Mesélnek a Műkincsek

Neoavangard Fotográfia

A nagy múltú BÁV Zrt. tavaly tavasszal indította útjára a nagy sikerű Mesélnek a Műkincsek című előadás-sorozatot. A Bécsi úti központban tartott esti rendezvényeken eddig már szóba került a rejtélyes Seuso-kincs ügye, a műkereskedelemben felbukkanó zsidó szakrális műtárgyak, az antik fegyverek, P. Bak János festészete, a nemzetközi műkincspiaci trendek és az ellopott remekművek sorsa is.

2009. január 29-én Szilágyi Sándor – tovább gazdagítva a Mesélnek a Műkincsek sorozat sokszínű tematikáját – a magyar neoavantgárd fotográfia tendenciáiról beszélt. Szilágyi irodalmár és fotótörténész, a nyolcvanas években a Beszélő szamizdat számait szerkesztette, tavaly jelent meg a Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984 című négyszáz oldalas monográfiája, amelyben összefoglalta kutatásai eddigi eredményeit. (Már készül a második kötet is, amely az 1980–90 közötti posztmodern újhullámot dolgozza fel.) Szilágyi előadása elején egyértelművé tette, hogy nem a hétköznapi fényképezés területéről akar beszélni, hanem a művészfotóról, amelynél nemcsak a látvány fontos, hanem a hordozó kép is, elméleti nyelven szólva: nemcsak az image (rögzített fényképlátvány), hanem a print (nyomat) is. Ezért jelzik ceruzával az alkotók az előhívott felvételen a készítő nevét és a példányszámot. Bár ez éppen a tárgyalt témában, az underground fotózásban nem volt olyan kardinális súlyú, hiszen a művészek sokszor csak egy példányt hívtak elő, sőt gyakran még az is elkallódott az évek során.


A hatvanas évek közepétől kezdve a „formabontó” fotó nagyon szorosan összefonódott a képzőművészettel. Szilágyi a két terület közös halmazát kutatja, azon belül is a nonkonform alkotók munkásságát. A képzőművészet felől érkezők – például a művészettörténész képzettségű Perneczky Géza – a fotográfia esztétikai alapkérdéseire kérdeztek rá. Perneczky klasszikus koncept art munkákat csinált: kézzel felírta egy pingponglabdára az „art” szócskát, majd különböző összefüggésrendszerekbe állította, egy tál csészében megúsztatta, madárfészekbe ültette, tükör elé helyezte vagy szappanbuborékot fújt köré. A fluxusművész Szentjóby Tamás a „Ki művész?” jelszóval tablót készített különböző foglalkozású emberekről, a szobafestőtől kezdve (= festőművész) a postásig (= mail artist), kiterjesztve az alkotóművészet határait az egész társadalomra. A festő Birkás Ákos koncept fotói a Szépművészeti Múzeum külső falain keresték az élet nyomait.

Máskor Birkás éppen a bent fellógatott remekműveket fényképezte úgy, hogy a védőüvegen tükröződő terem miatt semmit se láthassunk a festményekből (lásd a lenini tükröződéselmélet). A fényképészet felől érkező neoavantgárd fotósok nem annyira a művészet absztrakt lényegére kérdeztek rá, mint inkább az adott szakma vagy technika lehetőségeire. Stalter György például bekötött szemmel és bekötött objektívvel készíttetett magáról egy portrét. A mérnök végzettségű, csak nagyon keveset fényképező Haris László művészbarátai festményeiről készített felvételeket: óriásira nagyított ki egy-egy apró képrészletet. A finom ecsetvonások így kétméteres absztrakt jelekké változtak át, a fényképek pedig gesztusfotókká. A kor legnagyobb hatású avantgárd képzőművészét, Erdély Miklóst szintén a nagy kérdések érdekelték. A fotóművészet viszont egyáltalán nem foglalkoztatta, mégis nagy hatású konceptuális felvételeket készített. Egy alkalommal például lencse végre kapott egy fényképezést tiltó táblát (feltehetőleg egy szovjet laktanya közelében). A gyengécske amatőr képnek is beillő alkotás Erdély egyik fő filozófiai vesszőparipáját, a tiltás intézményét illusztrálja. Más képein az időutazás paradoxonát valósította meg a fotókémia eszközeivel: hetvenes évekbeli énjét beleretusálta saját korábbi családi képeibe.


Szilágyi többször is hangsúlyozta, hogy ma már ezeket a trükköket Photoshoppal bárki könnyedén megvalósíthatja, de a digitális képeknek egész más a súlya. Így a fiatal Vető János – aki a „fotó Mozartjaként” robbant be a neoavantgárd színtérre – egymásra nagyított, „kompozit” felvételei is nagyobbat szóltak a hetvenes években. Például az egészen kísérteties hatást keltő, egymásra illesztett két önarcképe, amelyek közül az egyiken nyitott szemmel, a másikon pedig csukott szemmel szerepel a művész. A Dupla realitás című felvételén még egyet csavart a szellemképeken: az önarckép egyik fele finoman eltolva megduplázódik, a másik viszont nem, kivéve a száj széléből kilógó cigarettákat. Szilágyi leleplezi a trükköt: Vető tényleg egyszerre két cigarettára gyújtott rá, vagyis a valóság egyszer magát kettőzte meg, máskor csak a sötétkamra játszott el vele. A hetvenes évek egyik esztétikai szlogenje úgyis az „egy fénykép nem fénykép” alapelv volt. Ezért készült számtalan hosszú sorozat, Maurer Dóra tanulmányaitól kezdve Türk Péter híres összevágott osztályfotójáig, amely huszonöt tablófotóból és a belőlük összeollózott „átlagolt” portréból áll. A szerialitás egyik végpontját Haris László munkája jelentette, aki 480 felvételt készített egy utcai kereszteződésről, hárompercenként dokumentálva egy teljes napot. (Szilágyi szerint ez a hatalmas tabló – ami homályosan újrafényképezve egy rejtélyes X-jelet rajzol ki, a magyar koncept art egyik főműve.) Szilágyi az előadást Attalai Gábor idétlenül fintorgó sorozatával zárta – hiszen azt sem felejthetjük el, hogy a neoavantgárd törvényen kívülinek számított, az elnyomó rendszer nem a koncept art elvont filozofikus gondolatait favorizálta, inkább „hülyegyerekként” kommunikált alattvalóival.

Full 000872
Full 000873