​A világtörténelemben ritkán fordulnak elő olyan különleges együttállások, mint amilyen mostani címlapunkra került.

Hogy a holdra szállás évében megjelenjen egy olyan album, amelyen a legelső igazi David Bowie-szám, a Space Oddity is szerepel, és a lemezborítón Victor Vasarely egyik, űrkutatás által inspirált műve adja a Bowie-fej hátterét. 

A Space Oddity hőse egy olyan űrutazó, aki fentről a Földet kék golyónak látva már nem akar visszatérni, inkább megmarad az örök lebegés állapotában. Ehhez adja az áttűnés effektet Vasarely kilyuggatott tere – ne felejtsük el, hogy még a digitális technika előtt járunk, kézzel kellett megteremteni az illúziót, még nem lehetett komplett munkafázisokat gépekre bízni –, ez a fejezete a képalkotásnak épp valahol itt kezdődik. Mondhatni az űrprogram benne volt a levegőben, de akkor is különleges, hogy Bowie és Vasarely épp ebben kapcsolódtak össze. És innen nézve az is különleges, vagyis ez inkább érthetetlen, hogy a budapesti Vasarely Múzeum előtt nem állnak hosszú sorban a turisták és nincs tele az egész város Vasarely-plakátokkal. Első cikkünk mindenesetre a most ott látható holdra szállás kiállításról szól, majd rögtön utána egy harminc évvel későbbi jelenséget, az 1999-es teljes napfogyatkozást témául választó és az ekkor készült privát fotókat is bemutató kiállítást ajánlunk – Dunaújvárosban. Aztán interjú következik egy olyan művésszel, a holland Erik Kesselsszel, aki talált fotókból csinál saját műveket, majd Salgótarjánba látogatunk, ahol még elég nagy sűrűségben tanulmányozható az űrkorszak magyar építészete, úgy is, mint annak az utópiának egykét megvalósult eleme, amelynek kulcsmondata így hangzott: a határ a csillagos ég. Ahogy lassan halványul annak a képe, aki ezt harsogta, úgy jöhet elő egyre inkább a mondat metafizikus költőisége, és úgy tudunk egyre több szépséget felfedezni nemcsak a modernista, de a szocreál építészetben is. 

Két, a korszakhoz kapcsolódó életműről is írunk: Balázs Jánosról, a salgótarjáni cigány festőről, aki médiumként, szinte sugallatra öntötte gyorsan képekbe azt a mondavilágot, ami a kis pécskődombi vályogházakkal együtt tűnt el, és Barta Lajosról, akinek életművében az a különleges, hogy pontos leképezése az akkori időszak skizofréniájának. És ahogy idővel Sinkovits Imre legemlékezetesebb szerepe az lett, hogy ő Törpapa hangja, Barta Lajosról is kiderül, hogy tulajdonképpen mindenki ismeri, hiszen ő csinálta a gellérthegyi játszótér inkább kis dinoszauruszoknak látszó kőlovacskáit. Nagy életútinterjúnk hősnője Drozdik Orsolya, az ő gyerek- és fiatalkora is ezekben az években játszódik, csak nála azt kísérhetjük végig, hogyan lehet a női szempontot uralkodóvá tenni nemcsak a saját művészeti gyakorlatban, hanem az emlékezésben is. Következő témánk egy Christian Dior-kiállítás; a róla szóló cikkben érdekes történeti adalék, miért is tüntettek Dior ellen a feministák. Az ötvenes évekről, a diktatórikus rendszer kiépítésének elején tapasztalható zavarokról szintén érdekes adalékokat kapunk egy fontos gyűjtőről szóló emlékezés kapcsán. Dr. Fettick Ottót, az Iparművészeti Múzeum egyik legnagyobb adományozóját ugyanis perbe fogták a halála után, ráadásul az állam saját magától kobozott el értékeket a sok tanulsággal járó történetben. Végül „könyvekrül”: vagy inkább a londoni Phaidon Press kortárs textillel foglalkozó összefoglaló könyve kapcsán egy magyar hibrid objektről, és egy furcsa formai megoldású emlékező kötetről, amely 111 lábjegyzetben foglalkozik a szerző apjával, aki nem más, mint Makovecz Imre. Ha elfogadjuk, hogy a Makovecz-épületek közül a paksi templomot Darth Vader (vagyis Luke Skywalker apja) kastélyaként emlegeti a nép, máris ott lehetnénk megint az űrben, csak nem a tudomány, hanem a fantasy segítségével. De közben inkább teljesen földi érzésekről esik szó, például apák és fiúk viszonyáról, vagy arról, égben köttetett barátságok milyen hétköznapi módon képesek felbomlani.