A Palazzo Fortuny ismét elvarázsolja különleges kiállításkölteményeivel látogatóit. Morandi-csendéletek, helyspecifikus installációk és Marco Tirelli geometrikus motívumai a neves divattervező velencei palotájában.

„Metafizikai vigasz..., hogy a jelenségek minden változékonysága ellenére, a dolgok mélyein az élet hatalma, ereje, gyönyöre szétrombolhatatlan...”1

Csend, természet, idő és meditáció; e fogalmak mentén tematizálódik a velencei Museo Fortuny – idén is lenyűgöző – őszi kiállítása, mely ezúttal négy emeleten, összesen hét művész hét különböző kurátori koncepció alapján rendezett minitárlatát foglalja magában.

Az átfogó tematika motivációiról semmit nem lehet tudni, de a kiállítást látván könnyedén felmerülhet bárkiben a párhuzamosan futó építészeti biennáléra (vagy szimplán csak egy általános építészeti koncepcióra) való reflexió. Az idei év mottója, a People meet in architecture, képzeletben a Fortuny-kiállítás címe mellé rendelve igazi egységbe foglalja talán mindazt, ami Velence útvesztőinek kisebb vagy nagyobb kiállítóhelyeit járva, a reális építészeti ideák és elvont irreális terek párbeszéde kapcsán fogalmazódik meg.

A terepasztalok és tervrajzok világából a Giardini elhagyatott sétányaira tévedve a magányos pavilonok és platánok késő délutáni expresszív látképének köszönhetően könnyedén feledkezhetünk bele a csend, természet, idő és meditáció fogalmainak összefüggéseibe, melyek alaphangulata – pavilonokon és kiállításokon túl is – a Museo Fortunyig kísér az őszi Velencében. Ugyanakkor kortárs építészeti koncepciók mentén orientálódva látogatást tehetünk Louise Bourgeois kiállításán az öreg, de a közelmúltban modernizált Magazzini del Sale egyik termében (Fondazione Emilio Vedova).

Egészen a közelben maradva, mindössze a Museo Fortuny kiállításáig bír igazán nagy jelentőséggel e kérdéskör, hiszen e tizenötödik századi, késő gótikus, érintetlen palazzóban elhelyezett kortárs művészeti kiállítás azt sugallja, hogy valójában nem is annyira a tér fejlettségi foka, hanem azon belül inkább a művek elhelyezésének koncepciója és párbeszéde fontos, mely akár egy kevésbé tágas vagy világos, intimebb térben nagyobb eséllyel valósul meg.

A zseniális kurátori koncepciónak köszönhetően, mely valójában minden esetben a ház urának, a Velencében alkotó spanyol Mariano Fortunynak – a századforduló egyik legnagyobb díszlet- és kosztümtervezőjének, illetve színpadi újítójának – személye és egykori munkássága köré épül fel, a Museo Fortuny minden évben sikeres és népszerű, elsősorban tematikus kiállításokkal áll elő.2

A koncepció idén is változatlan: a múzeum egy visszafogott, talán kevésbé látványos kiállítássorozaton belül olasz képző- és iparművészek munkáit állítja ki, melyek részben a Mariano által tervezett híres, velencei textilek ornamentikáját visszhangozzák (Nuala Goodman: Gardens, Alberto Zorzi: Unicum) vagy a színház világát idézik meg váratlanul felbukkanó helyspecifikus művekkel (Giorgio Vigna: Different Natures) a palazzo különböző szintjein.

A Mariano alakjával kapcsolatos összefüggések sorozata azonban nem ér ennyivel véget, sőt ezek tulajdonképpen a palazzo legfontosabb centrumában, Mariano egykori műtermében koncentrálódnak. Az óriási, sötét szalonban Mariano díszleteinek töredékeit, legendás kosztümjeit, vitrinbe zárt kacatjait (egy kihúzott fiókjában ecseteit és beszáradt festékestégelyeit), hatalmas Wagner tematikájú olajvásznait vagy éppen a Nílus partját ábrázoló kis akvarelljeit fedezhetjük fel. Ebben az elképesztően zsúfolt térben, a tízes évek metafizikus festészetének egyik képviselője, Giorgio Morandi és az ő festészeti hagyományát továbbfejlesztő, geometrikus-monokróm Marco Tirelli kisebb-nagyobb vásznai tűnnek fel a „horror vacui” világ ellenpólusaként.

Míg Morandi festészetével talán egész életében arra törekedett, hogy vizuális jelenséggé transzformálja a csendet, addig Fortuny mozgalmas, szimbolista jellegű vásznain életre akarta hívni Wagner operáinak figuráit és fenséges zenéjét. E művek közös installálásának eredményeként Morandi igazi csendfestőként tűnik fel. Élesen megvilágított kis formátumú csendéletei pasztellszíneikkel tompán ragyognak a sötét térben, ugyanazokat a tárgyakat, dobozokat, flaskákat ismételgetve. A kiállítótérben elhelyezett leírás arra biztatja a látogatót – Umberto Eco esetét idézve, aki Morandi csendéleteinek megszállottjává vált a képek repetitív szemlélése során –, hogy időzzön sokáig a sötét tér csendjében, lehetőleg addig, amíg a hasonló tárgyak monotóniája izgalmas változatosságba nem fordul át. Valószerűtlen perspektívában elhelyezett hétköznapi tárgyainak költői jellege ebben az időtlen mozdulatlanságban természetesen a magányt és a belső ürességet is felidézik, de ezúttal Marco Tirelli műveivel szinte szimbiózisban, elsősorban a fizikai tárgyak, illetve terek változatosságáról, és mégis az örök belső változatlanság természetéről árulkodnak.

Marco Tirelli (1956) rejtélyes térarchitektúrái megközelíthetetlen, látomásszerű dimenziókat örökítenek meg. A sötét, homályba vesző terek metafizikus időtlenségében különös objektek, többnyire geometrikus formák bukkannak fel. Hatalmas vásznain azonban nemcsak a tereket, hanem a bennük elhelyezett tárgyakat is enigmatikus karakterrel ruházza fel azáltal, hogy formájukat csak a misztikus háttér ismeretlen fényforrása által teszi láthatóvá. Így mind a tér, mind a benne lebegő tárgy egyszerre kelti a határozott plaszticitás és a homályos meghatározhatatlanság érzetét. Tirelli képein a határozottan geometrikus jelleget kölcsönző építészeti terekbe helyezett fizikai tárgyak tehát a fény és árnyék közötti áthatolhatóság szemléltetésének funkcióját látják el, és – Morandihoz hasonlóan – a dolgok és terek metafizikai kapcsolatára mutatnak rá.

Fény és árnyék kontrasztja Fortunyhoz vezeti vissza a látogatót, őt fiatalon éppen a színpadok világítási technikája nyűgözte le és terelte a színház világa felé. Mariano is részese volt a századelő radikális színházi reformmozgalmának, mely a díszletezés illuzórikus karaktere helyett egyszerűbb, szinte csak geometrikus formákat használva a fénynek juttatta a legfontosabb szerepet, az aktív fényforrás az árnyékos helyek megidézésével a színpadi jelenlétet tette plasztikusabbá.

Mariano Fortuny műterme és személye körül összpontosulva, Morandi és Tirelli kiállításán tömeg, tér és idő szerteágazó kapcsolatrendszerén való „meditációra” nyílik valóban lehetőség. Talán nem véletlenül most, az építészeti biennáléval egy időben.

Museo Fortuny, 2011. január 9-ig

1 Friedrich Nietzsche: A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus. Ford. Kertész Imre. Budapest, 2007
2 Topor Tünde: Jó-e csatornaszagban pezsgőzni? Artmagazin 2007/3. 16–23. o., Nagy Edina: A biennálén innen és TÚL, Artmagazin 2007/4. 20–30. o., Bordács Andrea – Muladi Brigitta – Petrányi Zsolt – Winkler Nóra: Velencei körkép. Artmagazin 2009/3. 6–15. o., Rieder Gábor: Tabula rasa – Az üres vászon biennáléja. Artmagazin 2009/3. 22–25. o.