Ne dumáljon! Fessen! Persze az ember szeretné a saját, egyébként nem túl gondosan kidolgozott művészet- vagy művészelméleteit igazolva látni. És van egy olyan elméletem, hogy aki igazán jó egy művészeti ágban, az azért is jó, mert képtelen máshogy kifejezni magát. Vagy azért, mert már eleve akadályozva van, mondjuk idegen nyelvi közegben él, mint Liszt Ferenc, aki egyre jobban tudott németül és egyre kevésbé franciául, és magyarul semennyit, valószínűleg olaszul se sokat, szóval még megmondani se nagyon tudta volna, hogy mi is az anyanyelve. De nem is kellett, mert zongorázni tudott. Ami azt illeti, ennek fényében annak is lehet örülni, hogy Michelangelo szonettjei nem irodalmi remekművek. Szeretett volna szavakkal is valami különlegeset mondani, de nem ment neki. Viszont festett meg faragott.

Ha nem is kidolgozott az elmélet, arra mindenképpen jó, hogy gyanakvással nézze az ember a jó dumájú festőt. Ha jól tud dumálni, minek fest? Amúgy is, mintha minden művészet a dumáról szólna, mintha az lenne a jó mű, amiről sokat lehet beszélni. Aminek története van. Elfogtak a tatárok, és zsírral kenegették a mellkasodat? Köszönjük, végre értjük a művészetedet is. Zárójel bezárva.

Ha jól tud dumálni... Mintha Szüts Miklós maga is érezné, hogy magyarázattal tartozik a verbális képességei miatt, így aztán azt mondja a 253. oldalon, hogy „a festészet ott kezdődik, ahol már nincsenek mondatok”. Most persze azon kell gondolkodni, hogy ha valaki ekkora közhelyet képes kinyögni, az mit jelent. Hogy még sincsenek olyan nagy szóbeli képességei? Vagy hogy tényleg ez az igazság, nincs mit csinálni, ha el lehetne mesélni, hogy milyen az a kék ott Padovában, akkor nem kellene a falra festeni? Akkor mire való is ez az egész könyv?

Melyik könyv? Mert mintha A Földön élni ünnepély nem egy könyv volna. Kettő, de inkább három. Ha mondjuk valaki megkapná a tizedik oldalt meg valamit a végéről, el sem hinné, hogy ez mind egy kötetből való. Az elején éljük ezt a fertelmes életet, a keresztény középosztály szenvedéseit és deklasszálódását, a végén meg arról van szó, hogy tűrhetetlen az a mértékű amatörizmus, amelynek köszönhetően a Nemzeti Galériában a Farkas István-kiállítás katalógusában nem tüntették föl a képek mellett a festmények eredeti méretét. Lehet, hogy tényleg botrány, nekem ugyan nem tűnt föl, de tényleg ez lenne a jövőnek szóló üzenet?

Mondanám szívesen, hogy de hát Szüts Miklós mégis festő, mondja, ami a szívén van, írja, ami lelkét nyomja, reméli, hogy ha ő maga érdekes, akkor a képei is érdekesek. Amúgy tesz az utókorra, ezt is ő mondja. Nem szeretné, ha a képeinek a színe megváltozna idővel, de ezt leszámítva nem érdekli, hogy Köbüki üveglakásának falán lesznek-e Szüts-festmények. Valószínűleg igaza is van.

De nem is ez most a kérdés, hanem hogy mit olvasunk. Kit olvasunk. Egy szokatlanul jó írás- és beszédkészséggel megáldott képzőművészt, aki egészen jól el tudja mondani Esterházy Péter stílusában, hogy mi is történt vele, lehet röhögni, lehet (bár erőltetni kell) sírni, lehet szórakozni, röpködnek a nevek, a nagy közös vagy közösnek elkönyvelt ismerősök nevei, Esterházy, Kocsis, Alföldi, akit csak akarunk. A végére kialakul egy egészen jó közösség Szüts Miklóssal, te is azt szereted, akit mi, te is azt utálod, amit mi, öleljük meg egymást. Az ő Szütse a mi Szütsünk, ahogy Kabos Gyula mondaná. Vagy azért ez könyvebb ennél, mégis Parti Nagy szerkesztette, az alapul szolgáló beszélgetésekben Krusovszky Dénes volt a partner, irodalmi alakok a bábák. Tegyük föl, hogy ők találták ki, vagy ha nem találták ki, akkor is pártolták ezt a szerkezetet. Van egy könyv, ami annyira széles látókörrel indul, hogy egyáltalán nem számít: festő, közismert művészeti tényező a szerző. Csak azt meséli el, milyen volt itt nőni föl, itt hallgatni a szülők beszélgetését, megtömni levágott gyufafejekkel a lyukas végű kulcsot, aztán az egészet erővel a falhoz vágni, hogy durranjon egy hatalmasat. (Magam is foglalkoztam házi durranó bombák gyártásával, de ezt a módszert nem ismertem, nyilván, mert akkor már biztonsági gyufák voltak forgalomban.) Ebből lesz a későbbi oldalakon a festőélet, hol adtak ösztöndíjat, kinek kell alapozni a vásznat. Meg az a vicces történet, hogy mi a vejének a foglalkozása? A félreértés elkerülése végett (mert hogy a festő lehet szobafestő is) Szüts apósa azt mondja, szobrász és grafikus, mire a megkönnyebbült szomszéd: a fodrász nagyon jó, de a trafikos se rossz. A harmadik részben aztán ez torkollik a „de utálom Orbán Viktort”-ba, ami védhető álláspont, de mégis szűkös. És nem tudom, mit is jelent ez a fokozódó szűkösség. Élesedést? A horizont egyre lejjebb kerülését? A régmúltat már felülről látom, a közelmúltat még mindig a fa tetejéről, de a jelent már én is onnét, ahonnét mindenki. Vagy van egy komorabb üzenet is? Régen a világot néztem, tegnap a környezetemet, ma meg annak is örülök, ha ellátok a vászonig. Komor, de talán igaz.

Szüts Miklós: A Földön élni ünnepély (Tények és tanúk sorozat). 2020, Magvető Kiadó, Budapest, 420 oldal, 4999 Ft