Beatrix Potter nevét illedelmes ruhát viselő, bájos, ám gyarló állatfigurái és történetei tették ismertté. A nyúlkalandokból több mint 250 millió példányt adtak el az elmúlt száz évben. Köztudottan sikeres üzletasszony volt, az első irodalmi brandépítők egyike, korának J. K. Rowlingja, ahogy manapság utalnak rá. A londoni irodalmi körök Miss Potterének azonban volt egy vidéki alteregója is: Mrs. Heelisként a több száz hektáron gazdálkodó díjnyertes juhtenyésztőt és az első ökotudatos tájvédők egyikét tisztelhetjük benne. Miss Potter neveletlen nyulai, szorgos egérkéi, oktalan malacai Mrs. Heelis józan veteményesében, dúsan burjánzó virágágyásaiban, az angol Tóvidék dimbes-dombos táján élték életüket.

Beatrix Potter 1866-ban gyapot- és pamutkereskedő, gyártulajdonos felmenőkkel rendelkező tehetős családba született Kensingtonban. A Bolton Gardens elegáns házainak egyikében lakott szüleivel, valamint öccsével, Bertrammal és aktuális nevelőnőjükkel. Beatrix édesanyja a képeken az idős Viktória királynő kiköpött mása, apja, az extrém bozontos pofaszakállú (s emiatt Oroszlánnak becézett) Rupert Bertram végzett ügyvéd volt, de nemigen praktizált. Tőzsdén szerzett vagyona lehetővé tette, hogy kedvteléseinek éljen, például remek amatőr fotográfus volt. Emiatt a kis Beatrixről az átlagnál jóval több portré készült (többnyire valamelyik aktuális házikedvenccel), de nemcsak a családot és barátait örökítette meg, hanem esős londoni utcákat is, illetve szívesen segédkezett tájképi hátterekkel, beállított jelenetekről, modellekről készített felvételekkel preraffaelita festő barátjának, John Everett Millais-nek, aki ritkán festett a szabadban.

A tudomány és a művészet szeretete és művelése természetes volt a Potterek számára. Beatrix női felmenői is képzett akvarellisták voltak, a művészi hímzést pedig felsőfokon művelték. Apja és öccse is festett, Bertramból később kedvelt tájképfestő lett. A felnőttek élénk társas életet éltek, és nagy gondot fordítottak a gyerekek taníttatására is. Beatrix sosem járt iskolába, magántanároktól tanult matematikát, irodalmat, latint, franciát és németet, amellett földrajzot és természettudományokat is. A fiúk előbb-utóbb bentlakásos iskolába kerültek, ő viszont szinte sosem találkozott kortársaival, a késő viktoriánus kor szigorú neveltetésének megfelelően nevelőnőjével a „gyerekszobában” töltötte egész gyerek- és kamaszkorát. Talán ezért is volt szüksége eleven játszótársakra. A rendkívül fotogén spániel, Spot mellett valóban volt pórázon vezetett nyuszija (több is), és a sünök, egerek, pelék, gyíkok, csigák folyton változó menazsériájához egyszer még egy denevér is csatlakozott. Lepke- és bogárgyűjteményét öccsével együtt gyarapította.

Gondozta, figyelte és fáradhatatlanul rajzolta szerzeményeit. Egyik korai vázlatfüzetét is a Victoria & Albert Museum őrzi – tele van precízen ábrázolt hernyókkal. Nem volt kényes kislány (később az elpusztult kedvencek csontvázának kifőzésétől sem riadt vissza), tudományos érdeklődése, kivételes rajztehetsége már nyolc-kilencéves korában megmutatkozott. Bolton Gardens csak egy ugrásra volt a Természettudományi Múzeumtól és a V&A elődjétől, az iparművészeti gyűjteményéről híres South Kensington Museumtól. Apja művésztanárt is fogadott mellé, galériákba, barátai műtermébe vitte tanulni és rajzolni lányát. A társaságban esetlen, szégyenlős kamaszlány sokat betegeskedett, ájulások, fejfájás, reumatikus lázak gyötörték. Tizenöt éves korától kódolt naplót vezetett. (A kódot 1958-ban fejtette meg Leslie Linder mérnök, amatőr kódfejtő, és jó néhány évbe telt, míg „lefordította” az egészet. Journal-ját 1966-ban publikálták először.) Feljegyzéseiből kiderül, hogy kínszenvedés volt számára a társas élet szigorú etikettje, úgy érezte, sosem lesz képes szülei elvárásainak megfelelni. A jövő kilátásai éppúgy lehangolták, mint egy mai tizenévest. Szerette, ha békén hagyják, ha szabadon figyelheti, rajzolhatja, ami a képzeletét megragadja. Erre leginkább a Potter nagyszülők camfieldi birtokán vagy a családi nyaralások idején volt lehetősége. Már akkor tisztában volt vele, és naplójában le is írja, milyen szerencse, hogy „látó szeme” (seeing eye) van, és hogy városlakóként sokkal inkább képes értékelni a táj és a természet szépségeit, mint akinek ez a természetes közege.

A nyári szezonra a tehetős családok az egészségtelenül fülledt és poros Londont hátrahagyva – vajon milyen lehetett ehhez képest a gázvilágításos, szénfüstös, szmogos tél?! – ősi kastély híján kényelmes kúriát béreltek vidéken. Három-öt hónapot töltöttek évente Skócia déli részén vagy Észak-Angliában, ragaszkodva a jól bevált helyekhez. Akkoriban kis túlzással mindenki amatőr természetbúvár volt. A viktoriánus műveltséghez hozzátartozott, hogy a középosztálytól felfelé nemtől függetlenül mindenki keresett magának valamilyen „szakterületet”, és botanikai, ornitológiai, ásványtani, geológiai tanulmányokat folytatott. Vagy szervezett oktatás keretén belül, tudományos társaságokhoz csatlakozva (kizárólag férfiak), vagy sajátos, önképző módszerrel (különösen a nők) lelkesen és kitartóan foglalkoztak a természet hétköznapi vagy ritka jelenségeivel. A kortársakra a legnagyobb hatást gyakorló művészeti író, esztéta John Ruskin is gyűjtötte, rendszerezte és elemezte az ásványokat, madártojásokat, tollakat, növényeket. Még múzeumot is létrehozott a gyűjteményéből (saját rajzaival, műtárgyakkal kiegészítve) edukációs céllal azon alsóbb néprétegek számára, akik a napjaikat kénytelenek voltak a létfenntartásra áldozni.¹

Beatrix Potter gyűjteményébe a bogarak, lepkék mellé a nyaralóhelyeken, a kószálások során gyűjtött fosszíliák is bekerültek, „látó szeme” és kutató kíváncsisága azonban csak az 1880-as évek közepén találta meg a maga területét, a mikológiát. Lenyűgözte a gombák végtelen változatossága. Százszámra készítette a természethű rajzokat, később tudományos alapossággal tanulmányozta spórával való szaporodásuk, a spórák csírázásának folyamatát. Megtanult mikroszkóppal végzett megfigyeléseiről is kifogástalan ábrákat készíteni. Kémikus nagybátyja, Sir Henry Roscoe ajánlotta a Kew Gardens természettudósainak figyelmébe a gombák kereszteződésére vonatkozó elméletét; egy darabig bejárhatott a laboratóriumba is, és megállapította, hogy túl nagyvonalúan kezelik a vizsgálandó anyagot. Nem is marasztalták, nem tudtak mit kezdeni egy csaknem harmincéves hajadonnal, aki ahelyett, hogy férjhez menne, inkább a gombák szaporodását figyeli. Kutatási eredményeit benyújtotta a Linné Társasághoz is. Nőként nem jelenhetett meg a társaság ülésén, ezért a család barátja, George Massee mikológus olvasta fel tanulmányát. Nem volt nagy visszhangja, később maga is visszavonta, de a kilencvenes évekig folytatta kutatásait ezen a területen. (Tanulmányára majd száz évvel később bukkantak rá ismét, fantasztikus rajzmellékletével együtt, a Linné Társaság pedig 1997-ben poszthumusz kért elnézést a diszkrimináció miatt.)

Nem lett belőle a gombatan elismert tudósa, még botanikai szakrajzok készítésével sem bízták meg, holott ezen a területen nőként is boldogulhatott volna, mégis állat- és növényrajzai alapozzák meg későbbi sikereit, kiváltképp a hosszú nyaralásokról küldött rajzos levelei. Nyúl Péter és barátai kezdetben Annie Carte Moore, volt nevelőnője gyermekeit szórakoztatták. Ő javasolta, hogy az összegyűjtött levelekből, melyek folytatásokban közölték az állati kalandokat, legyen mesekönyv. A kiadók a nagy alakú, vaskos, színes mesekönyveket preferálták, Potter finom rajzaiból, rövid, könnyen érthető mondatokban megírt karcos meséiből nem nézett ki kasszasiker. (Nyúlmama nem titkolja a gyerekek előtt, hogy óvatlan apjuk a kertész pástétomjában végezte, és pattanásig feszülnek az idegek, míg az elveszett kismacskát keresi a mamája, miközben a patkányok már be is tekerik tésztabundába…) Írójuk ragaszkodott hozzá, hogy a mesék laza tördelésben, sok nagy képpel, kevés szöveggel és gyerekkézbe való kis méretben jelenjenek meg, miközben a minden szentimentalizmust nélkülöző szövegbe a felolvasó felnőttre való kikacsintás vagy egyszerűen a móka kedvéért egy-egy ritka vagy tudományos kifejezést is becsempészett.

Potter a visszautasítások miatt 1901-ben magánkiadásban jelentette meg az első nyúlkalandot. Az első kétszázötven példányt elkapkodták, még abban az évben újra is nyomták. A sikert látva Frederick Warne könyvkiadó felkérte egy színes változat elkészítésére, beleegyezve az író megszabta formátumba. Az elkövetkező időszakban évi két-három új mesével, új kedvencekkel bővült a Beatrix Potter-univerzum. Kiváló kereskedői érzékét mutatja az is, hogy kezdettől fogva sorozatban gondolkodott, ez a gyerekkönyvek területén újdonságnak számított. 1922-ig huszonhárom könyvecske jelent meg a Nyúl Péter-sorozatban, egy-egy később külön is. Ennél nagyobb dobás volt, hogy azonnal ráérzett, a gyerekek nemcsak látni és hallani akarják majd a mesét, hanem együtt is akarnak lakni a szereplőkkel. Maga varrta az első Nyúl Péter és Kacsa Jolán plüss-prototípust, és nyomban le is védette mesefiguráit – ezek voltak az első jogvédett irodalmi karakterek, jóval Mickey egér előtt. (Sajnos a kiadója elfelejtette ezt megtenni az Egyesült Államokra vonatkozóan, így ott hamis „nyúlpéter”-történetek is keringtek a következő évtizedben.)

Irodalmi brandépítésben is messze megelőzte korát. A sorozat publikálásával párhuzamosan folyamatosan bővítette a merch-készletet. Tervezett társasjátékot, ahol McGregor, a kertész egy labirintusban üldözi a nyuszikat, kifestőkönyvet, csészét, abroszt és babatakarót, és számos olyan tárgyat, amivel ma tele vannak a múzeumshopok és játékboltok. Az üzlet beindult, Beatrix Potter komoly és főként állandó jövedelemre tett szert. A kiadóhoz fűződő viszonya családias volt, Frederick Warne gyerekeivel barátságot kötött. Aztán a barátságból szerelem lett, a szerelemből tragédia alig egy év leforgása alatt. Norman Warne megkérte a kezét, 1905-ben titokban el is jegyezték egymást, de szülei nem ilyen partit képzeltek el egyetlen lányuknak, és nem egyeztek bele a házasságba. Vőlegénye pár hónappal később megbetegedett, és leukémiában meghalt. Ha mást nem is, életének ezt a rövid fejezetét szinte mindenki ismeri. A viharos érzelmi hullámvasútra Renée Zellwegerrel és Ewan McGregorral ülhettünk fel a hollywoodi Miss Potterben a kétezres évek elején.²

A tragédia vízválasztó volt Potter életében. Negyvenévesen a könyveiből szerzett vagyonból és némi örökségből egy tanyát, s ezzel együtt függetlenséget vásárolt magának a londoni szülői háztól jó távol, a Windermere-tó partján, Sawry közelében, ahol gyerekkora legszebb nyarait töltötte. A Lake District, vagyis a Tóvidék Anglia egyetlen hegyvidékinek mondható tája. A dombokkal, festői völgyekkel és tavakkal tagolt táj régóta sokakat lenyűgözött, különleges helyet foglal el az angol irodalomban is. Ne feledjük: már Jane Austen hőseinek is kedvelt úticélja volt a Tóvidék meglátogatása. A költő William Wordsworth Grasmere-ben élt húgával, egy tóparti séta ihlette híres Nárciszok című költeményét.³ A vers bevezető sora, az „I wandered lonely as a cloud…” olyan a szigetország lakóinak, mint nekünk a „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”. Ruskin is a közeli Brantwoodban telepedett le, és ezen a tájon tanulmányozta, kategorizálta például a viharfelhőket.

A Tóvidék tehát irodalmi táj is volt, és Beatrix Potter otthon érezte magát ezen a vidéken. Új életet kezdett. Először vezetett saját háztartást és lett saját fallal elkerített klasszikus zöldségeskertje, gyümölcsöse. Hill Top Farm kissé elhanyagolt hagyományos tanyasi kert és gazdaság volt, ő pedig nagy lendülettel fogott az átalakításhoz, házbővítéshez. Természetesen volt segítsége, a helyiektől tanulta a kertészkedés és az állattartás csínját-bínját. Leveleiben egyaránt a rajongás hangján írt a hóvirágmezőkről és …a trágya remek állagáról. Az elkóborolt disznó, a rebarbaraágyásba tojást rakó szárnyas története beépül Röffencs malac és Kacsa Jolán meséibe. A hozzá készült illusztrációk Hill Top buja virágoskertjét és katonás veteményét mutatják, a zöld kapu cirádái, a falu templomtornya felismerhető a vicces kalandok hátterében.

Évekig ingázott London, a szülői ház és Hill Top között, de gazdasági ügyeit már maga bonyolította, a birtok igazgatásához pedig egy helyi ügyvéd segítségét vette igénybe. Ebből az együttműködésből is barátság lett, majd 1913-ban újabb lánykérés. Ezúttal nem kérte ki a szülők véleményét, és férjhez ment: negyvenhét évesen Miss Potterből Mrs. Heelis lett. A háború évei alatt is folyamatosan jelentek meg a könyvei, de gazdálkodóként, egy horgászni, vadászni szerető vidéki ügyvéd feleségeként egyre inkább betagozódott férje nagy családjába és a helyi közösség életébe. Terjeszkedni kezdett, megvásárolta a környező legelőket, a szemközti farmot egy nagyobb és kényelmesebb házzal. A Castle Cottage-ban lakott Mrs. Heelis a férjével, az út túloldalán viszont továbbra is Miss Potter dolgozott a műteremmé kinevezett Hill Top házban. Sosem született gyereke, sőt a Yorkshire-i televízió 1979-es dokumentumfilmjében⁴ a rá emlékező falusiak azt állították, hogy nem volt az a kandalló mellett mesélő nénike, inkább már kerülte a gyerekek lármás társaságát. Gyakorlatilag minden, mesével keresett vagyonát újabb és újabb területek, tanyák vásárlásába fektette.

A tőle megszokott alapos megfontolás és előtanulmányok után fogott bele a húszas évek elején a Herdwick juhok tenyésztésébe. Hatalmas területen több ezer juhval gazdálkodott. A legjobb tenyésztőket, pásztorokat foglalkoztatta, korszerű orvosságot használt, versenyeket nyert, és kivívta a helyi gazdák elismerését. A V&A Museum idei sikerkiállításának egyik legérdekesebb darabja egy otromba sárdagasztó kerti cipő. Az elnyűhetetlen fekete bőrből varrott, szögekkel megerősített lábbeli kinézetre a hollandi fapapucsok rokona. Az idősödő Mrs. Heelis, aki folyton a legelőket, gazdaságait járta, jóformán le sem vette ezt a sártaposó klumpát, és a visszaemlékezések szerint kizárólag szürke, saját birkáinak gyapjából készült holmit, vastag tweedszoknyát, gyapjúharisnyát és szvettert hordott. (Valószínűleg inkább a zord időjárás miatt, mint portékája reklámozása okán, bár ki tudja.) Szeme rohamosan romlott, a rajzolás egyre nehezebben ment. 1929-ben Amerikában jelent meg egyik utolsó könyve, a Tündérkaraván. Bár a lazán kapcsolódó történetfüzér egy utazó cirkuszról szól, de a rajzokon feltűnnek birkái, pásztorkutyái, és az egész egy komplett növényhatározó a Tóvidék vadvirágaihoz.

Igaz, hogy ennek a ridegtartást jól tűrő, robusztus birkafajtának kellett a legelő, de a terjeszkedésnek nem csak ez volt az oka. Még ifjúkorában, amikor a szintén közelei Wray romantikus kastélyában nyaralt a család, összebarátkozott a helyi lelkésszel, Hardwicke Rawnsley-vel, aki alapítója volt a Tóvidék természeti kincseinek védelmére szerveződött egyesületnek (Lake District Defense Society), majd első titkára a mára egész Nagy-Britannia történelmi és természeti értékeit őrző és gondozó National Trustnak. A (környező) tájhoz való sajátos viszonyulás mindig is szerves része volt a szigetország kultúrájának. A 18. század végén induló tájkertmozgalomnak még fontosabb volt a természetesség látványa, mint a táj eredeti állapotának megőrzése: a táj tökéletesítésébe temérdek pénzt, időt és energiát öltek. A 19. század második felében a tájat kulturális örökségként kezelő szervezetek célkitűzéseivel Mrs. Heelis is egyetértett. A Windermere-tó partján, majd Lancashire környékén vásárolt sok száz hektáros területet megmentette a beépítéstől, a vasút terjeszkedésétől annak érdekében, hogy megőrizze a táj arculatát. Ehhez az őshonos flóra és fauna mellett a településkép, tanyaházak építészete és berendezése, a hagyományos mesterségeket, gazdálkodási módot továbbvivő helyi lakosok tevékenysége is hozzátartozott. Az együttműködő ökoszisztémák finom rendszerének megóvása a fenntartható fejlődés érdekében ma még inkább aktuális, a bioregionalizmussal rokon hozzáállás.

A harmincas években Mrs. Heelis a Trusttal szövetkezve bővítette a megőrzés alá vont tájat, s végül négyezer hektárnyi erdőt és legelőt, tizenhat rendbehozott, működő gazdaságot – gyakorlatilag minden birtokát juhokkal együtt – a szervezetre hagyta, így jött létre Anglia legnagyobb egybefüggő természetvédelmi területe, a Tóvidék Nemzeti Park (Lake District National Park). Ez még talán összes meseillusztrációjánál is többet ér, pedig azok eredetijei is a National Trust tulajdonába kerültek. Mrs. Heelis, szül. Beatrix Potter 1943 karácsonyán, hetvenhét éves korában tüdőgyulladásban halt meg. Végrendeletében hamvait hűséges jószágigazgatójára bízta. Ma sem tudjuk, hol nyugszik valójában, eggyé vált az otthonának vallott tájjal.

Beatrix Potter: Drawn to Nature, Victoria & Albert Museum, London, 2023. január 8-ig

Beatrix Potter, The Armitt, Ambleside, állandó kiállítás.

Ajánlott irodalom: Marta McDowell: Beatrix Potter’s Gardening Life. The Plants and Places That Inspired the Classic Children's Tales. Portland, Timber Press, 2013 Linda Lear: Beatrix Potter. A Life in Nature. Macmillan, 2007 Buckley Norman: Walking with Beatrix Potter. London, Frances Lincoln, 2007

_{[1] Lásd: Szikra Renáta: A fej és a kéz, avagy a művészet lelkiismerete. John Ruskin és William Morris válogatott írásairól. In: Artmagazin, 2019/2., 68–74. o.}

_{[2] Miss Potter, 2006. Rendező: Chris Noonan}

_{[3] Daffodils – magyarul leginkább Szabó Lőrinc fordításában, Táncoló tűzliliomok címmel ismerjük – a szerk.}

_{[4] Beatrix Potter. A Private World. 1979, Yorkshire Television. Forgatókönyv: Michael Deakin, rendező: Duncan Dallas, youtube.com/watch?v=1ddG0z2b5Wc}