Megszűnik az anyag, és létrejön valami szellemi

Egy régi beszélgetés Konok Tamással

Martos Gábor

Az interjú készítőjének megadatott, hogy többször is diskurálhatott, közönség előtt (is), Konok Tamással. Az egyik ilyen alkalom 2007. december 7-ének estéjén volt, amikor is egy budapesti könyváruház pódiumán, két fotelben ülve folyt a szó, miközben a háttérben régebbi és újabb Konok-képek váltották egymást. E beszélgetés szerkesztett változatának közreadásával búcsúzunk a novemberben, élete kilencvenedik évében elhunyt festőművésztől.

Martos Gábor: Amikor legutóbb beszélgettünk így, közönség előtt, akkor elsőként azt kérdeztem tőled – sokak megdöbbenésére talán –, hogy mikor hegedültél utoljára. Most inkább azt kérdezem (mégiscsak egy festővel beszélgetek), hogy mikor festettél utoljára?

Konok Tamás: Ma is festettem. Egyéb­ként pedig az én mostani festészetem egy folyamat, ami a hetvenes években kezdődött, és fokozatosan halad egy egyre rendezettebb, ha szabad ezt mon­dani: egy egyre konstruáltabb világ irányába. Ezen belül az elmúlt tizen­öt-­húsz évben úgy érzem, csupán az, hogy egy kép konstruktív vagy geomet­rikus, nem elég.

Mennyit festesz mondjuk naponta vagy hetente?

Vannak periódusok, amikor inkább írok vagy mással is foglalkozom, de azért a festésnek mégiscsak rendszeres tevékenységnek kell lennie az ember életében.

125 martos1

Konok Tamás: Terra incognita, 2005, akril, vászon, 120 x 120 cm © Konok–Hetey Művészeti Alapítvány / HUNGART © 2020

„Nulla dies sine linea”, vagyis hogy ne múljon el nap vonal húzása nélkül? Ez azért van, mert folyamatosan formában kell tartanod magad?

Igen, ez ugyanolyan, mint – ahogy már utaltál rá – a hegedülés. Én para­lel végeztem a konzervatóriumot és a gimnáziumot, de akkor már nagyon érdekelt a festészet is. A család is deter­minált, ugyanis az egyik ősöm Ferenczy István volt, az első magyar szobrász­művész, a dédapám festőművész volt, a nagyapám építész, aki a Postapalo­tát építette a Moszkva téren, és közel száz más középületet és templomot a Monarchia területén. Tehát a vizuali­tással való foglalatosság, mondhatnám „adva volt” a családban. Apám viszont roppant lelkes és kitűnő amatőr hege­dűs volt, két vonósnégyest is alakított, egyet még itt, Budapesten – itt éltünk 1936-­ig – és egyet Győrben, ahol én az iskoláimat jártam.

Hol dőlt el, hogy mégis inkább festőművész leszel, és nem hegedűművész?

A konzervatórium utolsó éveiben. Ugyan­is engem igazán a kamarazenélés érde­kelt volna, de láttam az ehhez szüksé­ges irtózatos, sziszifuszi munkát, a napi nyolcórás gyakorlást, és éreztem, hogy ez nem nekem való. Egy jó vonósné­gyest létrehozni az egyik legnehezebb dolog a világon, mert legalább tizenöt év együtt muzsikálás kell ahhoz, hogy abból valami legyen, de közben ki is kell tudni bírni egymást. Köztudomá­sú, hogy a Végh Vonósnégyes, ami a háború után a legnagyszerűbb vonós­négyese volt talán a világnak, a végén odáig jutott, hogy a négy tag már nem is beszélt egymással, még azt is kikötöt­ték, hogy egy vonatkocsiban sem haj­landók utazni a fellépéseikre. Végül Végh Sándor a második hegedűs fején összetörte a vonóját, és ezzel vége is lett a vonósnégyesnek. Úgyhogy mivel ez az egész zenélés dolog így nézett ki, én rögtön az érettségi után megpályáztam a Képzőművészeti Főiskolát, merthogy a kreáció, önálló mű létrehozása akkor már inkább érdekelt. Tulajdonképpen a nagyapám volt az első mesterem, azt lehet mondani, hogy tízéves koromtól kezdve. Rajzoltam és festettem is, csend­életet, portrét, egyéb dolgokat. Sokáig egyformán érdekelt a zenélés és a festés. De hálát adok az égnek, hogy felvettek a főiskolára, mert most, bár sosem vol­tam Celldömölkön, de valószínűleg ott lennék megkeseredett, nyugdíjas hege­dűtanár. Esténként talán festegetnék.

125 martos2

Konok Tamás © Konok–Hetey Művészeti Alapítvány

Ehelyett most nappal festesz... Egyébként mit gondoltál a művészetről, amikor elkezdted a főiskolát?

1948-­ban kerültem Budapestre. Közel a nyolcvanhoz is emlékszem, hogy egy tökéletesen lebombázott, lepusz­tult, tönkretett város képe tárult az ember elé. Én a gyermekkoromat itt töltöttem, Budán, a Toldi utcában, és az egész vároldalt, a nagyapámék házát is porig bombázták. Ehhez képest meg­döbbentő volt, hogy micsoda remek szellemi élet volt azokban az időkben Budapesten. A Nemzeti Színház... Én még tanúja voltam, ahogyan Bajor Gizi a Szentivánéji álomban Titániát ját­szotta, és Mészáros Ági Puckot. Máig előttem van a kép, ahogy a darab utol­só szavait Arany János remek fordítá­sában olyan bűbájjal mondta el, hogy abban a művészet lényege benne volt. De láttam a Volponét is Dénes Györggyel. Nagyon kedves barátom lett Pécsi Sándor, akivel sokat voltunk együtt. Az irodalomban is fantasztikus korsza­ka volt az az országnak; képzőművé­szetben is: az Európai Iskola...

És mit tudtatok a világ többi részéről?

Na, hát arról szinte semmit. Abban az időben az, hogy reprodukció, nagyon ritka dolog volt. Megjelentek persze mű­vészeti könyvek, de ezek nagy részében csak fehér-­fekete képek voltak. Ha egy­-egy albumban volt két-­három színes nyo­mat, az már nagy dolognak számított.

125 martos3

Konok Tamás: Nagymamám arcképe, 1953, pasztell, karton, 51 x 62 cm © Konok–Hetey Művészeti Alapítvány / HUNGART © 2020; Konok Tamás: Nagymamám arcképe, 1953, pasztell, karton, 50 x 70 cm © Konok–Hetey Művészeti Alapítvány / HUNGART © 2020

Feltűnt, hogy azt mondtad, amikor a Szentivánéji álomról beszéltél, hogy a kép van előtted, ahogy Mészáros Ági az utolsó sorokat mondja. Te képekben emlékezel, képekben gondolkozol?

Ott elsősorban a szöveg volt a csoda, meg a játék. Emlékszem, ahogyan Ba­jor Gizi megjelent azzal a hallatlan fen­séges méltósággal mint Titánia. De ugyanilyen méltóság volt Dénes György alakításában, amikor Mosca szerepét játszotta Ben Jonson Volponéjában. Szenzációs volt. Ezek az élmények va­lahol leülepednek, és ezek nyomán ki­alakul egyfajta kvalitásérzék, és tulaj­donképpen az ember ennek nyomán emlékezik vissza ezekre.

Tavalyi (2006-os – a szerk) Ernst Múzeum-beli életmű-kiállításodon pontosan látható volt, hogy te annak idején ugyanúgy – mondhatjuk  akadémikus portrékkal, tájképekkel kezdted, mint akkoriban a főiskolán mindenki. Arra lennék kíváncsi, hogyan zajlott az a folyamat, hogy a nagymamádról készült, nagyon szép, élethű portrétól eljutottál a nem figurális, hanem absztrakt, majd a geometrikus festészetig?

Addig, amíg először ki nem mentem Párizsba, 1958-­ig, még a főiskola utáni négy évben is, olyan légkörben éltem itt Magyarországon, ahol egyszerűen az ember arra nem is gondolhatott, hogy mást fessen, mint ami az úgynevezett látvány, mivel az adott lehetőségek, a politikai helyzet, egyáltalán a megen­gedett határok, ami nem a realista stí­lus volt, azt nem tűrte meg. Pedig akkor már jó néhányan voltunk, akik tudtunk a szürrealizmusról, tudtunk az ekkori­ban kezdődő amerikai absztrakt festé­szetről is, csak egyszerűen ilyen műve­ket nem láttunk, vagy ha igen, kicsi, vacak, fehér­-fekete reprodukciókban. Azokból meg az ember nagyon sokat nem tudott meg róluk. Nagyon nagy sokkhatás alá kerültem, amikor először kimentem Párizsba, és eredetiben talál­koztam a kortárs művészet jó néhány alkotásával. Arról nem is beszélve, hogy olyan pulzáló, vibráló, izgalmas életbe kerültem ott, amiben egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy veszem a festőállványomat, kiállok a sarokra, az őrületes tömegbe, és lefestem a lát­ványt. Láttam, mennyi más lehetősé­gem van a művészetben. Már nem a valóság rögzítése izgatott, hanem an­nak a rögzítése, ami a valóság mögött van. Azt kérdezted, hogyan történt ez a változás. Hát ez bizony nagy krízissel járt, aminek a során rengeteg munká­ját megsemmisítette az ember, eldobta, széttépte. Sokat utaztam is; akkor vol­tam Hollandiában, Észak-­Afrikában, Tuniszban. Az ember hihetetlenül moz­galmas életet élt, rengeteg mindent lá­tott, és úgy gondoltam, hogy a gyors „képváltások” sorát próbálom rögzíteni a képfelületen. Többrétegű, lenyomat­szerű eljárással készítettem rajzokat, amiket aztán többször is átfestettem. Úgy is mondhatnám, mintha több üveg­lapot egymás fölé rakna az ember, és ezeken áttükröződnek, átsütnek az al­sóbb rétegek képei. Tulajdonképpen az ember álma is ilyen, ahol egy idő­ben történik nagyon sok esemény, ahol a tegnap, a ma, az idő teljesen más re­lációban jelenik meg. Valami ilyesmire próbáltam törekedni a festészetemben. És még valami: ez volt az a pillanat, amikor Párizs maga is éppen nagy át­alakulásban volt. Ez volt a negyedik köztársaság vége, amikor nagy krízis volt Franciaországban az algériai há­ború miatt, és úgy nézett ki, hogy kato­nai puccs lesz. Akkor került De Gaulle ismét a köztársaság élére, megalakult az ötödik köztársaság, és az új kormány­ban Malraux, a kiváló író és műértő lett a kultuszminiszter. Franciaországban az elnök egy kicsit olyan, mint a monar­chiában a király: a maga hét­, nyolc­, esetleg tizennégy éves elnöki tisztsége után valami nyomot akar hagyni a vá­roson, az országon. Pompidou nevéhez fűződik a Pompidou Központ, Giscard d’Estaing elnök, aki Pompidou után jött, csinálta meg az impresszionista múzeu­mot, Mitterrand csinálta a Défense ne­gyedet és a Bibliothèque Nationale-­t. Ott tehát óriási beruházások történtek, és történnek ma is azon a területen, amit úgy nevezünk: kultúra. És ez be­jön. Ha nem is azonnal, de bejön előbb­ utóbb. A turistaforgalom megélénkül, aki odamegy, az belépti díjat fizet, az nem egy napig marad, hanem legalább egy vagy két hétre jön.

125 martos4

Konok Tamás: Zeneszerző barátomnak, 1965, olaj, vászon, 100 x 80 cm © Konok–Hetey Művészeti Alapítvány / HUNGART © 2020; Konok Tamás: Formes sculpturales I., 1971, akril, vászon, 19 x 24 cm © Konok–Hetey Művészeti Alapítvány / HUNGART © 2020

Térjünk vissza hozzád. 1958-ban mentél ki először – a Derkovits-ösztöndíj kiskapuját ügyesen megtalálva –, kint voltál egy fél évet, majd visszajöttél. Egy évvel később pedig újra meghívtak, egy ottani önálló kiállításra. Ez hogy történt? Mi volt benned az érdekes?

Akkor egy Magyarországról érkezett festő százlábú csodabogárnak számított Franciaországban, mert a magyar festé­szetből Vasarelyn kívül gyakorlatilag senkit nem ismertek. Érdekelte őket, hogy ha valamilyen módon kikerül hoz­zájuk egy fiatal kelet­-európai művész, annak milyen a munkássága. És tény­leg érdekes volt a számukra, például mert én mást csináltam, mint ami ott, akkor divatos volt. Akkor ott az École de Paris lírai absztrakt festészete volt a divat, ezzel szemben én, ahogy már meséltem, álomképekre emlékeztető világot próbáltam létrehozni, amibe még belejátszott a sok kollázselem meg az egyéb manipulációk a képen belül. Az első kiállításnak nagyon nagy sikere lett, sok képet el is tudtam adni. Ennek nyomán meghívtak egy amerikai kiállí­tásra is, és akkor történt, hogy bevonták az útlevelemet, és gyakorlatilag huszon­négy óra alatt kellett eldöntenem, hogy hazajövök vagy kint maradok.

Jól döntöttél?

Az emberre akkor rászakadt a teljes lét­bizonytalanság. Egzisztenciális prob­léma, lakásprobléma: hol fogok tudni lakni, egyáltalán hogyan fogok létezni, miből fogok megélni. De nagyon nagy szerencsém volt, hogy létrejött az ame­rikai kiállítás, mert annak révén meg­pályáztam a Hartford­ösztöndíjat, amit meg is kaptam. Ez egy év Kaliforniát jelentett, csodálatos ellátással. Olyan lehetőséget, ami alatt fel tudtam ké­szülni az első múzeumi kiállításomra. Amire Hollandiába kaptam meghívást. Ezek mind hozzájárultak, hogy végül azt mondhattam, jól döntöttem. Persze az ördög a művészt – egyszer az életé­ben – biztos, hogy megkísérti. Megkí­sértett engem is Párizsban egy amerikai úr személyében, akinek galériája volt Buffalóban. Azt mondta, látta néhány képemet egy washingtoni galériában, azok nagyon tetszettek neki, és azt ajánlotta, hogy szerződést kötne velem először egy évre, de ha jól működik, akkor folytatjuk. Ő kap tőlem három­-négy képet havonta, én pedig 500–600 dollárt tőle. Ez elképzelhetetlenül nagy összeg volt akkor Párizsban; az ember örült, ha 70–80 dollárnak megfelelő frankot össze tudott kaparni, abból fenn tudta tartani magát. Őrült nagy volt az örömöm. Másnap visszajött az úr a szerződéssel, és akkor mondta, hogy egy dolgot elfelejtett említeni, tudni­ illik az kellene, hogy a képeken mindig legyen cirkusz, műlovarnő, bohóc, ilye­nek. Egy pillanatig azt gondoltam, egye fene, három­négy ilyen képet megfestek havonta, a többi idő alatt pedig majd festem a magamét. De ilyen nincs! Hogy valaki nappal apáca, éjszaka meg utca lány. A két dolog nem fér össze. Vér­ző szívvel, de visszautasítottam. Azért vett tőlem néhány képet, hogy ne rossz szájízzel hagyjuk el egymást.

125 martos5

Konok Tamás: Sine loco et anno, 1995, akril, vászon, 130 x 130 cm © Konok–Hetey Művészeti Alapítvány / HUNGART © 2020

Így nem lettél híres cirkuszfestő Amerikában; ehelyett folytattad az absztrakt felé vezető utadat.

Igen. Elég nehéz idők voltak, de vala­hogy az isteni gondviselésnek köszön­hetően az utolsó percben mindig tör­tént valami: vagy egy vétel, vagy valami csoda. Ez a periódus nagyjából a hatva­nas évek végéig tartott, amikor is volt egy kiállításom Lausanne-­ban, ahol megjelent két építész Zürichből azzal, hogy volna-­e kedvem velük dolgozni. Akkor már kezdtem redukálni az addi­gi „túlfűtött” festészetemet, és nagyon sok mindent elhagyni az addigi bonyo­lult és komplikált képi világból. Úgy­hogy amikor elvállaltam a velük való munkát és kaptam két nagy, tizenöt­-húsz méteres falat, rögtön láttam, hogy itt valamilyen architektúrához közel álló világot kell teremteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy én már aznap ki­találtam, mit fogok csinálni, az átala­kulás hosszú hónapok munkája volt. Végül nagy, fehér falfelületek jöttek lét­re, amelyeken különböző lemezek felra­kásával kialakult egy bizonyos árnyék­rend. Tulajdonképpen egyfajta vonal, ami a legtranszcendensebb valami.

Mit gondolsz, kell bátorság a nonfiguratív festészethez?

Ez inkább ihlet, belső meggyőződés kérdése. Olyan nincs, hogy egy kicsit absztrakt vagyok, egy kicsit figuratív vagyok, egy kicsit megpróbálok ilyet is meg olyat is csinálni. Az embernek a saját világát kell megéreznie, hogy mi az, ami felé tehetsége, hajlama van, mi az, amit szeret csinálni, miből tud létrehozni valamit, ami boldogsággal tölti el. Kevés dologban érzi az ember az anyag szellemmé alakulását olyan mértékben, mint festés közben. A fes­tő rettenetesen közönséges dolgokkal dolgozik: különböző sáranyagokkal, földekkel, porokkal, amiket összekever tojássárgájával, olajjal, műgyantával, bármivel. De munka közben egyszer csak a kép önálló életre kel, vissza­néz rád és egy ponton jelzi, hogy ne nyúlj hozzá többet, mert készen van. Akkor megszűnik az anyag, és létrejön valami szellemi.

125 martos6

Konok Tamás: Orbis pictus, 2003, akril, vászon, 160 x 160 cm Fotó: © Szerencsés Gábor / a Molnár Ani Galéria jóvoltából / HUNGART © 2020