Bizonyos esetekben persze eleve könnyű a válasz: XY festett egy képet, jó esetben még a nevét is ráírta, a művészettörténész-szakma, netán az igazságügyi műtárgyszakértő megállapítja, hogy a kép nem hamisítvány, vagyis az eredetiről kifejezetten a megtévesztés szándékával készített, többé-kevésbé pontos másolat (ebben a cikkben a továbbiakban ezzel a kategóriával nem is foglalkozunk, hiszen ez nem annyira művészeti, mint inkább kriminalisztikai kérdés), és az ügy rendben is van: a kép XY-é. Eredeti.

 

Persze egy kép úgy is lehet eredeti XY, hogy közben a képen ábrázolt dolgot XY előtt valaki egyszer már ugyanúgy megfestette, vagyis az eredeti XY-kép valójában „csak" másolat (méghozzá nem a megtévesztés szándékával készült másolat, vagyis nem hamisítvány). Tavaly ősszel például egy sereg ilyen képet lehetett látni a Magyar Képzőművészeti Egyetem kiállításán: a csupa eredeti Balló Ede képek mindegyike egy-egy olyan festő munkáinak volt a minden szempontból pontos másolata, mint Raffaello, Giorgione, Tiziano, Rembrandt, Rubens, Vermeer, vagy Velázquez. Balló (más 19. századi kortársaival egyetemben) ugyanis úgy kívánta kifejezni a nagy mesterek iránti tiszteletét, hogy - egyáltalán nem mellékesen kivételes technikai tudás birtokában és nagy beleélő-képességgel - lemásolta azok legjelentősebb műveit. Ráadásul az általa készített, több mint száz, az európai festészet legjavát bemutató képet - ne feledjük: mind eredeti Balló - 1934-től 1945-ig állandó kiállításon mutatta be a Szépművészeti Múzeum (értelemszerűen az eredetiek helyett; vajon kinek volt még ennyi képe a gyűjteményben?). Ezek a másolatok a maguk idejében természetesen elsősorban a művészeti oktatás és az ismeretterjesztés eszközei voltak (ugyanúgy, mint például a klasszikus görög-római szobrok gipszmásolatai is). Ma viszont már kifejezetten „másolat-galériák" ajánlják portékáikat, azaz ismert festményekről készített (és az eredetitől természetesen gondosan megkülönböztetett) kópiáikat mindazoknak, akik ilyesmivel szeretnék díszíteni otthonukat, vagy éppen irodájukat.

 

Persze ha ezek nem is, bizonyos másolatok idővel akár még nagyon sok pénzt is érhetnek - különösen, ha az „eredeti" valamilyen okból semmiképpen sem megszerezhető. A világ talán leghíresebb festményének, Leonardo da Vinci Mona Lisájának egyik legrégebbi, még az 1600-as évek elején, vagyis az eredeti után nagyjából száz évvel készült másolata egy franciaországi árverésen 2003 novemberében kereken 47 ezer euróért (azaz több mint 12 millió forintért) kelt el, de még ennél is többet fizetett ki egy évvel korábban valaki egy ugyancsak 17. századi másolatért a Dorotheum bécsi árverésén, ahol 149 ezer eurót (több mint 37 millió forintot) adtak a másolat-Giocondáért.

 

 

Vannak aztán olyan esetek is, amikor egy festő úgy „másol le" egy korábbi képet, hogy a két mű mondjuk csak kompozíciójában, esetleg színeiben hasonlít egymásra, máskülönben jól láthatóan mindkettő a maga mesterének stílusjegyeit viseli: ilyen képpárt mutatott be Bellák Gábor az artmagazin 2004 júliusi számában, amikor egymás mellé helyezte Munkácsy 1867-ben, illetve annak nyomán Csontvárynak az 1890-es évek első felében megfestett Vihar a pusztán című képeit. Persze ebben az esetben - mint erre a szerző felhívta a figyelmet- már nem is annyira másolatról, mint inkább meglehetősen szubjektív átiratról, egyfajta homage á Munkácsy-attitűdről van szó a „másoló" részéről. De ugyanilyen egyéni módon megfestett átirat például Roy Lichtenstein 1992-es munkája is, amelyben az amerikai pop-művész többek között kora fémvázas designszékeivel rendezte át Van Gogh világhírre szert tett arles-i hálószobáját.

 

És ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni azt is, hogy Van Gogh maga is három változatban festette meg ezt a képét: az 1888 októberi „eredeti" (ahogyan a képet őrző amsterdami Van Gogh Múzeum nevezi a náluk lévő alkotást) után egy évvel később, 1889 szeptemberében, amikor már Saint-Rémy-ben él - tehát alighanem „csak" emlékezetből, illetve nyilván az első kép és egy korábbi, testvérének, Theónak írott levelében olyan pontosan megfogalmazott leírás és színvázlat, valamint ugyancsak két eredeti vázlata nyomán - még kétszer megfesti az arles-i hálószobát, azaz valójában lemásolja saját korábbi festményét (ezeknek a másolatoknak az egyike ma a párizsi Musée d'Orsay-ban, a másik Chicagóban látható). 

 

Persze ebben az esetben az eredetiség kérdése fel sem merülhet, hiszen itt mind a három arles-i kép minden egyes ecsetvonása Van Gogh-tól való. Mi a helyzet azonban például a régi, nagynevű festők műhelyeiből kikerült művekkel, ahol is köztudottan segédek serege „készítette elő" a képeket a mester keze alá, vagyis festette meg a vásznak jó részét (ráadásul akár többen is egy-egy munkát, hiszen volt, aki például „lóban" volt jó, más esetleg „páncélban", vagy éppen a háttér megfestésében), amelyeket aztán a műhely névadója fejezett be több-kevesebb ecsetvonással, majd írt alá - és tett ezzel egyben saját „eredeti" munkájává?

 

 

Vagy - ugyanezen az alapon -mennyire „Feszty" például a Feszty körkép, amelyről tudjuk, hogy alapgondolata a festő apósától, a nagy magyar mesemondótól, Jókai Mórtól ered, magában a hatalmas munkában pedig számos más ismert magyar művész dolgozott a névadóval együtt, hogy beteljesítse a természetesen általa megtervezett kompozíciót, vagyis hogy praktikusan „kitöltse" a vezérek csoportján - amelyet valóban Feszty festett - kívüli képrészeket is? (Az 1800 négyzetméteres vásznon a korabeli források szerint többek között Mednyánszky László, Újváry Ignác, Spányi Béla, Olgyai Ferenc, Pállya Celesztin, Vágó Pál, Barsy Adolf, Ziegler Károly és Mihalik Dániel dolgozott, sőt a kép állítólag még a festő felesége, Jókai Róza keze nyomát is őrzi.)

 

De nehogy azt higgyük, hogy hasonló munkamegosztás csak a régi időkben fordult elő. Ez év márciusa és májusa között mutatta be a New York-i Gagosian Galéria a mostanában fotók alapján hiperrealista képeket készítő YBA-világsztár, Damien Hirst legújabb munkáit. Mint a kiállítás körüli sajtókampányból kiderült, Hirst is a nagy elődökhöz hasonlóan készíti ezeket a műveit: az által kiválasztott fotókat harminc asszisztense kezdi el festeni (időről időre ráadásul váltják egymást a vásznak előtt, aminek az az oka, hogy nehogy később bárki-akárvalamelyik asszisztens, akár egy galériás, netán egy vásárló - is azt mondhassa, hogy egy adott kép esetleg egy adott asszisztenshez lehetne köthető, magyarul „ő festette" volna), majd végül természetesen a főnök is elhelyez néhány ecsetvonást a művön - és máris kész egy újabb „eredeti" Hirst.

 

 

Ezek a művek azonban, akárkik akárhányan is festették őket, mégiscsak egyedi alkotások, amelyek (ha egyes esetekben tényleg csak néhány ecsetvonásnyira is, de) mégiscsak joggal köthetők az „alkotójukhoz". Mi a helyzet azonban az eredetiséget tekintve a középkori metsződúcokról készített levonatokkal (amelyeket néha akár már az eredeti alkotójuk halála után készültek), a különféle egyéb sokszorosított technikákkal készült művekkel (karcok, metszetek, nyomatok), hogy a legújabb számítógépes programok/file-ok segítségével készített printekről már ne is beszéljünk? Csók István számos Züzüjének, amelyeket köztudottan Prihoda István metszett és ki tudja, ki készített róluk levonatokat, ki a valódi „szerzője"? Vagy kiék azok az Andy Warhol-szerigráfiák, amelyekről esetleg még csak azt sem tudjuk, hogy vajon hány példány készült belőlük? És hogy ez mennyire nem légből kapottan elméleti, hanem adott esetben zsebbevágó kérdés is, gondoljunk csak arra a sokkra, ami nyilván nem keveseket érhetett, amikor 2003-ban az Andy Warhol műveinek eredetiségét igazoló bizottság (merthogy ilyen is van ám!) a néhai pop-császár műhelyéből, a híres Factoryból kikerült sokszorosított műveknek mintegy az egyharmadát nyilvánította „nem valódiaknak", vagyis tette egyetlen döntéssel gyakorlatilag tökéletesen értéktelenné.

 

Vagy nézzünk egy számunkra „közelebbi" esetet. Moholy-Nagy László 1922-ben (véletlenül éppen abban az évben, amikor Alexander Graham Bell, a telefon feltalálója meghalt) úgy készítette úgynevezett „telefonképeit" , hogy valóban az ezen az akkorra már az egész világon elterjedt technikai eszközön keresztül diktálta a képeket egy tőle távol lévő festőnek, aki a dróton kapott utasítások alapján alkotta meg a műveket. Ma ezekből a képekből kettő azok közé a kevés magyar munkák közé tartozik, amelyek a New York-i Modern Művészet Múzeuma (MoMA) gyűjteményében szerepelnek-természetesen Moholy-Nagy neve alatt.

 

És ha mára technikánál tartunk: vajon mi a helyzet a fotónegatívokról készített nagyításokkal? Hiszen nyilván nem érhet ugyanannyit - mint ahogy az árveréseken ez jól meg is látszik az árakon - egy, a kép készítője által nagyított eredeti, mint egy évekkel később, más kezével készült, bár amúgy, természetesen ugyanolyan kópia. Az igazi gyűjtő számára pedig éppen emiatt csakis akkor van valódi értéke egy fotónak, ha annak a negatívját is ő birtokolja.

 

De a fotó, mint műtárgy, még ezeken a kérdéseken túl is tud különleges eseteket produkálni. 2001-ben egy londoni árverésen 190.000 fontot (akkori árfolyamon nagyjából 76,5 millió forintot) fizetett ki valaki Andreas Gursky OT6 című fotójáért. (Gursky az egyik legnagyobbnak tartott fotóművész ma a világon: a 2000. évi fotó-árverési rangsorban például a negyedik helyen szerepelt az abban az évben aukciókon eladott 25 képéért kapott 1.444.000 dolláros árbevétellel.) Nos, Gursky OT6-a viszont nem más, mint egy 1997-ben egy Jackson Pollock-festményről készített fotó -vagyis közkeletű szóval valójában egy reprodukció.

 

 

És ha már reprodukció, és ha az elején már esett szó a Mona Lisáról, hát térjünk még egyszer vissza a titokzatos mosolyú hölgyhöz, annál is inkább, hiszen azt sem árt tudni, hogy -nyilván egyébként éppen a „leghíresebbsége" miatt - alighanem ez az a festmény a világon, amelynek a legtöbb átfestése, parafrázisa, így vagy úgy továbbgondolt utánérzése született; egy 1980-ban Olaszországban kiadott könyvben több mint száz ilyen másolat szerepel a kancsaltól a hajcsavaróson át a Sztálin-, vagy éppen a Golda Meir-arcúakig. És ezek között a parafrázisok között persze ott található Marcel Duchamp-nak a kis bajusszal-kecskeszakállal, és a kép alján a kis fantáziával a francia kiejtés szerinti „elle a chaud au cul" pikáns mondattá történhető összeolvasására alkalmas L. H. O. O. Q. betűkkel kiegészített változata is. Ezt a képét a művész eredetileg egy 20 x 12 centiméteres Mona Lisa-reprodukcióra alkotta 1919-ben, az azonban talán már kevésbé ismert, hogy Duchamp 1965-ben még egyet csavart saját korábbi művészi poénján: elkészítette ugyanis a Megborotvált L. H. O. O. Q. című képét, ami (természetesen) nem más, mint egy átfirkálatlan, „eredeti" (ezúttal egy 9x7 centiméteres) reprodukció a Mona Lisáról. 

Vagyis így a 20. század egyik legzseniálisabb művésze tulajdonképpen elérte azt, hogy onnantól kezdve minden egyes Mona Lisa-reprodukció (az eredetiről nem is beszélve!) egyúttal egy-egy Marcel Duchamp-reprodukció is lett.

 

Marcel Duchamp egyébként 1917-ben is készített egy ma már világhírű műtárgyat, aminek a Forrás címet adta. A közismert mű egy nagyipari méretekben, ezrével előállított, férfiak részére rendszeresített vizeldekagyló volt, aminek műalkotássá emelésével Duchamp mellesleg megalkotta a ready made, azaz a talált tárgy műfaji kategóriáját. A Forrás azonban akkor nem került kiállításra (vagyis szigorúan véve nem kapta meg a műalkotásnak kijáró minősítést), ugyanis a New York-i Függetlenek Kiállításának szervezői, ahová alkotója szánta a művet, visszautasították annak nyilvános bemutatását. Az akkori műről egyetlen fotó maradt fenn, s 1964-ben ennek alapján egy milánói művészettörténész „rekonstruálta" Duchamp alkotását, majd a „felújított" műből nyolc példányt az alkotó „hitelesített" is az aláírásával (nota bene: nem a saját nevével!). Ezek egyike 1999-ben, a Sotheby's egyik New York-i árverésén 1,76 millió dollárért (akkori áron átszámítva 470 millió forintért) kelt el -vagyis (legalábbisvevője által) elfogadtatott műalkotásnak, méghozzá eredetinek. (És akkor abba a kérdésbe már ne is menjünk bele, hogy ennyi pénzért vajon hány ugyanolyan - igaz, nem „műalkotás" - piszoárt lehetne vásárolni...)

 

2004 decemberében viszont egy felmérés keretében ötszáz brit művészt, kurátort, kritikust és galeristát kérdeztek meg, hogy melyik művet tartják a modern művészetre a legnagyobb hatást gyakorló alkotásnak. Nos, az ötszáz megkérdezett brit szakember összesített véleménye alapján -miközben Picasso Avignoni kisasszonyok című festménye, amiből pedig tényleg csak egy van, csak a második helyre tudta felküzdeni magát, a dobogó harmadik fokára pedig Warhol ki tudja, hány példányban és kiknek a keze által elkészített Marilyn Monroe-soroza-ta(i) került(ek) - ez a mű nem más, mint éppen Duchamp Forrása.