Nők, nők, nők

Winkler Nóra

Az Artmagazin sosem vallotta vagy deklarálta feministának magát, mindössze szívesen mutattunk női életműveket, örömmel tettünk fel nőnemű művészeknek az élet nagy dolgaira vonatkozó kérdéseket interjúkban és izgatottan utaztunk a Velencei Biennáléra, amikor kiderült, igazából nem is Kandinszkij festette Kupkával holtversenyben az első absztrakt képet, hanem egy eddig ismeretlen svéd festőnő, Hilma af Klint. Nem bánjuk azt sem, ha olvasóink számára a művészettörténet színpadán a tehetséges férfiakkal fémjelzett művészcsoportok takarásából előtérbe segíthetünk egy-egy nagy formátumú nőt, sőt nőcsoportot, vagy ha egy korszak jól ismert képén árnyalni tudunk pár meghatározó nőalakkal.

 
    
Néhány példa az eddig címlapra került művek közül, amik mögött egy-egy nő felfedezése vagy újrafelfedezése áll: Az első absztrakt kép festője, Hilma af Klint. Az újrafelfedezett Capa-társ, a háborús frontok dokumentátora, a négyzetre komponált fotók mestere, Gerda Taro. Az itt látható, nyolcvanas évek végi önportréjával nemrégiben a londoni Tate Modernben szereplő, egyébként underground énekesnőként is ismert Ujj Zsuzsi

Szándékaink szerint mi mindössze jó művészetről, fordulatos történetekről, revelatív összefüggésekről, izgalmas személyiségekről írunk, de tény, hogy női főszerkesztő és szerkesztők alakítják a lap szellemiségét és számos szerzőnk, partnerünk, kooprodukciós társunk is nő. Mint ahogy a hazai galériák vezetőinek, a múzeumok kurátori és kommunikációs csapatának nagyobbik része is az. Így találtunk egymásra a Richter a nőkért programmal is. Magyarország egyik legnagyobb múltú vállalatánál nemcsak kiugróan sok a női vezető és az ott dolgozó több ezer női munkatársra jutó figyelem, de ez a gyárépületen túlra is kiterjed. A többirányú programnak irodalmi és oktatási profilja is van, egyik eleme, a Richter Aranyanyu Díj egyedülálló kezdeményezés; célja a nők társadalmi megbecsültségének és önbecsülésének növelése. Köztünk élő hősnőket jutalmaz, akik klasszikus segítő szakmákban dolgoznak, igazi anyai gondoskodással. Az Artmagazin most induló rovatában szintén inspiráló, erős nőkre hívjuk fel a figyelmet, olyanokra, akik fontos szerepeket vittek a képzőművészet történetében. Lehetnek nagy formátumú gyűjtők, művészetiszalon-alapítók, festőművészek, szobrászok, textiltervezők, legendás fotósok. Ihlető nagy szerelmek, reform szellemű mozdulatművészeti iskolák alapítói. Vagy épp az elsők, akik művészeti oktatásba kerülhettek, a kevesek, akik a férfiak közt is kivívták helyüket. Alkotók, segítők, kurátorok, vezetők, selfmade womanek vagy mesés vagyonok örökösei – nők, akik valami nagyot tettek a művészetben. Hogy szemléltessük, mennyi érdekesség van ezen a területen, mutatunk párat eddigi kedvenceinkből.

Emlegettük már Hilmát és világelsőségét az absztraktban. A legutóbbi Velencei Biennálén láthatta a közönség színes, geometrikus, pszichedelikus képeit, és azért csak most, mert az 1944-ben elhunyt festő végrendeletében húsz évre elzárta a világtól több mint ezer darabból álló és addig is csak a kiválasztott kevesek által ismert hagyatékát. Ha egy értőbb korszakra és olyan befogadókra várt, akik nyitottak magasabb rendű tudást közvetítő művei üzenetére, akkor most jött el az ő ideje. Igaz, hogy a húszból közel negyven év lett, mert a Moderna Museet igazgatóját a 60-as években nem érdekelte a múzeumnak felkínált anyag. 1985-ben került csak nézők elé, Los Angelesben, egy, a művészetben a spirituálist kereső kiállítási kurátor jóvoltából. Hilma tizenhét éves korától rendszeresen részt vett különböző spiritiszta összejöveteleken. Az 1896-ban négy festőnővel megalakított De Fem (Az Ötök) csoport pénteki műtermi és otthoni szeánszain hamarosan ő lett a kizárólagos médium, aki a szellemi vezetők inspirációjára transzállapotban automatikus rajzokat is készített. De nehogy úgy tűnjön, hogy ez valami lányos tevékenység volt, kortársai – August Strindberg, Edward Munch, Piet Mondrian – életművén ugyanígy tetten érhető a spirituális útkeresés és egy új esztétika kialakításának vágya. Innen nézve jól látszanak a hasonlóságok, de Hilma róluk mit sem tudva, munkásságukat nem ismerve készítette jellegzetes sorozatait, geometriai formákat, szimbólumokat ornamentikává egyesítve. Azt mondta, amikor fest, egy magasabb, a létet egységben látó tudatosság médiumává válik. (Vö.: Páldi Lívia: Hilma af Klint, az absztrakció úttörője. Artmagazin, 2013/4. 8–13. o.)
 
Képek Hilma stockholmi kiállításán. Magasabb összefüggéseket igyekezett tárgyiasítani estői hagyománytól felsőbb vagy belső? sugallatra

 
Ők az Ötök voltak, Gertrude Stein pedig a Nyolcak kapcsán tűnik fel újra és újra a magyar művészettörténet-írásban, mint koronatanú, aki bizonyítja, hogy a magyar művészek is ott voltak az európai modernizmus születésekor. A 20. század első évtizedében Párizsban Gertrude legendás szalont vitt, városszerte híres szombat esti partijai eredetileg képnézésnek indultak. Gertrude és bátyja ugyanis komolyan gyűjtötték kortársaikat, és eleinte csak Matisse-t nézni jött pár vendég, de egyre többen hoztak egyre több mást, és végül rendszeres vendégek lettek Picasso, Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Joyce, Ezra Pound vagy Francis Picabia. Néha megfordultak itt a későbbi Nyolcak-tagok is, Berény, Czóbel, Kernstok vagy Orbán. Pár éve Woody Allen vágyakozott vissza e közegbe, az Éjfélkor Párizsban jelenbéli főhősei minden éjjel visszaléptek a múltba és ott pezsgőzgettek a rue de Fleurus 27.-ben. Stein nemcsak vendégül látta ezt a társaságot, de tanácsokkal, kritikáival segítette a művészeket, összehozott egymás hasznára váló embereket. A szóbeliségen túl írói munkássága maradandó és nagy hatású – Hans Belting szerint a modern európai művészet szelleme 1940- ben megjelent Mik a mesterművek című írásával került be az amerikai köztudatba, az európai avantgárd amerikai legendáját pedig 1933-ban kiadott művével, az Alice B. Toklas életrajzával alapozta meg. A népszerű stílusban megírt sikerkönyv egyrészt saját írói és művészetpártolói mítoszát is ügyesen építette, miközben népszerűsítette a párizsi századelő avantgárd művészetét. Háziasszonyos stílusban elmélkedett igazán fontos művészetelméleti kérdésekről, és közben elsőként jósolta meg, hogy hamarosan Amerika lesz a művészet legfontosabb helyszíne. (Vö.: Kovács Ágnes: Rafináltan ostoba vagy az irodalmi modernizmus anyja? – Gertrude Stein és szerepei. Artmagazin 2011/1. 44–49. o.)
 
 
Gertrude Stein jelentőségét hadd szemléltessük két portréjával: Picasso rendszeres vendég volt szalonjain, Warhol a huszadik század nagyjait bemutató tízrészes sorozatához választotta modellnek
 
Peggy Guggenheim hasonló helyszíneken (New Yorkban és Párizsban) és tevékenységekkel (műgyűjtés, mecenatúra) játszódó életéről is írtunk már, és a Velencei Biennále is visszaköszönt az írásokban. De míg Gertrude szinte mindenben társra lelt Alice-ben, Peggy hosszú és impozáns listát mutathat fel művész szeretőiről, akikkel általában rosszul végződő kapcsolatokba került. Egy mindkét ágán vagyonos, nagy társadalmi befolyással bíró család gyermekeként született, de ettől még nem lett sima az élete. Őt is az avantgárd vonzotta, unokabátyja könyvesboltjában ismerkedett az elméleti alapokkal, majd 1920-ban Párizsba ment vele, ahol élőben láthatta, amiről addig olvasott. Tudatosan, felkészülten vásárolt és nagyvonalúan támogatta a tehetségesnek talált művészeket. Tervét, hogy galériát nyit Párizsban, a háború húzta keresztül, pedig addigra nagyon jó műveket gyűjtött össze, amiket a közelgő bombázások elől most menteni kellett. Vicces, hogy akkor a Louvre igazgatója nem biztosított raktárt nekik, mondván a Kandinszkij-, Klee-, Picabia-, Gris-, Léger, Miró-, Max Ernst-, Chirico-, Tanguy- és Dalí-művek vagy a kubisták nem elég értékesek ahhoz, hogy érdemes legyen megóvni őket. Pedig akkorra Peggy nagybátyja már megalapította New Yorkban a Guggenheim Múzeumot, a név tehát nem csengett rosszul múzeumi körökben. Peggy visszatért Amerikába, ott nyitott galériát, amelynek fontos szerepe lett a modernizmus bemutatásában, folytatta zaklatott férfiügyeit és a műgyűjtést. 1948-ban, a Velencei Biennálék történetében először, modern művészetet állítottak ki, Peggy gyűjteményét. Rendkívüli sikere volt, Peggy pedig kinézett magának egy Canale Grandén álló palotát, a korábban Nemes Marcell tulajdonában álló Palazzo Venier dei Leonit. 1949-től már itt kapott helyet a gyűjteménye, amely jelentős amerikai művekkel is kiegészült. Itt folytatta tehát kutyákban, napszemüvegekben, művész vendégekkel gondolázásban gazdag életét, amit pontosan el is tudunk képzelni, ha elmegyünk a ma múzeumként működő csodás helyre. (Vö.: Szél Felícia: Peggy Guggenheim. A szegény kicsi gazdag lány. Artmagazin, 2004/5. 52–55. o.)

A műgyűjtő, múzeumalapító Peggy Guggenheim fiatalon, még kutyái, problematikus szeretői és ikonikus napszemüvegei nélkül, egy estélyre indulóban
 
Vízparti villában jó műveket nézni, ilyet ezen a nyáron itthon is tudunk, Füreden Keserü Ilona kiállítása látható a Vaszary- villában. A lap indulásakor közölt portré szerint az egyik fontos pillanat volt Keserü életében, amiről Gertrude Steinnél már szó esett, hogy igenis vannak pillanatai a magyar művészetnek, amikor itt ugyanolyan színvonalú munkák születnek, mint tőlünk nyugatabbra. Keserü 1965-ös kiállítását mestere, Martyn Ferenc, aki épp akkor tért haza egy hosszabb nyugat-európai utazásról, így értékelte: „Most ott vagy, ahol a világ művészete pillanatnyilag áll.” Pedig egy évvel korábban Bálint Endre, érezve a műveken némi bátortalanságot, azt mondta neki: „Magával még nem történt meg valami…” Ezután viszont robbanásszerű volt a változás, szinte mindent levetkőzött magáról, ami addig egyéniségétől idegen utakon vesztegeltette, pontosabban nem engedte saját elképzeléseinek totális érvényre juttatását. Boldogan felejtette el a főiskolai képzést és a magyar kiállítótermekben akkoriban látható műveket bevonó „barnás szószt”. Színekben, formákban egyaránt tobzódó képeket kezdett létrehozni. Meghatározó volt, hogy korábban Olaszországban töltött egy évet, és ebbe természetesen kalkuláljuk bele, hogy amit ma egy külföldi út adni tud, ahhoz képest mit jelenthetett Róma akkor, a legsűrűbb szocializmusból érkezve. (Vö.: Topor Tünde: Keserü Ilona. Életrajz a művésszel folytatott 2001-es beszélgetések alapján. Artmagazin, 2004/1. 38–40. o.)
 
A keleti blokk forradalmainak huszadik évfordulóján a bécsi MUMOK-ban rendezett Gender check kiállítás emlékére álljanak itt a régió feminista és macsóista, szívszorító és ironikus művei
 
A művész csókja, ‘77-ből Orlantól. Meztelen női torzó alakú pénzbedobó automata. Ha valaki 5 frankot beledobott, ami a lábak közti kis tárolóba esett, azt a művész egy performansz során megcsókolta

 
Egy színekben tobzódó Keserü Ilona-kép. Elég jól illusztrálja mennyire eltávolodott a főiskolai éveit uraló koszos-barnás hagyománytól

Nőkre fókuszáló rovatunkban visszatérő kérdés lesz a Keserünél is meghatározó alapfeszültség, a művész- és női lét közti ellentét, és az ebből fakadó örömök is. Mivel a nyár egyik legizgalmasabb anyaga, ami most Füredre csábít, rögtön olvashatnak is róla nálunk, e számunk 18. oldalán, és címlapunk is Keserüé.
 
Milyen szép volna, ha Szörényi Beatrix Referenciális tárgyai közül e kancsóval öntözhetnénk azokat a kerteket, melyek olyan női sztárművészeké voltak, mint Frida Kahlo vagy Niki de Saint Phalle. Életműveik mellé finom adalék, ki hogyan ápolta tulipánerdőit vagy kaktuszfarmjait
  
 
Akár párizsi városmarketing is lehetne ez a békés kávéházi fotó a Taro–Capa szerelmespárról, a múlt század legfontosabb hadifotográfusairól. Mindketten foglalkozásuk hősei-hősi halottai lettek

 
Gerda Taro, az ellenállhatatlan mosolyú, karizmatikus, vörösesszőke haját divatos röviden hordó fotóriporternő újrafelfedezését is annyira fontosnak találtuk, hogy ő is címlapra került. Nem lepődünk meg, ha olvasóink fülében nem cseng azonnal ismerősen a neve, hiszen pont erről van szó. Ő volt Robert Capa nagy szerelme és munkatársa, aki kitalálta Capát, pontosabban a Robert Capa nevet, legenda volt a spanyol polgárháborúban, fotóit a legjobb lapok publikálták, de miközben Capa a 20. század világhírű krónikása, ismert és jelentős fotósa lett, Gerda neve (a Taro szintén kitalált név) szép fokozatosan feledésbe merült. És ez Capán is múlott, hiszen közösen készített képeiket, ha úgy hozta a sors, inkább sajátjaként jelentette meg, sőt Gerda halála után néha azokat is, melyeknél ott sem volt. A világ elfelejtette volna ezt a megkapó nőt, ha nincs egy másik, Irme Schaber kultúrtörténész, aki heroikus és alapos kutatómunkával szétszálazta az életműveket, átnézte a New York-i International Center of Photographyban őrzött örökséget, így születésének 100. évfordulóján végre önálló kiállítással tisztelgett Gerda Taro előtta világ. Taro és Capa 1936 nyarán érkezett Barcelonába, amikor az utcai harcok már véget értek, a lakók visszatértek a hétköznapokhoz, de a forradalom jelképei jelen voltak, keveredve a városi élet mindennapjaival. Gerda ezt a fura szimbiózist örökítette meg éles szemmel. Elhagyott barikádokon játszadozó gyerekek katonai csákóban. „Mono azul”-ban, a forradalom egyenoveralljában is csinos nők fegyveresen sorakozva a barcelonai strandon. Lövészgyakorlat magas sarkúban. Nádszékben divatmagazint lapozgató milicista nő, fegyvere a karfának támasztva mered az égbe. Vidáman nevető pár, kettejük közt a nyakkendős férfi géppuskája. Ezt Capa is megörökítette. „Egyformán nevettek, egyazon dolgokon és egy időben. Megfigyeltek mindent, láttak mindent, és mindezt együtt, ugyanabban a pillanatban és ugyanúgy tették” – írta róluk Martha Gellhorn, Hemingway harmadik felesége. Gerda addigra már kialakította saját tiszta, grafikus képnyelvét: négyzetbe komponálva, merész alulnézetekből készítette drámai hatású, érzelmileg telített képeit. Megfordult szinte az összes polgárháborús fronton, a tilalommal nem törődve a tűzvonalban dolgozott. Megörökített menekülteket, árvákat, éhezőket, bombatámadások áldozatait, lőszergyári munkást. 1937 júliusában a fronton fényképezett, amikor egy bombatámadás miatt elszabadult a pokol. Sebesülteket szállító teherautóra kapaszkodva próbált kijutni a tűzvonalból, amikor egy tank pont az ő oldalán ütközött a járműnek. Másnap belehalt sérüléseibe. Huszonhetedik születésnapján temették el Párizsban, síremlékét Giacometti készítette. (Vö.: Adél Thüroff: Míg a halál el nem választ – Gerda Taro (1910–1937). Artmagazin, 2010/4. 18–23. o.)
Capa mítosza teljes joggal erős, azt is elbírja, hogy egyenrangú társa végre szintén az érdeklődés fókuszába került. Mi pedig majd innen folytatjuk a művészet sorsát meghatározó nők sorát.
 
A cikk megszületését támogatta: Richter Gedeon