Pars pro toto, totum pro parte,

avagy Kovalovszky redukciós listája Balatonfüreden

P. Szűcs Julianna

Kik örülhetnek annak, hogy bekerültek a modern magyar festészet remekeit felsorakoztató válogatásba? Mennyire objektív a kánonképzés, kihez forduljanak a reklamálók? Erre a legutolsó kérdésre tudjuk a választ: tempus omnia revelat.


Kondor Béla: Repülő férfi fegyverrel, 1969, olaj, vászon, 165 × 250 cm Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum

Volt egyszer, hol nem volt egy csudálatos Székesfehérvár. Ha a balatonfüredi Vaszary Villában rendezett kiállításról kell szólnia ennek a cikknek, akkor mindenképpen illik megmagyarázni a mesei indítást. A szálak Veszprém megyéből Fejér megyébe, annak is a székhelyébe, azon belül is a középponti gyűjteményébe, abba a Szent István Király Múzeumba vezetnek, amelyet úgy ölelnek körül a szálra fűzött intézmények (Csók István Képtár, Városi Múzeum – Deák Gyűjtemény, Budenz Ház – Ybl Gyűjtemény, Schaár Erzsébet Utca), mint húsvéti bukétába kötött tulipánt a páfrány, a barka és a gyöngyvirág. Székesfehérvár legyen most itt allegória. Hazai és kulturális relációban egy páratlan sikertörténet, már-már valószínűtlenül boldog végű mese jelképe. Ha e földrajzi név említése hiányozna A modern magyar festészet remekeiből című tárlat mellől, akkor a program a levegőben úgy lógna, mint a szépen helyre pofozott hercegprímási hajlék falain a fölfüggesztett negyvennyolc kép. Székesfehérvár hazai művészettörténeti relációban ugyanis olyan kitüntetett helynek számított a kora Kádár-kortól (60-as évek első felétől) a poszt-pártállami pangásig (80-as évek végéig), ahol a politika diktálta „hatalmi mesével” és a fejletlen ízlés diktálta „köz-mesével” szemben érdemes volt kigondolni egy „másik mesét”. Szaknyelven ezt alternatív narratívának mondják, de akkor kiszállna a fogalomban rejlő valamennyi fantáziabuborék. Pedig nem bokamagasságú képzelőerő kellett olyan feudalizmus nélküli és polgárbarát modern magyar művészettörténetet megjeleníteni itt, ahol a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, ahol az érték rendszersemleges és ahol a história torlódó jégtábláit békévé oldja az emlékezés. Igaz, a város mint művészettörténeti allegória csak akkor működik, ha tudjuk: az valójában két kivételes ember fedőneve. Ők voltak a mesébe illő történet megalkotói. A székesfehérvári múzeum „őrei”, Kovalovszky Márta és Kovács Péter először is – szinte a semmiből – gründoltak egy törzsanyagnak számító kortárs gyűjteményt. Másodszor is a gyarapítás mellett – a társintézmények óvatosan okos együttműködésének köszönhetően – sorozatosan be is mutatták a másik Magyarország alódi művészetét. Harmadszor: publikációk sorozatában össze is foglalták azokat a tanulságokat, amelyeket korábban „in vitro”, azaz élőben, közönség előtt egyszer már megvalósítottak. Kovalovszky legutóbb 2005-ben. Ekkor publikálta azt a hasonló című könyvet, amelyben 1896 és 2003 között 101 erősen kiemelt és további 34 kisebb, nézőképpel szerepeltetett festővel játszatta le a „hosszú huszadik század” hazai piktúráját. E könyv bő egyharmados redukciója szerepel most a Geskó Judit által irányított és egyre fontosabb nyilvánosságot célzó Vaszary Villában, azaz a fehérvári gondolat öltött testet újra a füredi falak között. Joggal kérdezhető: lehet negyvennyolc festménnyel letapogatni ezt a másik Magyarországot? Különösen akkor, ha a hét teremben elhelyezett és szépen leírt magyarázó szövegek becsületesen bevallják, hogy Csontváry és a Nyolcak-kora, Derkovits és Vajda, Kassák és Bálint műveinek ideidézése lehetetlen volt, szétfeszítették a kölcsönözhetőség anyagi és bürokratikus kereteit? Hogy Erdély Miklós és Altorjai Sándor, Maurer Dóra és Swierkiewicz Róbert, Záborszky Gábor és Bukta Imre művei akkor sem jutottak el a nyaralóig, ha valamennyiükről tudható, hogy a székesfehérvári koncepció epicentrumát alkották? De kérdezném tovább: a képzeletet okvetlenül lebénítja, hogy a római Forum Romanumon Castor és Pollux fenséges templomából csak három kecses korinthoszi oszlop maradt a hozzá tartozó párkánytöredékkel? Vagy hogy Duccio Maiestáját egybe már sose látjuk, hátsó tábláit, oromképeit, predella-jeleneteit New Yorktól Esztergomig széthurcolták a szélrózsa minden irányába? Vagy hogy – közeledjünk korunkhoz – Adele Bloch-Bauer portréját az örökösök visszaperelve kivonták a bécsi láthatás forgalmából és Mariette Gambey arcképe még mindig a Puskin Múzeum száz lakattal őrzött széfjében várja jogos repatriálását? Az agy nem csak a levágott végtag helyét bünteti fantomfájdalommal. Fantomöröm is létezik, legalábbis annak, aki tudja, milyen volt a hellenizmus építészete, a sienai trecento, Klimt arany-ezüst mustrája és Corot szelíden szerény plein airje. Ahogy a költő mondta: csak ami nincs, annak van bokra. Kovalovszky valami titokzatos arányérzékkel, finnyás ösztönnel, láthatatlanul működő szigorral a torzó torzójából – mert hát a könyv számára kiválogatott 221 képből a továbbválogatott és illusztrációként működtetett 48 kép csakis csonka-bonka töredék lehet, mégis megmutatta, hogy milyen az ő Nagy Meséje. A recept ravaszul van kitalálva, de azért desifrírozható némi gondolkodás után. (Olvasni kell ugyan hozzá idevágó alapműveket a mese-előzmény klasszikus megfogalmazóitól, mindenekelőtt Kállai Ernőtől, Fülep Lajostól, Németh Lajostól, Perneczky Gézától és semmiképpen sem Vitéz Nagy Zoltántól, Gerevich Tibortól, Pogány Ö. Gábortól, Aradi Nórától, na jó, egy icipicit Genthon Istvántól azért mégis.)


Bernáth Aurél: Önarckép sárga kabátban, 1930, olaj, vászon, 110 × 77 cm Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A székesfehérvári „alternatív narratíva” (brrrrr!) szerkezetét tehát nem a kimaradás, hanem a bekerülés határozta meg. A gyakran kisebbségben maradó, a köz-népszerűség toplistáit sokszor meg sem célzó, és legtöbbször csak az értelmiségi elit által honorált művészek listájára ilyen okokból sokan nem fértek, nem férhettek föl. De akik mégis meghívót kaptak ide, azoknak rendelkezniük kellett a föntebb sorolt kritériumok legtöbb elemével. A rész így és itt ezért képviselheti mindig az egészet. Az egész pedig garantálhatja a rész magas minőségét. Pars pro toto. Totum pro parte. Az ő sztorija Ferenczy Károllyal kezdődött, egy finom párás Esthangulat lovakkal (1899) című vászonnal. Nem a legfontosabbal, nem a tomuszban szereplő Októberrel, de arra azért alkalmassal, hogy a természet előtti megrendülés élménye kerek legyen, s hogy az irodalmi szüzsé még nyomaiban se terelhesse el a nézői figyelmet. Persze, lehetett volna fölléptetni helyette például Iványi Grünwaldtól egy szép Tavaszi kirándulást vagy egy korai Glatzot, mondjuk az Est a havason-t, de ha Hollósy egyik történelmi parafrázisára vagy Thorma valamelyik mulatós életképére bízta volna Nagybányát, az Füreden leesett volna a falról. Ugorjunk. A tízes évekről szólván a könyvben leírja, hogy ekkortájt festészetünkben föltűnik „egy nálunk eddig ismeretlen embertípus: a nagyvárosi entellektüel, a nyugtalan, izgatott, a társadalmi haladás gondolatának elkötelezett, a szellemi küzdelmekben lelkesen cselekvő, a kulturális széljárás fuvallatait figyelő, minden progresszív divatra érzékeny és kíváncsi, s a világot kifinomult iróniával szemlélő” művész. A toposz leginkább Berényre illik, aki ugyan Füreden nincs jelen, helyette a lazán kubisztikus műveivel első sikereit arató Kádár Béla tölti ki az „adysta”, apacsos, mondén rubrikát. (Hidas városkép, 1910) (És közelében az igazán erős frankofilek, Rippl-Rónai meg Tihanyi.) De nyilván föl sem merült Kovalovszkyban, hogy az újrafölfedezett és aukcionált hátszéllel hasító Battyány Gyulát hozza helyzetbe, noha az ő párizsi sikkje napjaink legzajosabb műkereskedelmi szenzációja. Vele szokták illusztrálni az art deco dekadens életérzését, s hogy Trianon ellenére van még mit szeretni a grand bulvár abszintzöld és kénsárga fényein. Menjünk arrébb. Székesfehérvár külön pikantériája, hogy a puha diktatúrában betöltött különleges státusza előtt volt már egyszer kulturális fókuszban. Az 1938-ban megtartott Szent István-év alkalmából a városra csak úgy ömlött az állandó nyilvánosságnak szánt megbízás-eső. Közülük legnevezetesebb, a királyi szarkofágot befogadó épület, benne a neobarokk társadalom hatalmi reprezentációját tehetséges lojalitással díszítő falképek. Mostanában ezt a művet „odafönt” igen kedvelik, bemutatását forszírozzák, korjelző, nemes jelképnek tekintik. Gesztusértékű, hogy a mester, Aba-Novák Vilmos szerepel ugyan Köszörűs (1929) című vásznával a finoman másképpen gondolkodók tárlat-klubjában – meg is érdemli –, de ez a vászon értelmesen simul bele a forradalmaktól csömört kapott, szakmai gondokra összpontosító újtradicionalista kontextusba. Érdekes, ki gondolta volna: a későbbi rezsim-festőt itt ezer szál köti össze greshamista kollégáival, Egryvel, Bernáthtal, Márffyval, és ezer szál választja el azoktól, akikkel Rómában közösen ette az ösztöndíjasok vastagon vajazott kenyerét, Molnár-C. Pállal, Kontuly Bélával, Jeges Ernővel, a rendszer kevésbé gigászi futtatottjaival. Na ők aztán tényleg nem fértek bele, nemhogy a Vaszary Villába, de a könyvbe aztán végképpen nem. Ahogy haladunk az időben előre (IV. terem), úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy az itt kiemelt példatár, mint a részeg kígyó, nyílegyenesen halad útján – ahogy szaknyelven mondják – az autonóm képzőművészet szuverén pályáján, viszont a történelem és a társadalom dzsungeltalaja hullámzik alatta úgy, mintha fölöntött volna a garatra. 


Csernus Tibor: Taxiállomás, 1954, olaj, vászon, 100 × 130 cm Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Hol van már Csernus Tibor (Taxiállomás, 1954) idejében a magyarság-teljesítmény vagy a nemzeti érzület számonkérése, helyette árgus szemű lektorok vizsgálják a képfelület gyanúsan deviáns kapirgálását és a szovjet realizmussal tényleg összeegyeztethetetlen képegészre mért túlságosan laza ecsetkezelését. Vagy ki emlékezik már Kondor Béla (Repülő férfi fegyverrel, 1969) korában az egy generációval előtti „fehér” kulturális hatalmasokra, amikor a feladat immár a „vörös” főnökök éberségének kijátszása: a szabadság és a tradíció védelme minden külső diktátum ellenére. Kovalovszky szigorú ressentiment-ja, ellenkulturális vonzalma, tapintatos különvéleménye innentől – ne tagadjuk – még pontosabban működött, működik. Innentől ez az ő kora, az ő háttérélményeivel, az ő személyes bátorságának a próbájával. (Az „ő”-be természetesen Kovács Péter mindig beleértendő.) A Székesfehérvár-galaxis e termeibe Konkoly Gyulának, Deim Pálnak, Kelemen Károlynak akkor is bérelt helye van, ha innen éppen hiányoznak, és ha pályájuk ismeretében életművük folyamatos minőségi szintje megkérdőjelezhető. Domanovszky Endre, Kokas Ignác vagy Gerzson Pál művei pedig akkor se tehetnék be ide vakrámájukat, ha életművük csúcsát ajánlották volna föl. Nincs ebben semmi igazságtalan. Ha mindez a Magyar Nemzeti Galériában játszódna vagy játszódott volna le, akkor érdemes elgondolkodni a „történelmi igazságtétel” eme arányain. Mivel azonban Kovalovszky személyes kézjegyével, privát ízlésével, mélyen megélt emberi és szakmai kapcsolataival régóta hitelesítette válogatását, nem érdemes föltenni az obligát kérdéseket, amelyeket mégis fölteszek, ne maradjon már bennem. Miért éppen Halász Károly, ha Fajó Jánosról szó sem lehet? Biztosan a legjobb „frissen festő” ex-Hegyi Loránd-káder Mazzag István és nem Bullás József, akinek a részvényei éppen máshol fekszenek? Szilárd ítélet húzódik Radák Eszter poszt-popjának kiemelésében, amikor Hecker Péter, Fuchs Tamás vagy Hajdú Kinga e manírban legalább ilyen jók? Válasz nincs, értelmezés nincs, indoklás nincs. Így történt és kész, ott a könyvben és itt Füreden a kiválasztottak boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mint a mesében. Az a legszebb a művészetben, meg még a történetében is, hogy nem egészen egzakt dolog. A megnyitón lejátszottak egy kevéssé ismert filmfelvételt: Bartók Béla zongorázik rajta. Ki más is lenne erre méltóbb, mint ő, minden modern magyar művészeti vállalkozás örökös és legmegbízhatóbb fedezete. Végig oldalról mutatja a lencse, szemét majdnem lehunyja, a világ elsüllyedt körülötte, máshol van, az egész nagyon megható. Aztán egyszerre a végén, szembefordul a kamerával, bohócosan elvigyorodik, szinte föl se lehet ismerni. Sose fogjuk megtudni, hogy mit vagy kit vett észre, miért csinálta a grimaszt. Hát valahogy így.

Radák Eszter: Már egy fél órája kihűlt a teám!, 2003, olaj, vászon, 100 × 70 cm, Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény

A modern magyar festeszet remekeiből,

Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2016. január 3-ig.