A keleti kultúrák egzotikus művészeti örökségükkel, hagyományaikkal és szokásaikkal mindig is izgalmas, felfedezésre váró területet jelentettek az európaiak számára, akiknek viszont csak ritkán adatik meg, hogy olyan monumentális, hosszú évezredeken átívelő válogatás révén tekinthessenek be egy kultúrkörbe, mint amilyen a Victoria and Albert Museum soron következő kiállítása.

Nincs könnyű dolga a londoni intézménynek, hiszen egy 5000 éven át létező civilizáció örökségét mutatja be több mint 300 tárgyon keresztül. Az Epic Iran (Irán-sztori) című kiállításra a múzeum gyűjteményi darabjai mellett a világ több pontjáról – USA, Oroszország, Franciaország, Belgium és az Egyesült Királyság – érkeznek kölcsönzött tárgyak, jelentős részük pedig a Sarikhani Collectionből kerül a kiállítótérbe, hiszen a Sarikhani családé az egyik legnagyobb és leggazdagabb magángyűjtemény, amelyben az iráni (perzsa) műkincsek a Kr. e. 3. évezredtől a 18. századig vannak jelen.

Irán vallási nézeteit elsősorban az iszlámmal azonosítjuk, így aztán kevesen tudják, hogy abban a térségben mekkora hagyománya van a mágiának. Már maga a mágia szó is az óperzsa mager alakból származik; az ókorban ezen a területen a gyógyítókat, álomfejtőket, jósokat hívták mágusnak, de mágusok voltak a zoroasztriánus papok is. A zoroasztrianizmus vagy más néven mazdaizmus a világ egyik legősibb vallása, amely később összefonódott Zarathustra próféta alakjával. Egyszerű, aszketikus életet élő papjai gyógyítók voltak és a vallási tanítások átörökítői. A Kr. e. 6. században, a Perzsa Birodalom megalapításakor a zoroasztrianizmus lett az államvallás, később a perzsa hódításnak köszönhetően eljutott Észak-Indiába, a görög városállamokba és Egyiptomba is. Időnként üldözték, majd ismét államvallás lett, mígnem a 7. századtól kezdődően az iszlám térhódítása fokozatosan elsorvasztotta – ma már hozzávetőleg csak 124–190 ezren gyakorolják a zoroasztrianizmust, főként Indiában. A perzsa kultúra is teli volt szertartásokkal, ősi tudásokkal, mágikus tárgyakkal, és a különleges horoszkópok, talizmánok és más „védőeszközök” megmaradtak; a mágia ugyanolyan erősnek bizonyult, mint az iszlám vallásgyakorlatára jellemző ima. Ez azért nem meglepő, mert többezer éves eszmékről van szó, ráadásul a mágiát az iszlám törvények sem tiltották, feltéve, ha az nem mondott ellent az iszlám tanításainak. Idővel szinte egybefonódott a két vallás: a Koránban leírtakat használták talizmánokhoz is. 

A kiállítás egyik legizgalmasabb darabja is egy mágikus eszköz: a világ legismertebb középkori horoszkópja, amely a Timurida-dinasztiabeli Iskandar Sultannak készült. (Képünk a 32. oldalon.) Ő irányította az Irán déli részén fekvő területeket a 15. század elején. Annak a Timur Lenknek (Nagy Tamerlánnak) volt a kedvenc unokája, aki meghódította egész Perzsiát és Közép-Ázsia nagy részét. Iskander Sultan amellett, hogy lelkes bibliofil volt, kiemelten pártolt más művészeti ágakat is, főként a festészetet. A művészet és művészetoktatás pártfogójaként felvirágoztatta az úgynevezett sirázi festőiskolát. Számos innen származó kézirat maradt fenn – köztük az itt látható horoszkóp is. Iskandart a csillagászat és az asztrológia is foglalkoztatta, akárcsak apját, Umar Shaykh-ot és a korszak sok más uralkodóját. 

Iskandar a horoszkópot 1411. április 18-án, uralkodásának második évében, 27 éves korában kapta Mahmud Ibn Yahya ibn al-Hasan al-Kashi asztrológustól. Nem kétséges, hogy a gazdagon illusztrált horoszkópon tudós mesterek egész sora dolgozott: aranyozók, kalligráfusok, papírmerítők és csillagászok – utóbbiak közreműködéséről árulkodik az égbolt planiszférikus megjelenítése. (A planiszféra egy csillagdiagram, amit a csillagászatban használtak analóg számítástechnikai eszközként. Két, azonos irányba forgó, állítható lemezből állt – hasonlóképp működött, mint egy mai csillagtérkép.) A bolygók itt is megszemélyesítődnek, akárcsak később a reneszánsz ábrázolásokon: a Mars például harcosként jelenik meg, kezében karddal és levágott fejjel, míg a Vénusz lanton játszó fiatal nő. A figurák bíborvörös és arany ruháit többnyire fekete tintával rajzolták körül, hogy leváljanak a vibráló kék háttérről. Az égbolt helyenként irreálisan hosszúkás aranyfelhőkkel – a perzsa miniatúrafestészet jellegzetes elemeivel – van tele. Az állatövi jegyeket is ugyanez a finom vonalvezetés, gondos kontúrozás jellemzi. A négy sarokban négy szárnyas alakot láthatunk, akik ajándékokat hoznak, köztük egy aranykoronát. A külső margóra írt versek szerencsét és boldogságot kívánnak a horoszkóp birtokosának. Noha a horoszkóp szerint a személy, akinek készült, jó szerencsével született, és a csillagok hosszú és virágzó életet jövendöltek neki, a valóság rácáfolt a jóslatra: Iskandar Sultan mindössze öt évig (1409–1414) uralkodott, utána saját nagybátyja végeztette ki. Amellett, hogy részletgazdag kidolgozása, allegorikus alakjai a korszak vallási nézeteiről, a csillagászat fejlődéséről és esztétikai eredményeiről tanúskodnak, a kézirat azt is lehetővé tette, hogy a kutatók teljes bizonyossággal megállapítsák Iskandar születésének sokáig vitatott dátumát: 1384. április 25-én látta meg a napvilágot.

Epic Iran, Victoria and Albert Museum, London, 2021. február 13. – szeptember 12.