​Júniusi számunk a múltkorrigálás jegyében állt össze.

Címlapunkon olyan mű szerepel, aminek jelentésrétegeit hoszszú éveken keresztül lehet majd felfejteni, miközben újabbak és újabbak rakódnak rá. Bármenynyire szokatlan is ez egy piros, 3D nyomtatással készült lányfej esetében, ez a szobor az ország egyik legfontosabb emlékműve. Molnár Csilla országa vagyunk. Ahogy régebben Izsó Petőfije, ma az 1945 utáni első magyar szépségkirálynő-választás később ön­gyilkosságot elkövetett győztesének arca, illetve a róla készült Pauer-szobor Eperjesi Ágnes-féle átirata tűnik a legadekvátabb magyar emlékműnek. Persze mégiscsak Pauer Gyulának köszönhetjük, hogy annak a korszaknak, a rendszerváltást már csírájában magában hordó időszaknak lett egy olyan lenyomata, amit utána értelmezni, öltöztetni, félre- vagy kiállítani lehet, illetve rávilágítani arra, hol romlott el egy már eleve egyensúlytalan viszony. Épp erről szól a Fészek Galériában elhangzott megnyitóbeszéd is, amit közlünk. Egy másik írásunk azt járja körül, hogy a Velencei Biennálé idei magyar szereplője, Waliczky Ta­­más a múltban eldőlt dolgok he­lyett hogyan vázol fel visszamenőleges lehetőségeket azokban a gondolatkísérletekben, amelyek végül a technológiai fejlődés és a tárgyalkotási folyamat más-más fázisát mutatják, némiképp a Vissza a jövőbe filmek mintájára. Sugár János nyolcvanas évekbeli grafikái is furcsa viszonyban vannak az idővel, tudjuk, hogy Sugár ambíciója az volt, hogy a húsz évvel későbbi világot képezze le. Vagy legalábbis úgy képezze le a saját korát, ahogy azt szerinte húsz évvel később csinálná. 

Lakner Antal műveinek értelme­zéséhez pedig jó tudni, hogy mi­közben elképesztő technológiai fejlesztések zajlanak azért, hogy a jövőben a kisujjunkat se kelljen mozdítani, közben egy másik szféra, a művészek, már azon dolgoznak, hogyan orvosolják az emiatt várható bajokat. Múltkorrekció a Fortepan archívum kitalálása és működtetése is. Elképesztő többlettudás birtokába kerültünk, mert valakiknek kipattant az agyából a fotózás miatt felgyülemlett és régebben még kidobásra ítélt képanyag megmentésének gondolata, és megteremtették a közös újrahasznosítás feltételeit. Egyszerűbb eset, amikor életművek elfeledett vagy elveszettnek hitt művei kerülnek elő és ágyazódnak a köztudatba, mint ahogy egy Magyarországon karriert csinált, olasz festőművész, Marastoni Jakab képei is. Megnézzük azt is, mi történik Amerikában, a legnagyobb impresszionizmusfogyasztó országban egy eddig háttérbe szorult festőnővel, akire csak újabban esik annyi fény, mint eddig férfi pályatársaira. Egy állandó kiállítás újrarendezéséről is írunk, ami miatt megváltozhat majd a képünk a századfordulós Bécsről, és arról, hogyan született meg a modernizmus. Végül pedig arról való tudásunk íródik át egy könyv segítségével, hogy volt-e, van-e feminista művészet Magyarországon. Azért e számunk illusztrációit ebből a szempontból is figyelmükbe ajánljuk. Lehetne az a mottója: Marastoni Jakab Görög nőjétől Várnagy Ildikó Éva menekülése a Paradicsomból című, mára megsemmisült szobráig