SALGÓTARJÁN, A KORTÁRS MŰEMLÉK

Végh Árpád

Az első OFF-Biennále Artmagazin-programja az volt, hogy Budapesten kívüli célpontot választottunk egyik cikkünk, Boros Géza Erdély Miklós-mozaikokkal foglalkozó írása nyomán. Akkor Miskolcra mentünk, ahol csodával határos módon megmaradt két mozaik, és ha már ott voltunk, megnéztük a város modern műemlékeit, például az építészeti gondolkodásban paradigmaváltást jelentő Kollektív Házat. Az ezt követő évben jött Dunaújváros egyiptizáló szocreáljával, például a Vasmű, lótuszvirágos oszlopfőivel – majd legutóbb a hazai brutalizmus-skanzennek számító Salgótarján. Egyik útitársunk építészettörténész, ő foglalja össze, mit is láttunk a szintén építészettörténész szerzőnk, Branczik Márta által összeállított túrán.

Az Artmagazin nem mindennapi belföldi turisztikai célpontjaivá olyan volt szocialista iparvárosok váltak, melyek kialakulása/fejlődése a második világháború utáni erőltetett nehéziparosítással függ össze. Ilyen volt a mai szemmel akár zöldmezős beruházásnak is tekinthető Dunaújváros, amely esetében a Mezőföld löszös fennsíkján szó szerint a semmiből (Dunapentele település mellett) hozták létre Magyarország második legnagyobb nehézipari központját. A tavalyelőtti vá- rosnézés során ide látogattunk, ahol megfigyelhettük, miként lépett át a szocialis- ta várostervezés a modernből a szocreálba. Megismerhettük a dessaui Bauhausban is tanult, a város főépítészi pozícióját betöltő Weiner Tibor és az általa a város tervezésére meghívott építészek (elsősorban Farkasdy Zoltán, Ivánka András, Szrogh György) munkásságát. Idén Salgótarjánban folytatódott a mára már nem túl ismert szocialista iparvárosok bemutatása, szerencsés választással, mert Dunaújváros után Salgótarján akár kronologikusan is következhet: a város kialakítása az 56-os események utáni kádári kultúrpolitika nyomán már a salgótarjánitól eltérő, újabb fajta modern várostervezési elvek szerint valósulhatott meg. Érdekes párhuzam a két város között, hogy főterük kialakítása főként politikai kérdés volt; az ideológiai változásokat mindkét esetben rengeteg áttervezés követte, és így az évtized végéig sem került sor a főtér kialakítására. Dunaújvárossal ellentétben Salgótarján a környéken 1856-ban beindult szénbányászat miatt már előzőleg is fontos ipari központ volt. Később a szénre épülő iparágak (vasgyártás, üveggyártás) is gyors ütemű fejlődésnek indultak, igaz, nagyrészt nem az 1922-től városi rangú település közigazgatási határain belül, hanem mindinkább a környéken lévő ipari kolóniákban.

Screenshot 2020 03 03 at 14.56.41

Karancs Szálló – a Jánossy György és Hrecska József által tervezett szálloda kivitelezése 1960-ban kezdődött meg, 1964-ben pedig már át is adták, Fotó: © Artmagazin

Gyökeres változást a 2. világháború utáni időszak hozott, amikor a Rákosi által kihirdetett „vas és acél országa”-tervben Salgótarján a központilag kijelölt 11 fejlesztendő település egyike lett. 1950-ben pedig megtörtént az országos megyerendezés is, amely során a gazdag polgárváros, Balassagyarmat helyett az erős munkássággal és iparral rendelkező Salgótarjánt jelölték ki megyeszékhelynek, és azonnal megkezdték az ekkor még szinte falusias képet mutató település tervezését a VÁTERV (a VÁROSTERV, majd VÁTI elődje) keretein belül. A város szerkezetét meghatározza elhelyezkedése, hiszen egy völgyben fekszik, amelyet átszel a Tarján-patak, illetve az 1867-ben átadott vasútvonal. Az 50-es évekből származó városrendezési tervekben a városközpontot a duna- újvárosihoz hasonlóan szocialista realista szellemben képzelték el, ötszintesnél nem magasabb házakkal, az új lakónegyedek pedig a még beépítetlen területekre kerültek volna. Az építkezés el is kezdődött a Vásár tér (ma December 8. tér) környékén, ahol a beépítési terveknek megfelelő két-három szintes lakóépületek épültek fel, a tér keleti oldalát pedig a Megyei Tanácsház zömök tömbjével zárták le.

Screenshot 2020 03 03 at 14.57.48

A Magyar Géza által 1972-ben tervezett, majd 1980-ban kivitelezett Nógrádi Sándor Munkásmozgalmi Múzeum épületének Rákóczi úti homlokzata. Az épület ma a Dornyay Béla nevét viselő Városi Múzeumnak ad otthont. Archív fotó, megjelent a Magyar Építőművészet 1980/6. számában

a buszból kiszállva Németh Pál eléggé egyedi kialakítású épületét pillantottuk meg, melynek tömegét nagyrészt már eltakarják az elé ültetett fák, bokrok, csak az előugró bal oldali éttermi szárny mészkővel burkolt és csúcsos záródású, lőrésszerű ablakokkal ellátott tömege hat monumentálisan, illetve az épület déli végében lévő, szintén kissé előre- ugró, úgynevezett igazgatási szárny. E szárny homlokzatán, a főút felőli oldalon nyert elhelyezést a Bóna Kovács Károly, Pándi Kiss János, Kiss Kovács Gyula, Ispánki József, Boda Gábor által tervezett relief, amely tematikailag a ki- épülő szocialista állam minden kötelező elemét felvonultatja, a szocialista realizmus stíluselveinek megfelelően sematizálva a jelenet szereplőit. A domborműre vésett dátum „1956”, ugyanis a relief nem sokkal az 56-os események, vagyis a salgótarjáni sortűz előtt készült el. A korszak összetettségét nemcsak ez mutatja, hanem az is, hogy a szocialis- ta realistának nevezett épületek is hány- félék lehetnek és hányféle hatást mutathatnak. Például: a főbejáratot az épület középső részén aszimmetrikusan elhelyezett, öt ablak tengelyében előugró rizalit jelöli ki – ez az ötös osztás végigkíséri az épületet, amelynek tömegfor- málásán egyértelműen érződik a skandináv, azon belül is Arne Jacobsen aarhusi városházájának hatása. Németh Pál megyeháza épülete hasonló útkeresés a magyar szocreálban, mint amilyen például Ivánka András dunaújvárosi I. számú SZTK Rendelőintézete, amely szintén átmenet a modernből a szocreálba, és egy másik híres skandináv építész, Erik Gunnar Asplund hatását tükrözi. Érdekes élőben látni annak bizonyítékát, hogy építészeinket nem a mintául eléjük állított szovjet építészet, hanem inkább a skandináv befolyásolta. Ez a két középület is jól mutatja, hogy az 1951-es nagy építészeti vita után mennyire nem volt egyértelmű, mi is az a „magyar szocreál”.

Screenshot 2020 03 03 at 14.58.44

A tervező, Németh Pál szokatlanul tagolt tömegekből álló székházat tervezett a Nógrád Megyei Tanács számára (1950–1953). Az épület Főút felőli oldalán látható a Bóna Kovács Károly, Pándi Kiss János, Kiss Kovács Gyula, Ispánki József és Boda Gábor által alkotott relief Fotó: © Artmagazin

Egyébként az épületet alaposabban megfigyelve érzékelhető, hogy nemcsak a tömegformálásnak, hanem a részletek aprólékos kidolgozásának is köszönhető nagyszerűsége. (Közbevetőleg: a ház már több mint hatvanéves, így természetes, hogy bizonyos elemei elavultak, nem felelnek már meg a mai kor igé- nyeinek, tehát cserére, felújításra szorulnak, mint esetleg a nyílászárók is. De ha fellapozzuk a terveket, látjuk, hogy Némethék az épület minden egyes részletét messzemenőkig kidolgozták. Például a kiviteli tervekben a nyílászáró konszignációkban és részletterveken a ház arányaihoz tökéletesen illeszkedő anyagvastagságokat határoztak meg. A mai műanyag nyílászárók már teljesen más arányokkal dolgoznak, a tokok vastagsága is teljesen más, a színezés pedig adott. Ezért egy ilyen kismértékűnek látszó beavatkozás is megbontja az összhangot és rontja az épület összképét. Fontos lenne felismernünk, hogy e korszakból származó épületeink eseté- ben a részletek védelme ugyanolyan fontos, mint például egy barokk polgárház restaurálásakor. És mindez nemcsak az ötvenes, hanem a hatvanas-hetvenes évek épületeire is igaz.) Átsétálva a város főterére körbenézünk és időben ugrunk egy évtizedet. Ha a teret határoló, Magyar Géza tervez- te, úgynevezett „erkélyházakra” pillantunk, a felújításokat illetően hasonló jelenséget fedezhetünk fel. A korszakra igen jellemző a nyílászáró-elemek eltérő színezése: míg a keret valamilyen markánsabb színt kap (fekete, piros, sárga), addig az ablakszárnyak fehér, esetenként komplementer színűek. A hatvanas- hetvenes évekre jellemző az ilyesfajta játék a színekkel, ami szerves része a ház összképének.

Screenshot 2020 03 03 at 14.59.32

Ifj. Szabó István a város főterének jellegzetes épületeit, a Magyar Béla által tervezett Karancs Szállót és a Szrogh György által tervezett Művelődési Házat is megörökítő, ma is látható fafaragása, az egykor Nógrád Megyei Tanács, ma Megyeháza épületének első emeletén Fotó: © Artmagazin

A Magyar Géza által tervezett főtéren a lakóépületek mellett két másik hangsúlyos épülettel találkozhatunk; a Fő tér keleti oldalát a hegyoldal felől Szrogh György (KÖZTI) plasztikus tömegű József Attila Művelődési Háza (1962– 1966) zárja, észak felől pedig a közvetlenül mellette elhelyezett, Jánossy György és Hrecska József (KÖZTI) tervezte egykori Karancs Szálló (1959–1964). Szrogh majd egy évtizeddel korábban tervezte meg a szintén nagy tömegek befogadására alkalmas dunaújvárosi Dózsa Filmszínházat, amely még egy előző fázis, vagyis a modernből a szocreálba való átmenet kiváló példája és szerencsére ma már műemléki védettséget élvez. Ugyanígy műemlék lehetne a salgótarjáni művelődési ház is, hiszen a korszak egyik kiváló középülete, amely tömegformálásában nagyvonalú, részleteiben rendkívül aprólékos, és szerencsére mint egy időkapszula őrzi a szinte teljesen eredeti állapotokat, kívül-belül. Fontos megemlíteni az emeleti előcsarnokban, a homlokzati üvegfallal szemközt, fent Blaski János 1967-es, nagy mé- retű üvegmozaikját, A szocialista kultúra történetét, amely szintén nemcsak mint mű, hanem mint kordokumentum is jogosult lenne a védelemre, akárcsak a nagyvonalúan kialakított színházterem. Főleg, mert rögtön itt van mellette, intő példaként, a Karancs Szálló ma funkcióvesztetten álló toronyépülete, amelynek ürességét eléggé felemás módon ellenpontozza az, hogy az egykori földszinti kiszolgáló terek most feldarabolva szol- gálnak különböző kereskedelmi tevékenységek helyszíneként. Pedig Jánossyék épülete ennek az építészeti korszaknak egyik fő szimbóluma, amelyen már érződik a főként Angliából érkező brutalizmus hatása, ráadásul a kor sajátosságai és a vasfüggöny ellenére is szinte egyidejű példaként.

Screenshot 2020 03 03 at 15.00.29

A Szrogh György által tervezett József Attila Művelődési Ház részletei és Blaski János A szocialista kultúra története című, 1966–1967 között készített, 4 x 30 méteres üvegmozaikjáról zenélők egy csoportja Fotó: © Artmagazin

A tér déli felét Finta József horizontális Pécskő Üzletháza (1968–1969) zárja, amely jól harmonizál a Karancs vertikális tömbjével. Túránk végén a Fő tértől kissé visszafelé sétálunk, dél felé, ahol az út mellett, a katolikus templommal szemben áll a szintén Magyar Géza tervezte, ma Dornyay Béla nevét viselő Városi Múzeum (1972). Ez az épület hozta el az űrkorszakot Salgótarjánba, látszóbeton pilléreken álló, három kubusban elhelyezett, felülvilágítóval ellátott kiállítótereivel. A kubusok külső burkolata, a mázatlan pirogránit pedig csak fokozza az „ufó”-hatást. Pontos adatunk nincs rá, de feltételezhetően a belsőépítészetért is Magyar volt a felelős, szép részletei ennek a narancssárga textillel bevont fotelek és az alumínium világítótestek, bár mára a fotelek sajnos nagyrészt selejtezésre kerültek. Mindezek miatt és szokatlan, kísérletező formavilágának köszönhetően késő modern építészetünk legsikerültebb alkotásai közé tartozik az épület, ami különösen szerencsés módon ma már kortárs műemlék (ebben nagy szerepe volt a védést kezdeményző építészettörténésznek, Prakfalvi Endrének). A múzeumot már megelőlegezte a Filmszínház (1968), majd követte a Városi Tanácsház (1974; ma Városháza) épülete. Hármuk szokatlan formavilágú, jó arányú együttese is késő modern építészetünk kiemelten védendő értéke lenne.

Screenshot 2020 03 03 at 15.01.23

Jobbra fent a ma Dornyay Béla nevét viselő Városi Múzeum felülvilágítóval ellátott kiállítótere, balra egy üvegkapszulavilágítótest a lépcső orsóterében. Habár pontos adatunk nincs rá, de feltételezhetően a belsőépítészetért is Magyar Géza, az épület tervezője volt a felelős Fotó: © Artmagazin és A ma már nem működő Salgótarjáni Öblösüveggyár üveggyűjteményében látható dominó nyakú pohárkészlet Fotó: © Artmagazin

Egész napos, mégis rövidnek tűnő városnéző utunk, amelybe azért még a múzeum munkatársainak vezetésével a Balázs János-anyag és az azóta sajnos a termeléssel leállt Salgótarjáni Öblösüveggyár anyagából őrzött üveggyűjtemény megtekintése is belefért, itt be is fejeződött, igaz, még átpillanthattunk az út túloldalán lévő, úgynevezett „csillagházakra”. A 144 lakásos lakóház-együttest Finta József tervezte 1969–72 között, a csillag név pedig még a tervezés korai szakaszából maradt fenn, mert a házsor végül lépcsőzetes, tört homlokzattal épült meg. Az épületek tömegét finom bevágások és teraszok törik meg, a szürke monolitikussága ellenére is a szemnek kellemes látványt eredményezve. Ezzel búcsút vettünk Salgótarjántól, azon gondolkodva, legközelebb vajon Ózdra, Kazincbarcikára vagy épp Komlóra látogassunk, folytatva a nem mindennapi turisztikai célpontok rejtett értékeinek, modern műemlék-helyeinek felkutatását. Vagy menjünk esetleg a szintén érdeklődésre érdemes modern épületekkel bíró Győrbe/Szombathelyre, ahol ezeknek a védendő értékeknek nehéz kiverekedni magukat a barokk városközpontok árnyékából?

Screenshot 2020 03 03 at 15.02.47

A Múzeum tér. Bal szélén a Városháza épülete, középen a Dornyay Béla Múzeum, jobbra mögötte a Garzonházak, Fotó: © Artmagazin