdetnek voltunk a résztvevői. Azt gondolom, hogy mindent a maga korában kell vizsgálni, és ezért nagyon nehezen összehasonlítható egy akkori galéria működése egy mostaniéval. Az természetes, hogy egy Kieselbach Tamás vagy egy Virág Judit, akik abban a korban ott, körülöttünk tanultak, lesték el a kereskedelmi fogásokat, ma már sokkal, de sokkal magasabb színvonalon tudják az egészet csinálni. Egy egyetemista fiúnak, ha ehhez van érzéke, semmi mást nem kell megtanulnia, mint amit száz éve, kétszáz éve, ötszáz éve mondanak a kereskedők: egyért venni, kettőért eladni. De egy értelmiséginek, aki bölcsészkarra jár, művészettörténész szakra, ezt nem tanítják. Bele kell szagolni, mi az, hogy kereskedelem, mi az, hogy költség, hogyan kell menedzselni a dolgokat.

Mennyire figyeled a mai műkereskedelmet? Legalább a nosztalgia szintjén megmaradt benned az egykori galerista?

Figyelem is meg nem is. Ha a kérdés arra irányul, mennyire vagyok benne, hazudnék, ha azt mondanám, naprakész vagyok. Eljárok árverésre, mert nagyon szeretem a hangulatát, elmegyek a barátaimmal, akik sokszor kikérik a véleményemet, ha meg akarnak venni valamit, szóval – hogy úgy mondjam – nem vagyok „érintetlen” a dolgokban, de ez már nem az én világom. Persze érdekel a képzőművészet, de nem azért, mert ezt csináltam valaha, hiszen azelőtt is jártam múzeumokba. Benne vagyok, szórakoztat; szeretem az árveréseket, szeretem az Artmagazint – most nem azért, mert ez a beszélgetés oda készül –, szeretem az egész légkörét. Dolgoztam a Nemzeti Galériában, rengeteg barátom van a művészettörténészek, restaurátorok között. Ez az egész világ nagyon közel áll a szívemhez. Ugyanakkor a filmezéshez, a filmes világhoz is nagy szerelem kötött. De mind a kettő kikopott kicsit az életemből. Sajnos...

 

Pető Lilla (1949–2001)
Hajdúhadházán született, Hajdúböszörményben végezte az általános iskolát, majd Debrecenben járt középiskolába. Érettségi után a BÁV-hoz került, ahol tizenhat éven át festménybecsüsként dolgozott, s közben igazságügyi festményszakértő-képesítést is szerzett. 1983-ban a Magyar Nemzeti Galéria Széchenyi Művészeti Központjába került: a cég Váci utcai galériáját, a Domíniumot vezette. 1985-ben lett a Piktúra Galéria művészeti vezetője, majd 1993-ban a Pannónia utcában nyitotta meg az ország első lakásgalériáját. Később – ugyancsak Piktúra néven – a Bárczi István utcában működtetett galériát. Nemcsak kereskedett a képekkel, gyűjtötte is őket: kollekciójának jó pár darabja – Benczúr Gyula, Mednyánszky László, Szőnyi István, Molnár-C. Pál, Derkovits Gyula, Egry József, Nagy István, Ziffer Sándor, Bene Géza, Kolbe Mihály, Ámos Imre, Huzella Pál, Mokry Mészáros Dezső, Czóbel Béla, Basch Andor, Basch Árpád, Tihanyi János Lajos, Karlovszky Bertalan, Scheiber Hugó, Perlrott Csaba Vilmos, Almási Aladár, Kárpáti Tamás és El Kazovszkij művei – a Kieselbach Galéria 2006. tavaszi árverésén került kalapács alá.