NŐK FÜLÉBEN AZ A VALAMI

Berthe Morisot-kiállítás Dallasban

Fáy Miklós

1945 óta negyven Monet-, harmincnégy Degas-, huszonegy Renoir-kiállítás volt az Egyesült Államokban. Berthe Morisot meg egyetlenegy. Illetve most már kettő.

Screenshot 2020 03 21 at 16.09.48

Édouard Manet: Berthe Morisot egy csokor ibolyával, 1872, olaj, vászon, 55,5 x 40,5 cm, Musée d'Orsay, Párizs Forrás: Wikimedia Commons

Nagyon szuggerálják a nézőt a dallasi Berthe Morisot-kiállításon. Nincs vele semmi baj, csak talán túlszuggerálják, és ettől az ember észreveszi magát a hatáskeltés szándékát. Ami egyébként benne van a kiállításban elejétől kezdve, amikor még a kettős portrékat nézi az ember. Berthe és Edma. Mi lett belőlük. Körülbelül egyforma tehetséges két lány, festenek, rajzolnak, aztán az egyik beilleszkedik a polgári világba, Edma férjhez megy egy bizonyos Adolphe Pontillon nevű tengerésztiszthez, és attól kezdve nem fest. Vezeti a háztartást, megszüli a gyermeket, és csak néha szökik be nővére műtermébe, hogy emlékezzen a régi, szép napokra. A nővér meg festő lesz. Nem tudni, hogy vajon azért-e, mert erősebb volt benne a késztetés, valahogy mégis nagyobb volt a tehetség, vagy mert épp a megfelelő időben találkozott a megfelelő emberekkel. Leginkább Édouard Manetval, akinek tetszettek Berthe festményei, vagy talán maga Berthe tetszett, miért ne, le is festette, többször. Aztán Eugène Manet-val, aki szintén festett, de meglátva Berthe képeit, eldobta az ecsetet, és életét felesége művészetének kiteljesítésére áldozta. A kérdés az, hogy vajon tényleg így volt-e. Mert, visszatérve a szuggerációra, mintha épp azt akarnák mondani, hogy ez a kalapos-szakállas Eugène hiába áldozta rövid életét a felesége művészetének, célt mégsem ért. És mondják az adatokat: dacára annak, hogy milyen fontos helyet foglalt el az impresszionisták között mint az egyetlen nő, aki minden imresszionista kiállításon részt vett (kivéve egyet, amikor épp életadással volt elfoglalva), kevesebb mint negyven képet adott el életében. Csak egyet, egyetlenegyet vett meg tőle a francia állam. Képeinek nyolcvanöt százaléka a családnál és barátoknál maradt. Amikor meghalt, a hatóságok megkérdezték a lányát, mi volt az elhunyt foglalkozása. Festő. Aha. A halotti anyakönyvi kivonatba azt írták: foglalkozás nélküli. Igazságtalanság, igazságtalanság.

Screenshot 2020 03 21 at 16.11.33

Berthe Morisot: Angliában (Eugène Manet a Wight-szigeten), 1875, olaj, vászon, 36 x 46 cm, Musée Marmottan Monet, Denis and Annie Rouart Foundation Fotó: Erich Lessing / Art Resource, NY

Hogy minden lelkiismeret tovább gyötrődjék, minden fej hosszabban csóválódjék, kifüggesztettek egy amerikai adatot is a falra: 1945 óta 40 Monet-, 34 Degas-, 21 Renoir-kiállítás volt az Egyesült Államokban. Berthe Morisot meg egyetlenegy. Ezzel együtt már kettő, szóval hatalmas léptekkel hozzák be a lemaradást. Vagy éppen megyünk a tévútra? Tényleg érdemes feminista alapon nézegetni a műveket? Nem ugyanazt a hibát követjük el, amit már a 19. században is elkövettek, hogy rögtön azt mondják: egész jó, ahhoz képest, hogy nő. Vagy rögtön észreveszik a női festőt benne, könnyedség és színek, háztartásbeli témák, szép ruhák, bájos kislányka. Ami az utóbbit illeti, azt azért el lehet mondani, hogy Morisot nem volt picsogós típus, a halálos ágyán azt mondta a tizenöt éves, árván maradó (Eu- gène Manet három évvel korábban halt meg) Julie-nek: elég szép vagy és elég tehetséges, használd ki. Kétségbeesett és racionális szavak, de nem olyanok, amilyeneket egy csokrétákat és habos ruhákat festő asszonytól várnánk.

Screenshot 2020 03 21 at 16.12.20

Charles Reutlinger: Berthe Morisot, 1875, fotográfia Forrás: Wikimedia Commons

Ami a ruhákat illeti: tényleg fontosak voltak Morisot számára. Eleinte azt hittem, csak festészeti okokból voltak fontosak, vagyis hogy ezeket a fantasztikus, apró mintás nyári kelméket és azok burjánzását és ragyogását a fényben meg tudja örökíteni, de a kiállítás egyik fő képe a La Parisienne. Nyilván főkép, mert azon kevesek közé tartozik, amelyet üveg alatt tartanak, így az ember óhatatlanul is megilletődik, ha előtte áll. A parisienne épp színházból, vagy mondjuk az operából, sőt L’Opérából jön, kezében látcső, rajta elegáns fekete ruha... A fekete ruha nem az övé, hanem a festőé. Ott van alatta egy fénykép, talán a leghíresebb, ami Morisot-ról készült, és ugyanaz az elegáns, fekete ruha van rajta. A párizsi nő csak egy modell, aki épp úgy tesz, mintha egy párizsi nő volna, de még a párizsi ruha sem a sajátja. Hát így egy férfi is viszonyulhatna az abszolút nőiességhez.

Screenshot 2020 03 21 at 16.13.06

Berthe Morisot: Nőalak (Nő feketében, színház előtt), 1875, olaj, vászon, 57 x 31 cm, The National Museum of Western Art, Tokió és Berthe Morisot: Párizsi látkép a Trocadéróról, 1871–1873, olaj, vászon, 46,1 x 81,5 cm, Santa Barbara Museum of Art, Mrs. Hugh N. Kirkland ajándéka Fotó: © Santa Barbara Museum of Art

Nem azért mondom, hogy panaszkodjak, szép a kiállítás, még ha ez a lelkiismeret-furdaltató koncepció annyira nem is tetszik. Végül is mindegy, miért néznek meg az emberek egy tárlatot, csak nézzék. Ami számomra az igazi felfedezés, az Morisot és a rokokó kapcsolata, ahogy másol és modernizál, többé-kevésbé mások által már megálmodott kompozíciókba helyez el modern nőket, nekik modern, de azért ezüstösen fénylő ruhákban. A rokokó festői, Boucher és Fragonard; utóbbi állítólag rokona is volt anyai ágon, és mindenképpen rokona volt festőként. Valami más, mintha a rácsodálkozás nem volna meg benne, amit a régiek talán, a maiak egészen biztosan átélnek. Hogy ezek a női ruhák valóságos páncélzatok, már abban az értelemben, hogy egyedül föl sem lehet ölteni őket, hogy egyszerre lepleznek és kifejeznek, hogy bamba, rövidnadrágos férfiként már megint az jut eszembe, hogy a csudába tudta Vronszkij magáévá tenni Anna Kareninát a pamlagon? De erre talán Tolsztoj sem tudta volna a választ.

Screenshot 2020 03 21 at 16.13.59

Berthe Morisot: Fiatal lány agárral, 1893, olaj, vászon, Musée Marmottan Monet, Párizs, Michel Monet hagyatéka

Elmozdulva a kényes téma vidékéről: voltaképpen mégis milyen festői karrier ez? Mert van benne mocorgás, ahogy rátalál az impresszionistákra, ahogy távolabb kerül tőlük, mert egyre rajzosabbá válik. Ahogy egyre többet játszik a sebességgel, pontosabban a gyorsasággal, a pálya végén egyre gyakoribbak az úgynevezett be nem fejezett képek, kilóg a vászon a festék alól, jelezve, hogy oly gyors a kezem, hogy be sem csavarozom a tubuson a kupakot, a tubus beszárad, a képet nem lehet befejezni. Taps. Tényleg kergeti az időt Morisot, mint mindenki, aki szabadban fest, a nap arrébb megy, a fény változik, a múltat kell megfesteni. Míg ezt a múltat kergeti, az ember egyre kevésbé érzi közel magához. Nyilván az egész impresszionizmus végső fokon polgári vagy középpolgári kaland, így élünk, ezek a kedvteléseink, a ruháink, az épületeink. De ez a polgáriság Morisot-nál mintha ki is merülne, elfáradna, rutinná válna. Így aztán az ember mégis a nőiséget viszi magával, nem az elnyomott nőiséget, hanem a diadalmasat. Egy különös portrét, már ha ez egyáltalán portrénak számít. Háttal ül a modell, a haját igazítja, ezüst a ruhája. A fülében, ez a reprodukciókon nem látszik, a kis gyöngy valóságos festékpötty, kicsit kiemelkedik a kép felszínéből. A magam részéről soha nem tudtam rájönni, mi az értelme a fülbevalónak, de Morisot képét nézve megértettem. Azon pont kell oda valami.

Berthe Morisot, Woman Impressionist, Dallas Museum of Art, Dallas, 2019. május 26-ig