MÁR EBÉD ELŐTT TÖBB KÉPET FOGYASZTUNK, MINT BÁRKI A 18. SZÁZADBAN, AKÁR EGÉSZ ÉLETÉBEN

Erik Kessels interjú

Mucsi Emese – Szilágyi Róza Tekla

A Mai Manó Házban látogatható Erik Kessels több élete című tárlat a holland művész és reklámszakember, a legtöbb projektje során már létező fényképeket újrahasznosító Erik Kessels fotográfiai életművébe avat be. Mi a több száz képet, több mint tizenhét sorozatot, kiadványokat és magazinokat bemutató kiállítás megnyitójának másnapján beszélgettünk vele.

Artmagazin: Mi volt a legérdekesebb dolog, amit valaha talált és később inspirációul szolgált? 

Erik Kessels: Leggyakrabban online felületeken vagy valós piacokon nézelődöm – mondhatni mindig keresgélek. Számomra az a legizgalmasabb, amikor egy teljes sorozatra bukkanok, olyan sorozatra, aminek van narratívája. Nincs kifejezett kedvencem – de ha valamit ki kellene emeljek, akkor ebben az eset- ben a fekete kutyát ábrázoló fotósorozatot említeném, amit New Yorkban találtam. Vagy van egy régi sorozat, egy fegyverrel épp ránk (a fotósra) célzó lányról, még él a modellje, a képeket egy idősek otthonában találtam, ahol korábban élt. Valójában minden történetet mesélő sorozat értékes számomra – leginkább talán azért, mert nagyon különböző forrásokból származnak. 

Screenshot 2020 03 25 at 11.16.58

Részlet a kiállításból a Szinte minden képen #1 sorozat fotóival. Egy spanyol asszonyról a férje által 12 éven át készített portrék. 2002 © Erik Kessels / Fotó: © Kiss Imre (Mai Manó Ház) / HUNGART © 2019

Amikor egy online képmegosztó felületen, mondjuk Flickr-en talál valamit, akkor kapcsolatba lép a kép feltöltőjével? 

Természetesen, ez kiemelkedően fontos – könnyebbség, hogy a Flickr esetében a képeket feltöltők a legtöbb esetben elérhetőek. Amikor a piacon találok képanyagot, ez nehezebb. Például a spa- nyol hölgyet ábrázoló, több mint 400 darabot tartalmazó képsorozat esetében, amit Barcelonában találtam egy bolhapiacon... 

És megtörtént valaha, hogy a képen szereplő vagy a képet készítő személy nemleges választ adott? 

Nemrégiben találtam egy nagyon izgalmas anyagot a Flickr-en: egy crossdresser férfit ábrázoló sorozatot – önmagában ez nem hírértékű. De volt néhány kép, ahol a férfi a lánytestvére ruháit viselte – aki valószínűleg elhunyt, így ő ezen a módon emlékezett rá. Ezt megindítónak és különlegesnek találtam, és mivel a férfi Flickr-en és YouTube-on is aktív profillal rendelkezett, kapcsolatba léptem vele. Miután ez megtörtént, sosem hallottam felőle, sőt a teljes képanyagot eltávolította az internetről. 

Screenshot 2020 03 25 at 11.17.49

Balról jobbra: Mucsi Emese, Erik Kessels és Szilágyi Róza Tekla Fotó: © Artmagazin

Említett már néhány forrást – mondana még további példákat? Hogyan találja meg azokat az anyagokat, amiket aztán művészként felhasznál, kisajátít? 

Általában a már említett módok mellett ismerősök hívják fel a figyelmem bizonyos képekre, vagy amatőr fotósoktól szerzem őket. A budapesti kiállításon bemutatott anyagból nagyon sok az In Almost Every Picture (Szinte minden képen) címet viselő kiadványsorozatból származik. Nem olyan régen adtam ki a sorozat 15. könyvét – ebben éppen olyan képek szerepelnek, amit legutóbbi magyarországi látogatásom során Kardos Sándor, a híres operatőr ma körülbelül másfél millió darabból álló privátfotó-gyűjteményében, a Hórusz Archívumban találtam. Például 52 olyan fotó, amelyeken a feleség féltékenységből kivágta vagy összefirkálta a közös képeken szereplő többi nőt, valószínűleg a férj szeretőit. Én ezt gyönyörűnek találtam – Sándor pedig megengedte, hogy publikáljam őket. Manapság már nagyon nehéz ehhez hasonló, teljes sorozatokat találni, mert egyrészt rengetegen gyűjtenek régi képeket, másrészt az albumok tulajdonosai sokszor megbontják a sorozatokat, hogy a képeket egyesével adják el.

Honnan jött az ötlet? Miért kezdett talált képekkel dolgozni? 

Grafikusnak és tervezőnek tanultam – mindig is art direktorként dolgoztam dizájn- és reklámprojekteken. De minden esetben, legyen szó bármelyik márkáról, aminek dolgoztam, elleneztem azt a hozzáállást, hogy minden általunk, a saját területünkön előállított képnek tökéletesnek kell lennie. Így amikor megalapítottam a saját cégemet 1996-ban, elkezdtem olyan autonóm fotósokat felkérni, akik korábban még nem igazán dolgoztak reklámos megrendelésre. A profi alkalmazott fotósok – habár tökéletesen meg tudnak oldani bármit, amire igény van – munkái nem annyira izgalmasak. Emellett hétvégente már ekkor is jártam piacra és találtam olyan képeket, amik megmozgatták a fantáziámat. 

És aztán ezeket az ötleteket a reklámos karrierjében is kamatoztatta? 

Néhány esetben igen. A Dieselnek hat évig dolgoztunk – ez idő alatt 12 kampányukat készítettük mi. Az egyik esetben a fotók válogatásakor szándékosan olyan képet választottam, ahol csukva van a modell szeme – mert egy hibásnak tekintett kép sokszor sokkal érdekesebb. Persze ennek a gyakorlatnak is megvannak a maga határai – többek között ezért is létezik az autonóm művészeti praxisom. Hogy a képek által elmondhassak olyan történeteket, amik érdekelnek. Maguknak a képeknek és albumoknak a gyűjtése nem kifejezetten érdekes számomra. Kardos Sándor, na ő igazi gyűjtő, aki nemcsak albumokat, hanem önálló fotókat is megőriz. Néhány esetben a történetek, amiket a képek segítségével elmesélek, nem is igazak 100%-ban. Habár a képeket sosem manipulálom, de néhány esetben a narratívát úgy alakítom, ahogyan szerintem lehetett volna. Aztán idővel egyre jobban belejöttem ebbe a kisajátításba – bizonyos szempontból kamera nélküli fotográfus vagyok. Most Budapesten leginkább a fotósorozatokon alapuló munkáim láthatók, de mostanában egyre több installációt és nagyobb volumenű munkát készítek. Minden esetben történetet mesélek el úgy, hogy én magam nem állítok elő új képeket. 

Screenshot 2020 03 25 at 11.18.41

Részlet a kiállításból Az én családom sorozat fotóival © Erik Kessels / Fotó: © Kiss Imre (Mai Manó Ház) / HUNGART © 2019 és Erik Kessels: Szinte minden képen #13 – A képkészítés történetének leggyakoribb hibája: az óriás ujj támadása. 2014 © Erik Kessels / HUNGART © 2019

A budapesti kiállításon mégis szerepel egy fotósorozat, amit ön készített a gyerekeiről... 

Ez a munka igaziból reakció az általában unalmas és semmilyen családi albumokra. Az analóg kamerás időszakban általában még a férjek fényképeztek – és általában nyaralások alkalmával, a képek pedig nem kifejezetten lettek izgalmasak. Hegyek, zuhatagok, kecskék, autók... Vicces, hogy sok esetben a családtagok alig szerepelnek a képeken. Ám amikor igen, akkor mindenki mosolyog és minden tökéletes, boldogok együtt. Amikor ehhez hasonló családi albumokat nézegettem, többször nekem szegezték a kérdést: neked van ilyen albumod? Ezért elkezdtem néze- getni azokat a fotókat, amiket én készítettem a családomról, és észrevettem, hogy több olyan is van, ahol a gyerekeknek monoklijuk van vagy vérzik az orruk a képeken. Mikor ezt észrevettem, szóltam nekik, hogy amikor vérzik az orruk, először jöjjenek oda hozzám, készítek róluk egy Polaroid képet, aztán adom a törölközőt. Többek között azért is készítettem ezeket a képeket, mert az ilyesmiről az emberek többsége azt gondolja, hogy gyerekeket ért erőszakra utalnak – miközben teljesen átlagos családi mozzanatok rejlenek mögöttük. Valahogy még mindig tabu ezeket dokumentálni. Pedig a gyerekek is imádják ezeket a képeket – én pedig anti-családialbumként tekintek rájuk.

Említette, hogy az anyaggyűjtés és az alkotás során is leginkább a szériákra fókuszál. Mindezek mellett könyvsorozatokat is kiad. 

Számomra szinte minden a narratíváról szól. Egyszer találtam 400 színes fotográfiát egy spanyol asszonyról. A képek önmagukban nem meséltek el különösebb történetet. Csak amikor elkezdtem sorba rendezni a képeket, akkor vettem észre, hogy az évek során – az asszony férje 12 évig fényképezte őt – változtak a fotók színei és az idő múlásával a fényképek egyre távolabbiak a nőről. A férj és a feleség egyre távolabb kerültek egymástól, a nő alakja egyre kisebbé vált a képeken. Szerintem ez egy érdekes megfigyelés. Ezekből a képekből először egy kiadványt készítettem, egyfajta vizuális novellát, nem kiállításon mutattam be őket. 

Mi a kapcsolat a kiadványok és a kiállítások között? 

A sorozat – In Almost Every Picture – egyfajta kimeneti csatorna azoknak a képeknek, amiket az anyaggyűjtés során találok. Ezekben csak olyan amatőr fotókat publikálok, amik történeteket mesélnek el – sok esetben anélkül, hogy ezt a képek eredeti készítői észrevennék. Az itt látható képeket a bemutatás által kvázi kiemelem a sötétségből a világosságra. Nem tűnt jó ötletnek, hogy minden alkalommal, amikor valami újat látok, egy teljesen új könyvet hozzak létre – új dizájnnal és formátumban –, ezért döntöttem a kiadványsorozat mellett. Van egy másik publikációm, ami Useful Photography címen fut. Ez műfaját tekintve mix a magazin és a könyv között. Ebben félprofesszionális fényképeket gyűjtök össze, olyanokat, amik valamilyen céllal – például reklám – jöttek létre. Az említett publikációkban szerintem az a jó, hogy keretet adnak egy adott témának. 

Screenshot 2020 03 25 at 11.19.57

Erik Kessels: Szinte minden képen #11 – Egy évtizedeken átívelő rögeszme: Fred kizárólag ruhástul a vízben pózolva fotózza Valerie-t. 2012 © Erik Kessels / HUNGART © 2019 és Részlet a kiállításból a Szinte minden képen #3 sorozat fotóival. 2004 © Erik Kessels / Fotó: © Kiss Imre (Mai Manó Ház) / HUNGART © 2019

A képek korában, amikor naponta akaratlanul is több száz fotón szalad végig a szemünk, ön nem készít új fotográfiákat, hanem már létező képanyagból dolgozik. Ez határozott művészi állításnak tűnik. 

Fogalmazhatunk úgy, hogy már annyi kép létezik a világon, hogy kifejezetten szép csupán azokból dolgozni, amiket mások mindeddig nem igazán használtak fel. Talán hogyha én is fényképeznék, nem lennék rossz képkészítő – de ezt nem tudom. Bennem nincs meg a késztetés arra, hogy új képeket hozzak létre, bekeretezzem és a falra akasztva büszkén állítsam: „ezt én csináltam”. Art direktorként sokat dolgozom fotósokkal, de mindig én vagyok az, aki az ötletet hozza – a képet viszont sosem én készítem el. És azt is látom, hogy ők valószínűleg sokkal jobbak a konkrét kép megalkotásában. Volt egy 24 Hrs in Photos (24 óra képekben) címre hallga- tó projektem, egy, a szó szoros értelmében képekkel töltött szoba. Csak meg szerettem volna mutatni, hogy milyen, ha mondjuk egy tetszőleges nap összes Flickr-re feltöltött képét kinyomtatja az ember. Ebben az esetben is az az állítás részemről, hogy ma olyan időkben élünk, amikor naponta már ebéd előtt több képet fogyasztunk, mint bárki a 18. században, akár egész életében.

Az egyik előadásában említ egy képet: egy nő, mivel elromlott a kamerája, véletlenül az egész nyaralását egy képre exponálta. Ennek kapcsán merül fel a kérdés: mit gondol, a képek, amelyekkel dolgozik, már a rálelés pillanatában művészetnek számítanak vagy az ön rekontextualizáló gesztusa által válnak azzá? 

A másodikban hiszek. Máshogyan fogalmazva: már kezdetben is művészetként tekintek rájuk, azonban senki más nem veszi észre őket. Az említett fényképet egy boltban találtam, ahol a nő otthagyta, hiszen nem jó, hibás képként tekintett rá. Nekem izgalmas volt be- szkennelni és valahol máshol, más méretben és más kontextusban bemutatni. Egyébként az eredeti képeket sosem mu- tatom be, mindig csupán a szkennelt verziót. Sokkal jobban szeretek játszani a fotókkal – és úgy gondolom, így az emberek is máshogyan tekintenek a képekre, mint amikor mondjuk a bolhapiacon csupán elsétálnak mellettük. A képek ilyen jellegű megmozgatása kifejezetten érdekes számomra. 

Screenshot 2020 03 25 at 11.20.54

Részlet a kiállításból Erik Kessels: Szinte minden képen #14, 2015, Szinte minden képen #4, 2005 és Könyvek, 1997–2019 munkáival © Erik Kessels / Fotó: © Kiss Imre (Mai Manó Ház) / HUNGART © 2019

Az amatőr fotók esetében fontos tényezőként merült fel a készítő és a kép egyénisége. Le tudja írni pontosan, mit keres? 

Szerintem ennek is a tökéletesség és tökéletlenség ellentétpárjához van köze. Egy családi fotó vagy egy snapshot, amit egy privát fotós készített, már önmagában tartalmaz valamennyi tökéletlenséget, hiszen sokszor nincs meggondolás mögöttük. Amikor a már említett, spanyol nőt bemutató könyvemet csináltam, akkor nagyon meglepett, hogy az emberek igazán szerették – talán ebben a képek karcolásai és színváltozásai is közrejátszottak. Az ehhez hasonló képeket szerintem sokszor azért szeretjük, mert körülöttünk minden a tökéletességre törekszik, általában nincs helye a tévedéseknek és apróbb hibáknak. A bakelitlemez is így terjedt el újra – a ze- nei hordozók hangzásai már olyan tökéletessé váltak, hogy egy bizonyos pont után az emberek elkezdenek valami más után vágyni, mást keresni. 

A történetek mellett fotográfiai jelenségekre is fókuszál. Például a fekete kutyát ábrázoló sorozat esetében amellett, hogy a fotográfiák egy sorozatot mesélnek el egy családról, akik gyenge minőségű kamerájukkal nem tudták megörökíteni szeretett kutyájukat, a képek egy fotótechnikai jelenségre is felhívják a figyelmet. 

A kutyás képek Polaroidok voltak, tehát a kamera maga hozta meg a döntést, hogy világos vagy sötét képek készüljenek. Ezek a képek amúgy a korabeli fekete bőrű emberek metaforáiként is értelmezhetőek, hiszen hasonló nyersanyagokon ők maguk is ilyen totálisan fekete foltként tűntek fel. Ma már komoly párbeszéd folyik erről a jelenségről, tettünk ellene, de régebben nem igazán foglalkoztak ezzel. A könyv végén, amiben ezeket a kutyás képeket publikáltam, egy olyan képet is megmutatok, ami túlexponált, így végre látszódnak a kutya szemei. Sőt a szövegben, ami a képeket kíséri, azt állítom, hogy a ku- tya gazdái frusztráltakká váltak attól, hogy nem tudták rendesen lefényképez- ni az állatot – de ez már csak az én fan- táziám szüleménye. Lehet, hogy a valóságban egyáltalán nem érdekelte őket a jelenség, az, hogy viszontlássák a képe- ken a kutya szemeit. Amúgy az albumban, ahonnan a képeket vettem, voltak fekete-fehér negatív filmes fotók is, és azokon a kutya tökéletesen látszódott. De ezeket a képeket nem használtam. Viszont fontos megemlítenem, hogy a felhasználtak közül egy fotót sem manipuláltam. Olyat sosem csinálok. 

Csak a szelekció útján manipulál. 

És néha azáltal, hogy írok a képekről. 

Többen amatőr archeológusnak is hívják.

Igen, valaki biztosan hívott már így – és talán igaz is lehet. Valójában én annyi dolgot szeretek egyszerre csinálni, amennyit csak lehet. 

Könyvekkel, kiadványokkal, nyomtatott anyagokkal dolgozik – majd nagy kiállítóterekben állít ki. Mitől függ a lépték? 

Ez két teljesen különböző tevékenység. A kiállításaim kapcsán lassan tíz éve ugyanazzal a dizájnerrel dolgozom – Budapestre is eljött, egy héttel az érkezésem előtt. Általában együtt tervezzük meg a kiállítások installálását az adott alaprajztól függően. A nagyobb kiállítóterek esetében mindig új ötletekkel kell előrukkoljunk – hogyan léphetnének az emberek kapcsolatba a munkákkal? Egy korábbi kiállításom, a Fabulous Failures (Csodálatos kudarcok) esetében az alapötlet az volt, hogy a cím mentén a teljes kiállítás kudarcba fulladhatna, a falak egymásra omolhatnának, betemethetnék a képeket. Miközben ezen gondolkodtam, találtam egy képet a jégtörő hajókról, ahogyan áthaladnak a vastag jégrétegen – ezt a képet adtam inspirációként a dizájneremnek. Az Unfinished Father (Befejezetlen apa) kiállításom esetében, amely apám autójáról és betegségéről szólt, a befejezetlen autóját is kiállítottuk a térben és az autó felújításának folyamatáról készített képekkel raktuk körbe. Így mind a tér, mind az autó befejezetlennek és sérülékenynek tűnt. Igazából kifejezetten jó érzés radikálisnak lenni a kiállítások tervezésénél, akár kis terek esetében is. Szerintem hogyha senki nem utál egy kiállítást, akkor szeretni is kevesen fogják. 

Milyen művészek inspirálják? 

Nagyon sok – húszéves korom körül nagyon szerettem Christian Boltanski munkáit. Mára már személyesen ismerem, egyszer együtt söröztünk Amszterdamban. Németországban nagyon sok hasonló művész van, például Peter Piller és Hans-Peter Feldmann. Richard Prince munkáit is kifejezetten kedvelem – leginkább azt, ahogyan az appropriáció határait feszegeti. Kippenbergert is kedvelem – nem sok fotográfiai munkája van, leginkább az ötleteit szeretem és a bennük rejlő provokációt. Vannak olyan esetek, amikor kifejezetten utálok egy kiállítást, mert irigy va- gyok arra, hogy nem én találtam ki az adott ötletet. És Christian Marclay The Clock (Az óra) című munkáját fantasztikusnak találom.

Erik Kessels több élete, Mai Manó Ház, Budapest, 2019. augusztus 18-ig