​Az egész lapszerkesztésben azok a legjobb pillanatok, amikor a „minden mindennel összefügg”-elmélet az előre eltervezett kapcsolódásokon kívül csak úgy, magától is megmutatkozik.

Amikor több, egymástól független interjúból is (márpedig ez a szám bővelkedik az interjúkban, beszélgetésekben) kirajzolódik mennyit keményedtek a viszonyok, lehet szó az orosz restitúciós álláspontról (beszélgetés Konsztantyin Akinsával), a régi Amerikáról (Seres László nagy kalandja a hippi-Amerikában), vagy az újról, a szeptember 11-e utániról (t.error), de a magyar festőkarrierek alakulása is tanulságos (beszélgetés Koncz Andrással). Érdekes különböző szempontokból látni a művészet funkcióváltásának következményeit Földes András és Wesselényi-Garay Andor cikkeiben, vagy a Laurent Le Bonnal készült beszélgetésben. Az egyes életművek sorsa is több mint tanulságosan bontakozik ki: P. Szűcs Julianna cikkéből Gulácsyé, Révész Emese Wanted-jából pedig az életműsors általános forgandósága mellett Csók Istváné, vagy a Tóth Ferenccel folytatott beszélgetésből Gustave Moreau-é. Végül Moreau esetében nem is az a legérdekesebb, hogy művei milyen hatást gyakoroltak még életében pályatársaira, vagy miként keltek új életre a pár évtizede megélénkülő figyelemnek köszönhetően, hanem az, hogy egy festő-tanár, otthon, a műtermébe zárkózva húsz év alatt mennyit kísérletezik, milyen apró lépésekben szakad el a konvencionális képtípustól, a barnás árnyalatoktól, a klasszikus ideáloktól és kompozíciótól, úgyhogy a tanítványai már az általa (jó, az impreszszionisták által is) kiküzdött alapokról startolva pár év elteltével „Vadak”-ként húzzanak el iszonyatos sebességgel minden festői pepecselés mellett. A lernai hidrából pár év alatt Lux, Calme et Volupté lehetett, azok voltak a szép idők.