A British Museum grafikai gyűjteményében található egy különös herbárium: ragyogó színű virágok sorakoznak éjfekete háttér előtt. Még egészen közelről is nehéz megállapítani, hogy mi az, amit látunk. Eleven növények? Botanikai ábrázolások? Virágportrék?

Az úgynevezett Flora Delanica egy angol arisztokrata hölgy, az egzotikus növényekért rajongó amatőr botanikus, Mary Delany (1700–1788) alkotása. Azért különleges, mert a préselt növények vagy precíz botanikai rajzok helyett a virágok meghökkentően pontos papírmásai kerültek a lapokra, az egyes példányok hétköznapi és latin nevének, lelőhelyének, sőt adományozójának feltüntetésével. A tudományos igénnyel készített sorozat már születése idejében is kuriózumnak számított. Például a kiterjedt levelezéséről, memoárjáról és éles nyelvéről ismert, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű ítésznek számító író, Horace Walpole, aki Strawberry Hill nevű kastélyát az akkor legmodernebbnek számító neogótikus stílusban középkori várrá építtette át, és maga is fantasztikus műgyűjteménnyel rendelkezett, nagyra értékelte Mrs. Delany művészetét. „Művelt és kiváló ízlésű hölgy, aki olajban is festett és feltalálta a papírmozaik művészetét.” A papírmozaik, amire Walpole utal, egy sajátos kollázstechnika volt, amivel Mary Delany már egész fiatalon kísérletezett, és amihez hosszú élete során vissza-visszatért – emellett azonban gyakorlott akvarellista is volt, és fantasztikus hímzések, valamint (mai szemmel nézve inkább elborzasztó) kagylóreliefek és kandallódíszek is kerültek ki a keze alól. Nevét mégis a papírból készült herbárium őrizte meg az utókornak, melynek elkészítésébe 72 (!) évesen fogott. Saját bevallása szerint egy muskátliszirom bársonyos színe és finom szerkezete ihlette meg, amit leheletfinom, kézzel festett selyempapír segítségével igyekezett megidézni. Nagy sikert aratott az új technikával, ami arra sarkallta, hogy az általa ismert és elérhető őshonos és egzotikus növényeket teljes pompájukban rögzítse az örökkévalóságnak. Tizenegy éven át dolgozott rajta, és ezalatt az idő alatt csaknem ezer lapot készített. Lássuk hát, ki volt ez a szenvedélyes kertész, hol és milyen körülmények között hozta létre körömollóval nyírt kertjét.

Mary Granville 1700 májusában Wiltshire-ben született Bernard Granville ezredes legidősebb lányaként, majd felcseperedvén nagynénje, Lady Stanley házában franciát, angolt, történelmet, zenét, kézimunkát és táncot tanult abban a reményben, hogy művelt és jól nevelt úrilányként egyszer majd a királyi udvarba kerülhet az „udvarhölgyképzőbe”. Lady Stanley londoni szalonjában találkozott először Händel muzsikájával, illetve személyesen a zeneszerzővel is, akinek még gyereklányként nagy rajongója lett, és akivel annak haláláig élénk levelezésben állt.

Anna királynő halála 1714-ben nagyot fordított a kis Mary sorsán; udvarhölgyi reményei kútba estek, mert a konzervatív Toryk helyett (akikhez a Granville família is tartozott) a Whig pártiak kerültek hatalomra – a veszteseknek pedig maradt az önkéntes száműzetés, vidékre. Egy 18. századi angol kastélyba való visszavonulást azért nem hasonlíthatunk egy mostanság aktuális karanténhelyzethez: bár a „száműzöttek” hónapokig el sem hagyták a birtokot, az árkádiai tájjá alakított hatalmas kastélykertben azért elszórakoztatták magukat és egymást. Marynek is gyorsan találtak elfoglaltságot: alig 17 évesen hozzáadták a család barátjához, a nála 43 évvel idősebb Alexander Pendarveshez. A kifogástalan politikai karrier azonban nem garancia a boldog házasságra. Az övék sem volt az, de legalább nem tartott sokáig. Míg a férj vadászott és egyre többet ivott, a fiatal ara sokat lovagolt, rajzolt és hímezgetett a kor szokása szerint, de már kísérletezett egy új technikával, a papírkollázzsal is.

1725-ben Pendarves váratlanul elhunyt, vagyonát azonban addigra nagyrészt elitta. Fiatal özvegyként Mrs. Pendarves végre szabadon, felügyelet nélkül mozoghatott a társaságban, bár vagyon és birtok híján folyamatos vendégeskedésre kényszerült. Szalonról szalonra vándorolt a rokonok, ismerősök között, és élénk levelezésben állt nemcsak kiterjedt rokonságával, de újonnan szerzett barátaival is. Jó eszű és éles szemű megfigyelő volt, és leveleiben nem habozott pellengérre állítani a hiú, álszent viselkedést, talmi csillogást, amit a fényűző udvarházaknál megtapasztalt – viszont szívesen és mohón szívta magába az értékes tudást, amennyiben módja volt rá. Számos kérőt utasított vissza, mígnem írországi rokonainál időzve megismerkedett egy művelt és jó szónoki képességekkel rendelkező prédikátorral, Sir Patrick Delanyvel (Jonathan Swift barátjával), akivel (miután a férfi is megözvegyült) egybekeltek. A Delany házaspár rövid londoni tartózkodás után Dublin közelében telepedett le. Rajongtak a növényekért és együtt kertészkedtek a birtokon, amit nem úgy kell elképzelnünk, mint egy Agatha Christie-krimi paplakjának rózsalugasos, hortenziás kiskertjét, mert az övék az akkor divatos festői (picturesque) kertek mintáját követve ennél kicsit tágasabb angolkert volt, szokatlanul színpompás virágágyásokkal a ház körül. 25 év – ezúttal boldog – házasság után azonban Mary Delany másodszorra is megözvegyült.

Közel a hetvenhez már kevesebbet utazgatott, visszaköltözött Angliába és ideje nagy részét barátnője, Margaret Cavendish Bentinck, Portland hercegnője buckinghamshire-i birtokán töltötte. Nem véletlenül. Bulstrode Park, amit az udvari körök csak „A Kas”­nak (The Hive) neveztek, Anglia egyik kulturális központja volt, ahol Mary már fiatalkorában is többször megfordult. Portland hercegnője korának egyik legműveltebb és leggazdagabb asszonyaként nemcsak irodalmi szalont működtetett, hanem évtizedeken át egy mindent átfogó természettudományi gyűjtemény összeállításán fáradozott, amiben szakképzett kurátori team segítette. A birtokon felépített Portland Museum nyitva állt a (főúri) látogatók előtt, és az egyre gyarapodó gyűjteményt állatkert, madárház és botanikus kert egészítette ki. (Amikor 1786-ban a hercegnő végrendelete nyomán árverésre bocsátották a körülbelül négyezer tételből álló gyűjteményt, napokon át csak a kagylók, ásványok, madártojások voltak soron, valószínűleg lanyhább érdeklődést keltve a műgyűjtők között, mint a hercegnő saját kezűleg tervezett ezüst étkészlete, melyet mesterien formált rovarok díszítettek, vagy a Lord Hamiltontól vásárolt antik műremek, a Portland-váza néven ismert kámeaüveg, amely ma a British Museum felbecsülhetetlen értékű kincse. Bulstrode épületeit a 19. században bontották le, mára csak az egykori múzeumépület egyik része áll.)

Mary Delany Portland hercegnője révén került kapcsolatba a „kékharisnyák” névadó elődeivel is. A Blue Stockings Society két arisztokrata hölgynek, Elizabeth Montagunak és Elizabeth Veseynek köszönhette létrejöttét, akik az 1750-es évektől együtt vezettek irodalmi és művészeti szalont. A szokásos kártya-tánc-flört helyett előadásokat és vitaesteket szerveztek nőtársaiknak. Összejöveteleik kifejezett célja volt, hogy a művelődni vágyó női klubtagok tanulhassanak egymástól és a meghívott előadóktól, művészektől. A hercegnő és Mrs. Delany kezdettől fogva alaptagoknak számítottak, tehát egy olyan társaságban, ahol – hogy csak a legismertebbeket említsük – a kor híres filozófusai közül dr. (Samuel) Johnson és Edmund Burke, az első női matematikus, Ada Lovelace (Lord Byron lánya), Angelika Kauffmann és Mary Moser festők, Adam Smith, a közgazdaságtan atyja, valamint az arisztokrácia kedvenc portréfestője, Sir Joshua Reynolds és természetesen Horace Walpole is megfordultak. Csak a politika számított tabutémának, a természettudományok nem. De nem csak ezek az összejövetelek szélesítették Mary Delany látókörét. A bulstrode-i szalonban szívesen látták a kor híres természettudósait is, 1766-ban például Rousseau-t, aki elismerően nyilatkozott a gyűjteményről. Carl von Linné tanítványa, Daniel Solander svéd botanikus, a British Museum kurátora gondozta a hercegi kollekciót John Lightfoot segítségével, aki a növényszakértőként könyvtárosa és plébánosa is volt a Bulstrode Parknak. Mary Delany itt találkozott először Sir Joseph Banksszel, aki részt vett Cook kapitány első Föld körüli útján (mely expedíciót többek között szintén barátnője finanszírozta, bőkezűen). Banks honosította meg Angliában Ausztrália, Új-Zéland egzotikus növényeit, Mrs. Delany az ő üvegházi kollekcióját is meglátogatta 1771-ben, hiszen a virágok és a kertek minden formája érdekelte. Valószínűleg ennek az élménynek a hatására fogott bele merész herbáriumprojektjébe, s elhatározásában sem kora, sem egészségi állapota nem akadályozta. Kíváncsisága, széles körű botanikai ismeretei, remek megfigyelőkészsége és kivételes kézügyessége segítették „papírkertjének” létrehozásában.

A papírkivágás vagy kollázs invenciózus használatát inkább kötjük a 20. századi művészet olyan forradalmi megújítóinak a nevéhez, mint Picasso, Braque, Matisse vagy Hannah Höch, de Mary Delany háromszáz évvel ezelőtt kitalált egyedi technikája is egy újfajta befogadói élmény megteremtésére törekedett. Körömollóval, csipesszel, árral, finom ecsetekkel és a festékporításhoz használt kis kézimozsárral felszerelkezve vágott bele a kísérletbe. Gondos megfigyelésen alapuló egyedi növényábrázolásai mind természet után készültek, s ehhez széles ismeretségi köre biztosította a friss alapanyagot. A növény szárát, leveleit és kiváltképp a bonyolult virágzatot finom selyempapírból aprócska ollóval kivágott, alig pár milliméteres elemekből állította össze, melyeket saját kezűleg kevert és vízfestékkel színezett – szirmonként. Egy tengeri nárciszhoz hasonló bonyolult struktúrához például több száz különböző tónusú papírszeletkére volt szüksége. Természetes ragasztóként pár csepp vízzel kikevert, finomra őrölt lisztet (csirizt) használt, vagy átlátszó tojásfehérjét, és csipesszel, tűvel rögzítette az elemeket a háttérként szolgáló fekete papírra. A részletgazdag növényábrázolások abban különböztek a festett vagy rajzolt botanikai ábráktól, hogy a több rétegben egymásra helyezett, egymáson elcsúsztatott papírszeletkék finom tónuskülönbségekkel érzékeltetik a fényt és az árnyékot. A tónusfokozatok és a rétegek vastagsága révén szinte térbeli hatást keltenek, elemelik a bársonyos háttértől az intenzív színekben pompázó növényegyedeket. Molly Peacock Papírkert című könyvében nemcsak a kivételesen valósághű ábrázolás elevenségét emeli ki; egyedülállónak tartja a virágábrázolásokból sugárzó szexuális energiát, s Delanyt mintegy Georgia O’Keeffe előfutárának tekinti.

Tény, hogy Mrs. Delany és a felvilágosult, művelt nők köre, amelyben élete során mozgott, már a feminizmus első hulláma előtt száz évvel feszegette a nemének szabott korlátokat. Noha Delany évtizedeken át egyedülálló nőként is remekül boldogult, művelődött, alkotott, hatással volt másokra, és írásaiban (nem kis mértékben saját tapasztalataiból kiindulva) a kényszerházasság ellen és a nők önrendelkezési joga mellett tette le voksát – mégsem valószínű, hogy a Flora Delanica virágait szimbolikus ábrázolásoknak szánta volna. Részletgazdagságuk, textúrájuk és a térbeliség illúzióját keltő optikai trükkök azonban valóban megmozgatják, szinte életre keltik a papírnövényeket.

Mary Delanyról azt is tudjuk, hogy nemcsak papírból, hanem hímzés formájában is megörökítette az elébe kerülő virágokat. Szinte minden ruháját maga készítette, és hímzéseiben is a virágok lehető legpontosabb ábrázolására törekedett. Érdekes elképzelni valakit, aki ennyire a virágoknak élt – és aki maga is úgy jelenik meg a társasági eseményeken virághímes köntöseiben, mint Flora istennő (idős) földi helytartója. Végül látásának romlása kényszerítette a végtelenül aprólékos papírmunka feladására 1783-ban. Pár évvel később, barátnője halála után III. György király és Sarolta királyné vette pártfogásába az akkor már matróna korú Mrs. Delanyt; a windsori királyi rezidencia mellett rendeztek be egy kis villát számára. Nem voltak megélhetési gondjai, tisztes évjáradékot kapott és élete végén bejáratos lett a királyi udvarba. Megbecsültségét jelzi, hogy rajzra, hímzésre és növénytani ismeretekre oktathatta a királyi gyermekeket egészen haláláig. A 985 lapból álló florilégiumot unokahúga, Augusta Hall (Lady Llanover) örökölte, aki Mary Delany önéletrajzát és kiterjedt levelezését is közreadta az 1860-as években; a tíz kötetbe rendezett Flora Delanicát végrendeletében a British Museumra hagyta. Az elmúlt évtizedekben számos életrajz, képeskönyv jelent meg Mary Delany különös alkotásáról és eseménydús életéről. Amíg újra lehetőségünk nyílik arra, hogy Londonban, a Felvilágosodás Galériájában (Enlightenment Gallery) élőben élvezzük a virágportrék szépségét, addig a British Museum honlapjának virtuális kiállításával vigasztalódhatunk a téli hónapok szürkeségében.

* Angol gyermekversike, amelyet Agatha Christie idéz a Mi nyílik a kertedben? című Poirot-történetben.

Ajánlott irodalom: Mark Laird – Alicia Weisberg-Roberts: Mrs. Delany and Her Circle. Yale University Press, 2009 | Molly Peacock: The Paper Garden. An Artist (Begins Her Lifework) at 72. New York, Bloomsbury USA, 2011 | Clarissa Campbell Orr: Mrs. Delany: A Life. Yale University Press, 2019