Klári néni és James Bond

Fáy Miklós

Meghalt a Rotschild Klára, mondogatták a házban egymásnak az emberek, és hogy azért, mert valami baj volt a fogsorával. Kiugrott az ablakon.

Ez volt a hetvenes évek, a pletyka ideje, amikor mindig mondtak valamit, ez rákos, az meg aranyat csempészett, és aztán a pletykák majdnem mindig igaznak is bizonyultak. Leszámítva azt, hogy a japánok megjósolták: földrengés lesz Gödön 1978 januárjában. De a korábbiaknál maradva: ez meghalt, azt meg eltiltották a versenyzéstől egy időre. Rotschild Klára is meghalt, és először azt hittem, a mi házunkból ugrott ki, és egyenesen az utcára. De nem, a mi házunkban csak a szalon volt meg a műhely, és ő nem az utcára ugrott, hanem a lichthofba. És tényleg a foga, az ínyében állandósult idegőrlő fájdalom miatt. Ezt akkor nem mondták, a házban úgy mesélték, hogy a protézisét nem tudta megszokni, így aztán gyerekként azon gondolkodtam, mi lehet olyan szörnyű a műfogsorban, hogy meg kelljen halni miatta. Semmi, nyilván semmi, nekem kapafogam van, mégsem akarom miatta eldobni az életemet. Itt valami másnak kellett történnie. Igazság szerint nem láttam Rotschild Klárát, vagy nem tudtam, hogy őt látom, ha esetleg hátrament volna az udvarra a szalonból, amikor engem épp lezavartak a szemetesvödörrel, ami azért kevéssé valószínű. Ha valamit láttam az egész Rotschild-történetből, az a kettősség volt. Az, amit már tizenkét évesen is átlátott az ember, hogy kétféle valóság van. Mondjuk boldogan masíroztam a szobában, mert bemondták a vietnámi háború fejleményeit rádióban. Verik az amcsikat, skandáltam, de rám szóltak, hogy ennek egyáltalán nem kell örülni. Van egy cégér a házon, CR, és az van kiírva, hogy Rotschild Klára. Akkor ki az a C? Van a szalon, ahová nem lehet bemenni, mert olyan elegáns, és ha elromlik a lift (mindig elromlott), akkor a lépcsőházi ablakokból lehet látni, hogy varrnak a nők az ablakok mellett. Van az udvar, a Schneiderékkel a „Házfelügyelő” felirat mellett, közben senki nem hívja őket házfelügyelőnek, hanem házmesternek. De azt nekik nem szabad mondani, mert megsértődnek. Nem azt mondom, hogy akkora törés az életben, mint fölfedezni, hogy a kegyelmesék egész fazékkal vacsoráznak, de olyan, mintha minden színes fénykép mellé adnának egy fekete-fehéret is. Ez a látszat, ez meg a valóság. A fekete-fehér.

Screenshot 2020 10 05 at 12.47.32

Kádár Jánosné és Jovanka Tito férjükkel meglátogatják a pulai amfiteátrumot. Tito felesége volt a Rotschild Klára által vezetett állami szalon legjobb vevője, egy igazi díva, míg a közismerten puritán Kádárné főleg egyszerű kosztümöket csináltatott a divat nagyasszonyánál. 1972 körül, Kádár-album, MNM Történeti Fényképtár © Magyar Nemzeti Múzeum

Most újra látni a „Házfelügyelő” feliratot a Nemzeti Múzeum kiállításán, egy darabot az udvarból is, nem emlékeztem rá, de a jelek szerint akkoriban tele volt mindenféle ócskavassal. Nagy ötlet a kiállítás, még a két helyszín is kibírható, bár ami magában a Nemzeti Múzeum épületében látható, az iszonyatosan hervasztó. Megsárgult és megszürkült esküvői ruhák (vagy eredetileg is ilyen színűek voltak?), furcsa, egy napra kifuttatott életek. A lelkész és neje esküvői képe, elég furcsán is néznek ki, összegyűjtötték a pénzt egy esküvői minire, vagy majdnem minire, aztán jöttek a másnapok, de legalább volt mire emlékezni. Meg egyáltalán: ezek a csúnya férfiak, mosatlan hajjal, és mellettük a szép nők, akiknek ragyogni kellene. Talán ragyogtak is, de ma ez nem érzékelhető. A kiállítás zöme a Geraldine-házban látható és mintha egy nagy leleplezéssel kezdődne, hogy Rotschild Klára állandóan viselt (tényleg minden fényképen a bal csuklóján van) arany karkötője nem is Faruk királytól származik, ezt csak ő találta ki. Ez is akar lenni a fő mondanivalója Simonovics Ildikónak, nincs olyan vele készült és Rotschild Klárával kapcsolatos interjú, ahol ne hangozna el az önmenedzselés vagy az önbranding(?) szó, csak, ugye, az nem világos, hogy miként is viszonyuljunk ehhez. Ítéljük el, mint valami élethazugságot, itt ez az asszony, a neve közepébe hol belecsempészi a „h” betűt, hol nem, hol c-vel kezdődik a keresztneve, hol k-val, azt sem lehet tudni, hogy tud-e szabni, varrni, tervezni, vagy csak szellemi vezér és a jó szeméhez még jobb memória társul. Kimegy Párizsba... Állj.

Screenshot 2020 10 05 at 12.47.39

Nappali ruha, selyemburett, 1970 körül, dr. Péchy Zsuzsa pszichiáternek, a Rotschild-szalon állandó vevőjének ruhája, magántulajdon © Magyar Nemzeti Múzeum

Hogyhogy kimegy? Nem háromévente adnak útlevelet? Vagy meghívólevelet körmöl neki Hubert de Givenchy? Mindegy. Kimegy Párizsba, memorizálja a ruhákat, és megvarratja itthon, olcsón dolgozó, a lépcsőházi ablakból megleshető varrónőkkel, rosszabb minőségű, idővel sárguló-barnuló-szürkülő anyagokból. Ez volna az a nagy csoda? Vagy az esetenként hozzáadott érték, magyaros hímzés, láncos buzogány? Miről szól a kiállítás? Nyilván nem a ruhákról, bár van egy-két szép kosztüm, meg az a piros valami, az ma is csinos volna. De mi az üzenet, amit olyan nehezemre esik megérteni? Miért tűnik úgy, hogy a kiállítás ugyan nagy ötlet, de tisztázás és értelmes elmondás helyett mintha csak fokozódna a köd meg a homály? Akinek a csak némileg is ifjabb korosztályból elmeséltem az elmesélhetőt Rotschild Klára életéről, mind gúnyosan mosolygott. És te ezt elhiszed? Hogy valaki öngyilkos lesz a protézise miatt? És beindulnak a James Bond-fantáziák. A fogsorba lehallgató készüléket építettek, persze hogy nem bírta a szervezete. Ugyan, ne gyerekeskedjünk már ezzel a pont és véletlenül neki sikerült elméletekkel, nyilván mindennek ára volt. Nem gyanús, hogy Kádárné is odajárt, éppen ő, akinek Mao is tökéletes divattervező lett volna? És hogy ott üldögélt Jovanka, Láncos Kutyáné meg Gábor Zsazsa, akiről egy régi filmes könyvben azt írták: a leghíresebb magyar Chopin óta. Nem viccelek. Kiugrott? Aztán Elbert János hét év múlva belefulladt a térdig érő Balatonba. Ez volna az üzenet? Kimondatlanul, mert minek kimondani, se bizonyíték, se fölfűzhető szálak. Se kegyelet. De ha nem erről szól a kiállítás, akkor mi az, amit nem értek meg? Amit látni lehet, amit a falon el lehet olvasni? Hogy ilyen is volt? Mátyás Pince, úri szabóság, Budapest modell a cipőkészítőnél. CR a Váci utcában. Lehet itt élni, lehetett és most is lehet, csak tudni kell barátkozni. Mert Rotschild Klára maga is nagy túlélő, legalábbis ha megnézzük, mi történt a szeretteivel. Auschwitz és munkaszolgálat. És maradt ő, egyedül, stílus a stílustalanságban, még ha az is világosnak tűnik, hogy a stílustalanságban a stílus maga a stílustalanság. Ő fejezi ki legjobban a hatvanas-hetvenes éveket, vagy azért szól róla a kiállítás, mert mindig a kivétel az érdekes? Papp Laci túlméretezett télikabátja, a nyersgumi talpú cipők, Bécsből hozott orkánkabátok, piros címkés farmerek és Chanel-koppintások. Ezek az élethez használt jelmezeink, és nem a Vörös Október Ruhagyár termékei. Mikor állítják ki a rendes emberek zakóit?

Clara. Rotschild Klára. Divatkirálynő a vasfüggöny mögött, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2020. április 30-ig