Stíluskritikai törekvések a bűnüldözésben

Mikor, hogyan és főleg kiknek épült fel a bűnügyi adatbázis?

Bezsenyi Tamás

Igyekszünk nyomon követni a műkereskedelem tendenciáit és a mögötte zajló legális folyamatokat, de a mélyben zajló illegális történésekről alig lehet fogalmunk. Most induló sorozatunkban a műtárgyakat érintő bűncselekményekkel és a Kádár-kori alvilággal kezdünk foglalkozni, úgy is, mint az esetlegesen most is zajló ügyek és felderítések előzményeivel.

Lehet-e a bűnözőt műtárgynak tekinteni? Megjelenése, hovatovább fiziognómiája alapján relativizált formában akár esztétikailag értelmezhetővé is lehet, miközben értékállósága pusztán reménybeli jövő elé nézhet. Elhelyezéséhez e kiszámíthatatlan univerzumban szükségessé válhatnak olyan fogalmak, mint az alvilág, amely kifejezés először a nyilvánosságban 1929. november 8-án, egy pénteki napon jelent meg a Bartha Miklós által tulajdonolt Est-konszern esténként megjelentetett napilapja, a Magyarország címoldalán. (1) Az újság munkatársa egy, a Tanácsköztársaságot követő télen, 1919. december 7-én történt belvárosi rablógyilkosság utólagos felderítéséről adott számot. A nyomozásnak köszönhetően kibontakozó bírósági tárgyalásról szóló tudósítás kívánta a hazai médiaviszonyok között először lefedni az alvilág fogalmával a notórius elkövetőket és holdudvarukat. (2) Vajon miért is van szükségünk az alvilágfogalomra ahhoz, hogy a bűnözőt műtárgyként tudjuk kategorizálni? Mielőtt erre választ adnánk, mutassunk egy-két példát a fogalomhasználatra a 20. század második feléből is.

A második világháborút követően, elsősorban a kora Kádár-korszakban az alvilágot széleskörűen értelmezték, beleértve minden ellenséges elemet, akik például a Hungária kávéházban, illetve egyéb szórakozóhelyeken szerveződtek. Orbán László az MSZMP Budapesti Pártbizottságában 1961-ben egyenesen az „irodalmi alvilág” kifejezésre vetemedett. (3) Az évtized közepére viszont Budapest Főváros Tanácsa jegyzőkönyveiből kiolvasható, hogy a fővárosi főkapitány beszámolóiban megpróbálta diskurzusteremtő pozíciójánál fogva visszaszerezni az uralmat az alvilágfogalom értelmezése felett. A nagyvárosi bűnözők sajátságos helyzetét úgy foglalta össze, hogy: „a közbiztonságra a legnagyobb veszélyt jelentő szervezett bűnözői alvilág megszűnt.” (4) Dr. Sós György volt a második világháborút követően a leghosszabb ideig regnáló budapesti főkapitány; ő az 1960–70-es évtized fordulóján nyomokban felfedezni vélte a szervezett bűnözői csoportok hazai létét. Hálózatosságát nem annyira az illegális szakmai együttműködésből, mint inkább az egymással kényszerűen megosztott deprivációból következtette ki az említett rendőri vezető. (5) Vajon egy ideológiai kényszerek alatt majdhogynem kifulladt fogalom miért kapcsolódik olyan szorosan a nyomozók számára „értékes” bűnözőkhöz?

A Kádár-korszak második felében akár később a műtárgypiac a művészeti kincseket, úgy legitimálta az alvilág létezése a karrierbűnözőket. A késő Kádár-korszakban jöttek létre a Belügyminisztérium fennhatósága alá tartozó Országos Rendőr-főkapitányság (BM ORFK) koordinatív szakirányítása mellett az alább részletezett jellemzőkkel operáló titkos bűnügyi nyilvántartások (például TIÁR – titkos információk általános tára). A visszaeső bűnelkövetők Hofi Gézá-san fogalmazva széles-szűk terrénumából (6) az ilyen adatbázisok alapján váltak volna kimutathatóvá a szervezett bűnözői csoportok és karrierbűnözők. Az ORFK-hoz rendelt kiemelt jelentőségű bűnügyek esetében nyílt és titkos operatív eszközökkel egyaránt feldolgozták a korabeli kollégák a hatáskörükbe utalt eljárásokat, ám ilyenek igen ritkán fordultak elő. Hiszen kissé maliciózusan fogalmazva fentebb láttuk, hogy még a főkapitány is kevéssé engedhette meg magának az ilyen csoportok elszabadulásáról, hovatovább megerősödéséről szóló mondatokat.

Az 1980-as évek elejére a helyzet drasztikusan megváltozott, ahogy azt az éves szinten folyamatosan növekvő bűnügyi számok jelezték. Az ismeretlen elkövetővel szembeni eljárások száma abszolút többségbe került az ismert személlyel szembeni eljárásokhoz képest. A vagyon elleni cselekmények közül pedig egyre komolyabb prioritással kellett kezelni a betöréssorozatokat.

A BM ORFK bűnügyi szervei éppen ezért összehangolt nyomozásokat folytattak, amelyeket, a név is ezt jelzi, valóban „presztízs” ügyként kezeltek. Az országos hatáskör, mint sajátos művészeti installáció lehetővé tette, hogy a hatóság tagjai, akár a műértő kritikusok, egy csoportba gyűlve, adott osztályhoz vezényelve nyomozócsoportként válasszák ki az úgymond értékesnek látszó bűnözőket, elkülönítve őket kisebb presztízsű társaiktól. Sajnos máig bizonytalan, hogy az 1981. december elején megtartott első koordinációs értekezlet mennyiben tekinthető a bűnügyi együttműködés megalapozásának vagy mennyiben szolgált inkább csak reprezentatív célt, befolyásos személyek informális ötletbörzéjeként. Mindenesetre a koordinációs megbeszélés célja nem pusztán abban volt tetten érhető, hogy a későbbiekben a különböző illetékességű szervek kölcsönösen tájékoztassák egymást, hanem a megyei és a fővárosi nyomozások összehangolásában is. (7) Mindez a műértő kritikusok kánonteremtő szerepének aprópénzre váltásával, vagyis azzal a gyakorlattal rokonítható, amikor a művészeti termékek értékét egymáshoz viszonyítva határozzák meg, rangsorolják.

126 bezsenyi1
A BRFK központi ügyelete Budapesten, a Deák Ferenc téren 1982-ben.Forrás: Fortepan / adományozó: Magyar Rendőr

126 bezsenyi2

Az MTV Kék fény című bűnügyi magazinja 1980-ban. Balról az első Agárdi Tamás riporter, a második dr. Horváth Ibolya bírónő, a harmadik Tonhauser László nyomozó, a jobb szélen Szabó László műsorvezető. Fotó: Vörös Ilona, forrás: Fortepan / adományozó: Rádió és Televízió Újság

A hazai alvilágból kibontakozó szervezett bűnözői csoportokkal szembeni egységes fellépés, a fentebb említett koordinációs megbeszélés olyan kanonizáló tevékenység, ami az egyes bűnözőket, valamint illegális cselekményeiket lényegében kiemelt jelentőségű ügyekként „szentesíti”. Ilyen típusú nyomozati munka, a szervezett bűnözés értékálló legitimációját megteremtő együttműködés a korábbi évtizedekben rendkívül ritkán fordult elő. Jelenlegi kutatási eredményeink alapján ezt megelőzően az 1965 augusztusa és szeptembere között elkövetett postabetörések felderítése érdekében hoztak létre olyan speciális bűnügyi csoportot, amelyben a Belügyminisztérium akkor még Bűnügyi Osztályának koordinálásával a Baranya, Bács-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok és Tolna megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyes rendőrtisztjei összehangoltan dolgoztak. (8) Az országos koordinációnak, mint egyfajta kanonizálási törekvésnek a valódi védbástyája a Presztízs-ügy során létrehozott köz- ponti nyomozócsoport volt, akik főként az ismeretlen elkövetővel szembeni nyomozásokat folytatták, elkülönítve a későbbi gyanúsítottakkal szembeni, vizsgálókhoz (vádelőkészítést végző) rendelt büntetőeljárásoktól. Az alvilági hálózatok kiterjedtsége, nyomozói szempontból „jelentősnek vagy értékesnek” mutatkozó karrierbűnözők sokasága okán nem lehetett megspórolni a büntetőeljárások részletes értékelését, elemzését. Művészettörténészi kategóriarendszert kellett alkalmazni, hogy az elkövetői magatartások/ stílustörekvések változatosságát és egymásra hatását leírni, majd összehasonlítani lehessen. A személyek, az ügyek, valamint a feltehető tettesek egymáshoz fűződő kapcsolatainak feltérképezése magában hordozta az ügyek lehetséges, megismerhető határait. A nyomozók az egykori művészmestereket elemző művészettörténészekhez hasonlatos módon az elkövetői csoportokat olyan szempontok alapján próbálták megragadni, hogy miként is lehetett elkülöníteni a hangadókat/iskolateremtőket, a főbb szervező személyeket a klasszikus végrehajtói állomány tagjaitól.

A folyamatos adatértékeléseket rendszeressé próbálták fazonírozni a nyomozócsoport tagjai, amiben nagy segítséget nyújtott csatlakoztatásuk a központi számítógéphez/adatbázishoz. Az ügyeket az összekapcsolás által a feltételezett tettesek egymáshoz fűződő baráti vagy ellenséges viszonyán keresztül lehetett érdemlegesen feltárni. Az elkövetői csoportokon belül a különböző személyek helyiértéke is döntő fontosságú volt, azonban ennél is meghatározóbbnak tűnt, hogy a különböző betörőhálózatok hogyan függnek össze egymással. A központi nyomozócsoport hatékony működését viszont az tette kérdésessé, hogy szinte rögtön szembesülniük kellett a következő problémával: a releváns információk keretfeltételeinek meghatározása nélkül kezelhetetlen mennyiségű úgynevezett operatív adatmennyiséggel árasztották el magukat. Ezeket az adatokat, akárcsak egy műtárgy egyes jellemző tulajdonságát, önmagukban nem lehet érvényesnek tekinteni a bűnöző (vagy a művész) egész pályafutása során; de ha több hasonló adat is összegyűlik, el lehet dönteni, megalapozhatnak-e egy lehetséges büntetőeljárást vagy pusztán megerősítenek egy-egy, már létező feltételezést. (9)

Az adatértékelés alapvetése, hogy a különféle szempontok szerint összegyűlt sajátosságokat azért kívánták leírhatóvá tenni, hogy a bűnözői archetípust ezen attribútumokkal „megrajzolhassák”. Az összekapcsolódás a központi számítógéppel lehetővé tette, hogy egy-egy adattároló alrendszeren keresztül betáplálhatóak, illetve lekérdezhetőek legyenek az adatok. Ebben a kezdetleges informatikai rendszerben az alapvető információs bázis az úgynevezett adatlap, amely ügyekről és ezekhez kapcsolódóan személyekről bevitt információkat tartalmaz.

126 bezsenyi4

Az egykori Majakovszkij, ma Király utca 67. szám alatt régi formájában működő Halló bár 1969-ben. Forrás: Fortepan / adományozó: Bauer Sándor

126 bezsenyi7

Rendőrségi járműpark. Szemle a Mosonyi utcai garázsban, 1980-ban. Forrás: Fortepan / adományozó: Magyar Rendőr

Eddigi kutatásaim alapján a Presztízs-ügyben a bűnügyi munka 1982. január 11-től azon év november 1-éig tartott; ez a majdnem egy évig tartó központosított felderítő és bizonyító tevékenységek összehangolását jelentette. Egy-egy művészeti motívum ismételt felbukkanása alapján a kiemelt veszélyességet jelentő bűncselekmények közül a lakásbetörések nyomozását át kellett alakítani. (10) Az alapvetően helyszínközpontú nyomozással szemben a személyközpontú, jövőorientált felderítés lehetőségeit kellett megteremteni. A humánerős és technikai eszközökkel megvalósított felderítés alapvetően nóvumnak számított a szocialista kori bűnügyi rendőrség szervezetében, azonban saját kutatásom számára éppen az a legfontosabb kérdés, hogy az addig ismert rekurzív gondolkodásmódot szimbolizáló, helyszínalapú nyomozással szemben az új felderítési taktikák és technikák hogyan csatornázhatóak be a sikeres bizonyítás, eredményes vádemelés érdekében. A műítészként funkcionáló kritikusok azon dilemmájához mérhető a kérdés, ahogy a művész vagy a műtárgy felől próbálják meg esztétikai keretrendszerben kezelni a „művészeti folyamatokat”. A műtárgyakból (bűntett) kiinduló gondolkodást a művész (elkövető) tevékenységére átnyergelő interpretatív szándék tettekre váltásához a Presztízs-ügyben dolgozó nyomozóknál a kezdő lökést feltehetően egy 1981. szeptember 30-án Vermes László budaörsi lakos sérelmére elkövetett betöréses lopás jelenthette, ahol 230 ezer forintot tulajdonítottak el. Vermes László a Budaörsi SC vezetője volt az 1980-as évek elején, ennek a csapatnak ekkoriban a Pilisi SK volt a legkomolyabb ellenfele. A bűncselekménnyel kapcsolatban 1981. november 5-én őrizetbe vették Szabó Artúr (24 éves) foglalkozásnélküli és Nagy Péter (29 éves) veszélyes bűnözőként nyilvántartott személyt. Utóbbi a Ráckevei Aranykalász Mezőgazdasági TSZ takarítója volt. (11)

A felderítés során később harmadik társukat, Bottó Mihályt is őrizetbe vették. A 38 éves, büntetett előéletű foglalkozásnélküli férfi azonban ugyanúgy nem volt együttműködő, ahogy a másik két személy sem. A nyomozást folytató Pest megyei rendőrök lassan ráébredtek, hogy a sikeres bizonyításhoz a bűncselekmények összefüggő láncolatát kellene átlátniuk, amelyhez együtt kellene működniük más illetékességű hatóságokkal is. Szabó Artúr és Nagy Péter képbe kerülésében jelenlegi tudomásom szerint a BRFK Ifjúságvédelmi Osztályán dolgozó nyomozók informátori hálózata segített.

A budaörsi ügyben érintett személyek feltehetően nemcsak a fővárosban, hanem az ország egész területén követtek el lakásbetöréseket. Az egymástól elkülönített büntetőeljárások az egyébként szükségessé váló együttműködések nélkül részlegesen vagy egyáltalán nem tudtak sikeressé válni, ráadásul a sorozatjelleg bizonyítását a bűnözők bűnügyi munkával kapcsolatos tudása is nehezítette. A betörőcsoportok kapcsolatrendszere alapján működésüket részlegesen külföldről irányíthatták. Az elkövetők tevékenységét kvalifikált védőügyvédek működése is segítette, az ellenük folyó büntetőeljárásokat eljárási hibákra hivatkozva próbálták ellehetetleníteni.

Az 1980-as években a betörők a Vígszínház melletti Szent István körút 16. szám alatt lévő Omnia presszóban, illetve a Budai várban a Táncsics Mihály utca 25. szám alatt található Old Firenze bárban fordultak meg, de természetesen a Dél-Budai Vendéglátóipari Vállalat különféle drinkbárjait is látogatták, és szinte mindig öltönyben szerettek megjelenni. Sötét zakó, fehér ing mellett gyakorta nyakkendőt és mandzsettagombot is viseltek. A betörők mindennapi életét, a bűnelkövetések időszakában folytatott konspirációs gyakorlatukat máig kevéssé ismerjük, hiszen a nyomozók ezeken a szórakozóhelyeken alig tudták őket megfigyelni, minthogy a rendőrök a legegyszerűbb italokat sem tudták az ilyen helyeken kifizetni, főleg mert nem számolhatták el ezeket „bűnügyi költségként”.

126 bezsenyi3

Balra a Táncsics Mihály utca 25. szám alatt található Old Firenze bár és eszpresszó 1973-ban. Ezek a fiatalok a szocialista életideál szerint szórakoznak, a cikkünkben szereplő vendégkör esetében azonban inkább az volt a jellemző, hogy a pincér elkiáltotta magát: „Valamelyik betörő menjen a telefonhoz!” Jobbra ötszáz forintos bankjegyek. Forrás: Fortepan / adományozó: Magyar Rendőr

126 bezsenyi6

Balra a Szent István körút 16. épülete 1960-ban. Itt működött később az Omnia presszó. Forrás: Fortepan / adományozó: Budapest Főváros Levéltára Városrendezési és Építészeti Osztálya. Jobbra az Omnia presszóra utaló Omnia neon a Vígszínház melletti Szent István körút 16. alatt, archív fotó

A központi nyomozócsoport tulajdonában az 1982-es évben 1 darab URH szolgálati gépkocsi volt, amelyet 24–48 órás váltásban tudtak használni, illetve még 3 darab civilnek látszó autó, amelyekkel a nyomozócsoport szabadon rendelkezhetett. A gépírást elsősorban vezényléssel, illetve ehhez kapcsolódó változtatásokkal 3 fős gépírónői csoport végezte. 1 fő az úgynevezett Gépi Adatfeldolgozó Osztály által a csoport rendelkezésre bocsátott terminállal dolgozott. Az ügycsoporthoz kapcsolódó humánerőforrás felhasználása alapján úgy látható, hogy 1982. január 11-től november 1-ig változó összetételben, illetve eltérő módon, de alapvetően 11 fő operatív munkás mellett 24 vizsgáló állt rendelkezésre, akikre jutott 16 gépírónő, valamint 30 fős úgynevezett közbiztonsági beosztotti (őrszemélyzet) állomány, akiket kiegészített 5 főnyi gépkocsivezető. Összesen azt állíthatjuk, hogy 86 főnyi személyzet vett részt a nyomozásban.

A központi nyomozócsoport magját alapvetően a BRFK, illetve a Pest megyei Rendőr-főkapitányság Bűnüldözési és Vizsgálati Osztályának alkalmazottai adták. Az ide vezényeltek kapcsolata nem szűnt meg eredeti beosztási helyükkel, így feltehetően az országos koordináció és a központi nyilvántartás jelentette informatikai háttér előtt jelentős volt, hogy egyes rendőrtisztek korábbi szolgálati helyükön tudtak értesüléseket szerezni. Az úgynevezett törzsszervek sok esetben humánerőforrásban, illetve technikai eszközökben is segíteni tudták a betöréssorozat nyomozására létrehozott kiemelt szervezeti egységet. 

Bűnügyi informátorok, fogdaügynökök alkalmazása mellett az egyéb nyomozástaktikai módszereket is komplex módon kellett használni. A Presztízs-ügyben alkalmazott bonyolult eljárásokban a bizonyítandó tények és a bizonyításukhoz legalkalmasabb eszközök helyes kiválasztása alapvetően meghatározta egy-egy eljárás sikerét.

A központi nyomozócsoport munkája felett a BM ORFK Bűnüldözési és Vizsgálati Osztályának vezetői láttak el felügyeletet. Ez a fajta szervezeti kapcsolat azt jelentette, hogy a vizsgálati és az operatív csoport között szoros együttműködés valósult meg a nyomozás során. Szükséges esetben sor került a két alegység, a két csoport (felderítési-nyomozási, vizsgálati) közös referáltatására és eligazítására is, amely feltehetően Borbarát Béla rendőr ezredes, a Bűnügyi Osztály vezetője előtt történt. A két csoport vezetője között szoros kapcsolat állt fenn a nyomozás végéig, de ezen felül a BM ORFK vezetőjének bűnügyi helyettese is tartott eligazításokat. A napi koordinációs értekezleteken túl a bűnügyi helyettes két alkalommal tartott értékelő eligazítást, miközben a miniszterhelyettes felé szintén két alkalommal történhetett magas szintű referáltatás. (12)

A Presztízs-ügyben szereplő magyar bűnözőket még megrögzött bűnözőkként, a korábbi terminológia szerint úgynevezett szokásos bűntettesekként lehetett „keretezni”, akik együttműködése még nem feltétlenül jelentett szervezett bűnözést. A belügyi vezetés úgy vélekedett, hogy állami szereplőkre történő közvetlen nyomásgyakorlás, állami szervezetekben dolgozók bevonása, koordinálása nélkül nem beszélhetünk szervezett bűnözésről.

A nyomozók mindeközben azzal szembesültek, hogy a bűnözők felkészültek a nyomozati munkából, így a betöréseket nem tudják a klasszikus, helyszínből kiinduló nyomozással felderíteni. A bűnügyi célú nyomozás alapvetően a klasszikus kriminalisztikai gondolkodást jelenti, tehát a visszafelé következtetést, ahol a következményből (bűncselekmény) lehet hipotéziseket felállítani az azt előidéző tényeket, személyeket illetően. A felderítés viszont a bűncselekmény helyett az adott egyénekre fókuszál, akiket szakmai tudásuk, illetve a nyomozó kollégák meglévő ismeretei alapján jelölnek meg potenciális elkövetőként: vagyis olyan betörők jöhetnek szóba, akik életvitelszerűen követnek el bűncselekményeket. A felderítés során nem a korábban elkövetett betöréseket lehet először megismerni, hanem a tervezett és a felderítés időszaka alatt történő bűncselekmények lekövetése valósul meg. Ez esetben rendelkezniük kell olyan bűnözői ismeretségekkel, akikkel a kapcsolattartás megalapozhatja egy-egy releváns személy vagy csoport megfigyelését. Remélhetőleg a korábban elkövetett betörésekért is ők a felelősek, viszont a nyomozás helyett a felderítés már alapvetően jövő idejű, így a bűnözői körökbe való beágyazottságon túl komoly technikai (lehallgatások) és humán (figyelések) kapacitásokat követel meg. 

Kornai János szerint a szocialista vállalatok erőforrás-korlátos működési módja (13) sajnos rendszerfüggetlenül létezik és termeli újra magát az állami szerveknél is. A műalkotásként is kezelhető betörések helyett az olykor művészi tökéllyel dolgozó karrierbűnözők megfigyelése rendkívül drága volt, így előtérbe került egy-egy bűnöző informátorként történő „foglalkoztatása”. A nyomozók és bűnözők közötti együttműködésre a rendőrség szervezetének erőforrás-korlátos működése miatt volt szükség, a bűnözők pedig felismerték, hogy a kapcsolat számukra ugyanolyan gyümölcsöző lehet, amennyiben meghatározhatják a nyomozók érdeklődésének irányát. Éppen úgy, ahogy a műtárgypiacon a galériatulajdonosok és művészek együttműködése árfelhajtó erőt képvisel. A hasonlat nem minden tanulság nélkül való, hiszen a nyomozók és bűnözők közötti együttműködést előszeretettel titkosítják, hogy a quid pro quo alapon történő kölcsönös szívességtételek miatt bekövetkezett norma- és törvénysértések soha ne derülhessenek ki a nyilvánosság számára. Így lehetetlenül el szép lassan a hétköznapi ember számára az alvilág, de még inkább a szervezett bűnözés megértése, majd egyáltalán, bármiféle megismerése.

 

(1) N. N.: A budapesti alvilág életének sötét lapjai a Rombach utcai rablógyilkosság tárgyalásán. In: Magyarország, 1929. november 8.
(2) N. N.: A budapesti alvilág életének sötét lapjai tárultak fel. In: Magyarország, 1929. november 9. 5. o.
(3) MSZMP Budapesti Pártbizottságának ülései (HU BFL - XXXV.1.a.3.), 1961, 184. o.
(4) N. N.: Budapest Főváros Tanácsa tanácsülési jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.101.a.1), 5. o.
(5) Szabó László: Bűn a fővárosban. In: Budapest folyóirat, 1966, 3. sz., 35–39. o.
(6) Hofi Géza: Akácos út, 1977
(7) Dr. Mérges István: A bűnözés és a bűnüldözés helyzete a fővárosban. In: Kriminálpedagógiai és kriminálpszichológiai tanulmányok. Budapest, BM Művelődési Háza, 1984, 85–98. o.
(8) Dobos–Pintér: Veszélyes cigánybűnözők ügyének operatív feldolgozása. Bűnügyi tanulmány. Budapest, BM könyvkiadó, 1970
(9) Dr. Lányi Tamás: Az élősdi és prostitúciós jellegű bűncselekmények. Bűnelkövetői kategóriák. Budapest, Rendőrtiszti Főiskola, 1986, 3–23. o.
(10) Tonhauser László: Nem kérek bocsánatot. Budapest, Totem Kiadó, 1999, 112. o.
(11) Borbarát–Dobos–Orlai–Tonhauser–Boros–Pintér: Betörőbandák felszámolása a „presztízs” fedőnevű akció keretében. Bűnügyi tanulmány. Budapest, BM Könyvkiadó, 1983, 7–8. o.
(12) Borbarát–Dobos–Orlai–Tonhauser–Boros–Pintér: Betörőbandák felszámolása a „presztízs” fedőnevű akció keretében. Bűnügyi tanulmány. Budapest, BM Könyvkiadó, 1983, 7–8. o.
(13) Kornai János: A hiány. Budapest, Kalligram, 2011, 12–60. o.

 

126 bezsenyi5

Rendőrségi titkárnő 1982-ben. Forrás: Fortepan / adományozó: Magyar Rendőr

 

A „Presztízs” fedőnevű nyomozásban azokat a bűncselekményeket igyekeztek felderíteni, amelyekkel összefüggésben Nyugat-Németországon keresztül csempésztek ki műtárgyakat, illetve nemesfém ötvösmunkákat. Feltehetően olyan, betörésekből származó képzőművészeti remekek is elhagyták az országot, amelyek pontos meghatározására egyfelől a rendőrök nem voltak képesítve, másrészt sem a sértettek, sem a potenciális új tulajdonosok nem „dörzsölték fel” az ügyeket (mert azzal saját pozíciójukat veszélyeztették volna). Az ügy gyanúsítottjai olyan lakásokba, villákba törtek be, amelyekben, tippadóik szerint, több millió forintnyi érték volt felhalmozva. Néha külföldről konkrét megrendelések érkeztek, a rabolt festményeket, műkincseket pedig a disszidáló betörők vitték magukkal, futárként. A lebukottakat az ország legjobb ügyvédei védték. Orvosi hasonlattal élve, a felderítések nyomán indult eljárások kizárólag a tüneteket engedték enyhíteni, ám a probléma valódi okozóit, sajátságos módon, védeni kellett. Az 1981-ben életre hívott kisvállalkozási törvény alapján ugyanis sokan a betörések elkövetői vagy éppen sértettjei közül új szocialista vállalkozók lettek, akik a hazai valutaéhség csillapításának szorgos segítőiként funkcionáltak az akkori államhatalom számára.

 

 

A bűnöző mint részletgazdagon körbeírt „műtárgy”, avagy az ADATLAP nevű fül az ügyiratkezelő rendszerben:

I. Az úgynevezett általános típusú adatok:
ÜGY (ügyiratszám)
MGSZ (megszüntetett)
FOLY (folyamatban lévő)
ESZ (eljáró szerv)
AF (adatforrás)
AFNEV, AFSZEV, AFFNEV (az adatforrás neve, születési éve, fedőneve)
AM (az adat minősítése: ellenőrzött, nem ellenőrzött, további ellenőrzést igényel, feltehetően igaz, feltehetően hamis, felhasználható, nem használható fel)

II. A személyekre fókuszáltan megkeletkező adatok:
UN (neve)
GNÉV (gúnyneve)
SZEV (születési éve)
JEL (az ügyben elfoglalt helye: gyanúsított, tanú)
TADAT (a terhelő adat tartalma)
KNEV (a kapcsolat neve)
KGNEV (a kapcsolat gúnyneve)
KJEL (a kapcsolat jellege)

III. Az ügyekre gyűjtött adatok:
MIN (törvényi minősítés)
ELKH (az elkövetés helye)
ELKID (az elkövetés ideje)
ELKMÓD (az elkövetés módszere)
ELKTÁRGY (az ellopott tárgyak leírása)
GK (az elkövetéshez vagy egyébként használt gépkocsi)* 

* Borbarát–Dobos–Orlai–Tonhauser–Boros–Pintér: Betörőbandák felszámolása a „presztízs” fedőnevű akció keretében. Bűnügyi tanulmány. Budapest, BM Könyvkiadó, 1983, 18–19. o.