Címlapunkon Maurice Denis misztikus jelenete. A képen összemosódik a természet megújulása a húsvéthoz kapcsolódó lelki megtisztulással, és mindez kap még valami elemeltséget is az által, hogy itt tulajdonképpen, ha jól megnézzük, csak nők vannak; valami különös női szekta tagjai keresztelik éppen egymást – férfi nyilván még csak az ecsetjével érintette őket. Noha a kép ahhoz a cikkünkhöz tartozik amiben a művészi absztrakció és a wagnerizmus összefüggéséiről is szó esik, azért jó látni, hogy a franciáknál, legalábbis a festészetben megszületett a Parsifal női verziója. A franciák csodálata és az örök visszavágyódás egy olyan művész életét is végigkísérte, aki aztán a húszas évek Berlinjének lett megörökítője, és akinek a nevét George Grosz és Otto Dix mellett lehet emlegetni, illetve érdemes megjegyezni: ő Jeanne Mammen, akinek pályafutása szorosan kapcsolódott az újságok, vagyis a nyomtatott sajtó fénykorához. Még mindig a francia kultúrkörnél maradunk, amikor Yves Saint Laurent marrákesi múzeumát mutatjuk be, vagy amikor egy kanadai művész, Sheila Hicks Párizsban, a Pompidouban épp most látható műveiről írunk. De jönnek a japánok, Yayoi Kusama fantasztikus, pöttyös tököket tükröztető pszichedelikus installációja, ami épp Amerikában vonz tömegeket, illetve az osztrákok, Alma és Anna Mahler, anya és lánya.

Ők egy olyan cikkben szerepelnek, ami pusztán csak a történetüket elmesélve is rávilágít a női szerep változásaira a modern korban. Itt például az elcsépelt babaház-szimbólum is új értelmet kap, hála a valós érzelmei radikális kifejezésétől vissza nem riadó Kokoschkának, aki egy időben egy Alma Mahlerről csináltatott életnagyságú babát hurcolt magával mindenhová. Amivel ugyanazt az átlelkesítést próbálta megvalósítani három dimenzióban, amit az animáció próbál kettőben.

Magyarósi Évánál, akivel e számunkban beszélgetünk, a dolgok átlelkesítése sokkal kifinomultabb szürrealitással történik, bár néha valami teljesen fesztelen morbiditás tőle sem áll távol – nézzék csak meg animációs filmjeit Szentendrén. Kezdő cikkünk pedig , ami a hatvanas évek művészetét bemutató, nemrég bezárt Nemzeti Galéria-beli kiállítás fogadtatását elemzi, vagy záró cikkeink, a belgrádi Kortárs Művészeti Múzeumról szóló tudósítás, és a hazai múzeumi intézményrendszer történetét ismertető könyvről szóló kritika, művészettörténeti szakmai kérdésekkel foglalkoznak, azzal, hogyan, milyen döntéseknek köszönhetően és milyen művek kerülnek múzeumba, mit adunk át, és milyen kommentárokkal az utókornak. Plakátművészettel foglalkozó cikkünkben szerepel egy filmcím ami tulajdonképpen ezzel az örökségvédelmi feladattal kapcsolatban máig aktuális: Őfelsége herceg elvtárs. Sorolnék még néhány filmcímet, hogy melyiket szeretnénk, mi írja le a legjobban a helyzetünket: Tizenkét dühös ember, Hét mesterlövész, Piedone Hong Kongban. Vagy van még a Római vakáció. Tessék választani!

T.T.