Úgy tűnik, régen is mindent az egzotikummal és a szexszel lehetett eladni, csak talán az utalások voltak diszkrétebbek. De azért annak, hogy a nyugati férfiakban a távol-keleti nő alakjához a kellemesen következmények nélküli kaland és a teljes önfeladás boldogító elvárhatóságának képzete tapad, eléggé megágyazott Cso-cso-szán és az ilyen teadobozok. Hiszen azon joggal gondolkozhatott el akár a korabeli budapesti teafűvásárló is, hogy vajon hová vihet két kínai kuli egy gyaloghintóban forró teáskannát szorongató gésát. Csak nem a Török utcába?

A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban 2017-ben volt látható a Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között című kiállítás (Shanghai Express, Artmagazin, 2017/9. 5. o.), mely egyrészt a 20. század első felében Sanghajhoz kötődő magyarok tevékenységét, másrészt pedig a korszak magyarországi Kelet-képét igyekezett bemutatni, s addig kevéssé kutatott témákat és tárgytípusokat is megjelenített. Így a budapesti kereskedelemben és reklámban mutatkozó „keleti” hatásokat (többek között a Bárdi Parfüméria Kharma és Tsoui kölnijét vagy a csőhegyű töltőtollat, a Tintenkulit), köztük a ma már alig ismert Fratelli Deisinger csemege- és gyarmatárukereskedést. Már csak azért is, mivel Horthy Miklós úti (ma Bartók Béla út) üzletük révén ők voltak a kiállítás címében szereplő, egykori Sanghay bar beszállítói. A Fratelli Deisinger céget 1897-ben két testvér, Deisinger János és Deisinger Kálmán alapította Fiuméban.1 1902-ben nyílt meg főüzletük a budapesti Királyi Bérpalotában, a Ferenciek terén. Alapvető profiljuk a kávé és a tea volt, elsősorban indiai és kínai teákat forgalmaztak. A cég az első világháború után több fióküzletet is nyitott, a második világháború után pedig az államosításig működött, majd az újonnan alapított Csemege Vállalathoz került és végleg megszűnt. Tevékenységüket a kiállításon az árjegyzékek, számolócédulák és a cég által gyártott teásdobozok mellett egykori kirakatuk fényképe képviselte, amin jól látható egy teásdobozokat emelő hatkarú „Buddha” vagy „Siva”. Teák tekintetében a Fratelli Deisinger termékei meglehetősen nagy változatosságot mutattak. Árjegyzékeik szerint a keverékek (például a Shanghai Flowery) mellett elsősorban indiai és kínai (Keemun és a „finom, füstös” Souchong) teák szerepeltek kínálatukban, az „ínyencek” számára pedig japán zöld teát ajánlottak. A teákat saját csomagolásban, illetve különféle, maguk által készíttetett, Fratelli Deisinger feliratú bádogdobozokban forgalmazták. Mi több, a dobozok belső oldalán több esetben is megmaradtak a tea javallott elkészítésének módszerét leíró – ma is megszívlelendő – cetlik: „1. Elsősorban a teáskannát forrásban lévő (forró) vízzel kiöblítjük. 2. Személyenként egy teáskanál »Fratelli Deisinger teát« veszünk. 3. A vizet, amint felforrt, azonnal a teára öntjük. 4. A teát 3–5 percig állni hagyjuk. 5. A fémkannával szemben porcellán és kőedény előnyben részesítendő. – Csakis eredeti csomagolású »Fratelli Deisinger« névvel ellátott teát vásároljunk, mert ez a név kezeskedik a minőség kiválóságáról!”

Az 1930-as évektől a cég szinte teljes reklámgrafikai megjelenítését Rottler István (1907– 1976) grafikus készítette, aki jellegzetes stílusban, a Meinl-reklámfigurák mintájára rajzolta meg a védjegyüknek számító, kávét kínáló turbános török és teát kínáló kínai kuli2 ábrázolását. Mindazonáltal nem tudható, hogy a cég nevével feliratozott, különféle teásdobozok díszítését ki tervezhette. A fent említett kirakatterven látható, virágos ágakkal díszített teásdobozok (R. I.) monogramja ugyan egyértelműen Rottlerre utal, azonban stílusa alapján a cég többi ismert doboza nemcsak hogy korábbinak mondható, hanem alapvetően különböznek is egymástól.

Az is figyelemre méltó, hogy az oldalaikon ábrázolt jelenetek általában összefüggő rendszert alkotnak; egyik, feltehetően korai dobozukon a tea útját az ültetvénytől a szállításig mutatják be. A Fratelli talán legelterjedtebb teásdoboza valószínűleg még Rottler tevékenysége előtt, a húszas évek második felében készülhetett. Ha az art deco jellegzetességeket mutató ábrázolások nem is köthetők feltétlenül Rottlerhez, a dobozban sokszor megtalálható az általa tervezett árjegyzékből is ismert, teakészítési útmutató, a doboz oldalaira és tetejére nyomtatott jelenetek pedig lényegében egy „történetet” mondanak el. A rövidebb oldalt jellegzetes, félköríves kínai híd tölti ki, benne a cég nevének keletiesre stilizált feliratával. A háttér jobb oldalán kínai pagodák tűnnek fel, bal oldalán pedig egy furcsa, stilizált növény, amely nyilván a teacserjéket óhajtja szimbolizálni, középen az őket érlelő nappal. A hosszabbik oldal a már elkészült tea útját örökíti meg: a hídon egy gyaloghintóban két bajszos kínai kuli cipel egy japán gésát, aki gőzölgő teáskannát emel a láthatatlan cél felé nyújtott kezében. A legösszetettebb jelenet a doboz fedelén található. Harmonikusan elrendezve nyolc gésa ül körül egy asztalkát, előttük egy tálcán a már ismert teáskanna. Izgatott kéz- és testmozdulataikból arra következtethetünk, hogy épp élénken taglalják a teafogyasztás előnyeit. Ami már csak azért is érdekfeszítő lehet, mivel a csevegést kiegészítik a szakés korsócskából töltögetéssel is. A pazar eleganciával megrajzolt jelenetek legfőbb érdekessége a két, egymástól különböző távol-keleti kultúra, a kínai és a japán összemosása (nem is beszélve az art deco teásasztalkáról). Mindazonáltal ebben az időszakban ez egyáltalán nem volt meglepő vagy problematikus. Ha csak az 1937-ben megnyíló Sanghay bar műsorfüzeteinek címlapján megjelenő emblematikus figurára gondolunk, a híres-hírhedt kínai város nevét viselő intézményt egy kimonóba öltözött, japán fapapucsot viselő gésa jelenítette meg. Az talán már inkább meglepő, hogy az itt bemutatott teásdobozon is látható, a titokzatos, távoli „Keletet” megszemélyesítő, zavarosan felhasznált stíluselemek korántsem voltak ismeretlenek a budapestiek szélesebb rétegei előtt sem. 

A vizuális sztereotípiákat rögzítő Távol-Keletkép fokozatosan alakult ki; elsősorban az útikönyvek, az újságokban megjelenő útleírások és az utazók fényképei nyomán, de rendkívül divatosak voltak az utazók számára készített, Keleten vásárolt fotográfiák is. Ezek éppenséggel gyakran ábrázoltak olyan, fentebb leírt témákat, mint a félköríves keleti híd pagodával, a kínai és japán „riksás kuli” vagy az asztalt körülülő gésák. „Keleti” színpadképeket, díszletelemeket és kosztümöket már a 19. század vége óta láthatott a budapesti néző a divatos kínai és japán témájú operettekben, operákban és színdarabokban.3 Az olyan művészek is sokat tettek az orientalizáló zsánerképek meghonosodásáért, mint a Japánt és Indiát is megjárt Tornai Gyula (1861–1928), akinek 1909-es műcsarnoki kiállítása a kritikusok körében egyáltalán nem aratott osztatlan sikert.4 Festményei viszont híven tükrözték a Keletről alkotott általános nyugati elképzeléseket, melyeket alapvetően meghatározott a „keleti nő” szabadosan értelmezett szerepköre; az európai erkölcsök nevében ugyanis egyáltalán nem tettek különbséget a tevékenységüket művészetként űző gésák és az örömnegyedekben dolgozó kurtizánok között.5 Ebben az értelemben a doboz fő motívuma – a teázást élvező gésák – óhatatlanul a keleti nőkről való erotikus képzetekkel fonódhatott össze. A doboz díszítőelemei között megtalálhatók olyan, a korabeli budapesti divatot befolyásoló darabok is, mint a kimonó és a kulikalap,6 vagy olyan, a polgári lakások berendezéséhez tartozó iparművészeti tárgyak, mint a nagy tömegben importált kínai és japán porcelánok és a jóval igénytelenebb, bárki számára elérhető papírlegyezők is. S ha valaki éppen félköríves keleti hidat szeretett volna látni, azt bizonyára kielégítette a kis japán bambuszhíd a Calderoni cég tulajdonosa, Hopp Ferenc időközben keleti művészeti múzeummá avanzsált villájának kertjében, ahol az öregúr szívesen időzött a maga idejében. Így hát ahhoz, hogy valaki élvezetét lelje a titokzatos, távoli Keletben, ki sem kellett mozdulnia Budapestről; elég volt, ha teázás közben alaposan megnézett egy Fratelli-dobozt.

^{| 1 A Fratelli Deisinger gyarmatáru-kereskedésről lásd Török Róbert: A Fratelli Deisinger cég. In: Fajcsák Györgyi, Kelényi Béla (szerk.): Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között. Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2017, 320–329. o. | 2 A feltehetően török („rabszolga”) vagy tamil („bérmunkás”) eredetű kifejezés a hindiből került be a köztudatba. Elsősorban a brit gyarmatokon dolgoztatott indiai és kínai munkásokat nevezték kuliknak, a szót leginkább a kínai teherhordókra, általában pedig a rosszul fizetett munkásokra alkalmazták. Nálunk átvitt értelemben használatos volt az egyenes szabású női kabátkára, zsúrkocsira, hamutartóra és csőtollra is. | 3 Erről lásd Dénes Mirjam: A japonizmus árnyalatai. In: Gellér Katalin, Dénes Mirjam (szerk.): Japonizmus a magyar művészetben. Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, Budapest, 2016, 153–157. o. | 4 Kovács Ágnes: A táncoló gésa. Adalékok Tornai Gyula japán tárgyú képeihez. Artmagazin, 2008/2, 56–64. o. | 5 Bincsik Mónika: A szépítkező nő japán fametszeteken és fotográfiákon a 19. század második felében. Fotóművészet, 2005/1–2, illetve http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200512/a_szepitkezo_no?PHPSESSID=ff113bcde0d89aefc92a2a26535ca7ad. Leolvasva 2018.11.26. | 6 Kollár Csilla: Kulikalap és kimonó. Távol-keleti hatások az 1930-as évek magyar divattörténetében. In: Fajcsák Györgyi, Kelényi Béla (szerk.): Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között. Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2017, 267–273. o.}