​Igyekeztünk tűzijátékkal búcsúztatni ezt az évet, pontosabban olyan történetekkel, amelyek a bonyolult körülmények feltárása, a részletek pontosítása mellett is túlmutatnak a realitásokon.

Van legalább egy olyan rétegük, ami felcsillantja a reményt, vagy legalább ad némi illúziót, mint ahogy Derkovits lakkozott fa háttere adja az arany-alapét (lásd Várkonyi György tanulmányát a 46. oldalon). Ha magasabb szempontból nézzük, egy másik cikkünk, a Dénes Valéria – Galimberti Sándor-történet is pozitív, főleg ha a végzetes, semmiféle megalkuvást nem tűrő romantikát annak vesszük – és miért ne vennénk? Egy következő tanulmányban, Pál István esetében az életmű fokozatos kirajzolódásának lehet örülni, annak, hogy a legmostohább életút ellenére is van esély arra, hogy valamikor a művek megkezdjék a sugárzást, a művész neve fennmaradjon, egy sok vihart kiállt barátság megörökítődjön.

Aztán az Őrizetlen pénz, 1956 ma már valószínűtlennek tűnő akciója is olyasmi, aminek a puszta megtörténte is lelkesítő, hiába ellentmondásos – mint az Boros Géza írásából kiderül – az utóélete. Párizs mindig jó, egy jó művet megérteni szintén, elfeledett festőnőket megismerni ugyancsak, és az is nagyon örömteli, hogy a Szépművészeti Múzeum régóta szisztematikusan épített 1800 utáni Gyűjteményébe nemrégiben bekerült nyolc Hantai-mű, a család jóvoltából. Az ajándékozás a legutóbbi Hantai árverési rekord fényében még jelentősebb gesztus a szülőföld felé – amivel Hantai viszonya nem volt problémátlan. 1948-as emigrálása után egyszer jött csak haza: az édesanyja temetésére.

Minthogy itt a karácsony, a Budapesti Történeti Múzeum Gyerek/kor/kép című kiállítására küldjük olvasóinkat, hogy az anya-gyerek képekből eleget nézegethessenek, és eldönthessék a kiállításról író két szerzőnk közül melyik oldalára állnak.

Gondoljanak ránk szeretettel karácsonykor is, meg az új év elején is! 

tt