ÚTJELZŐK MARASTONI JAKAB NYOMDOKAIN

Murádin Jenő

Marastoni Jakab nevét mint iskolaalapítóét inkább ismerjük, mint azt, hogy ő maga miket is alkotott. Ezért megy szenzációszámba, ha előkerül tőle mű, legyen az akár dagerrotípia, akár festményportré. Külön érdekesség, hogy az újonnan felbukkant két kép egy úgynevezett „akadémiai fond”-ban lappangott egészen 1971-ig, mostanáig pedig a kolozsvári képtár raktárában pihentek láthatatlanul.

Elöljáróban 

Állóvizeket mozgatott meg a reformkori Erdély kultúrtörténetében is az 1841– 43-as, Kolozsváron tartott országgyűlés. Sok év óta gyűltek össze ismét a „tekintetes karok és rendek”, hogy fölterjesztéseikkel a bécsi udvarnál társadalmi változásokat próbáljanak kieszközölni. Bár a metternichi politika elzárkózott a lényeget érintő reformoktól, a diéta küldöttei határozatokat fogadtak el a magyar nyelv hivatalossá tételéről az adminisztrációban, a kolozsvári Nem- zeti Színház – a magyar nyelvterület második ilyen rangú intézménye – anyagi támogatásáról és egy Erdélyi Múzeum jövendőbeli fölállításáról. Ne úgy képzeljük el az Erdélyi Nagyfejedelemség vagy Magyarország osztrák időkbeli országgyűléseit – mindkét államalakulat külön-külön tartozott a birodalomhoz –, mint pár napos, periodikus üléseket. A fentebb említett kolozsvári diéta tizenöt hónapig tartotta üléseit, persze szünetekkel, megszakításokkal, miközben a mintegy 300 küldött többnyire folyamatosan a városban tartózkodott. Akár Kolozsvárt, akár Pozsonyt tekintjük, nagy eseményei voltak ezek a befogadó városoknak. Gazdasági vonatkozásokban is élénkítően hatottak. Hiszen a küldötteket el kellett szállásolni, élelmezésükről kellett gondoskodni, szórakozási, utazási lehetőségeiket biztosítani. És az is magától értetődő volt, hogy a nemesi küldöttek jelenléte – pol- gári származású alig volt közöttük – csábító lehetőségeket kínált a korszak vándorfestőinek, alkotóinak, esetünkben a dagerrotípia úttörő művelőinek. Az 1841–43-as kolozsvári diéta tagjairól Szathmári Pap Károly kőnyomatos portrésorozatot tett közzé önálló albumban. Hora János Alajos, a biedermeier kor jeles festője festményeket készített róluk, a családtagokat is megörökítve, és ugyanúgy Marastoni Jakab, aki festményei mellett dagerrotípiáival állt a megrendelők szolgálatára.

Screenshot 2020 03 21 at 16.38.21

Kolozsvár látképe a Fellegvárról, színezett litográfia, 130 x 190 mm, megjelent Szathmári Pap Károly az Erdély képekben című füzetes kiadványsorozatában, 1842

Műterem a kolozsvári Ágoston-házban 

A festészet biedermeier ízlésű művelése mellett a dagerrotípiában is komoly gyakorlatot szerzett Marastoni 1842 júniusában érkezett Kolozsvárra, és nagyjából július végéig maradt ott, majd 1843-ban egy időre újra visszatért. Erdélyi tartózkodása olyan nyomvonalat hagyott maga után, amely föltárhatóan élénkítette a keleti részek magyar művészetét. Mindenekelőtt azonban álljon itt néhány összegező sorban a pályakép idáig vezető útja. A velencei festő, Giacomo Marastoni, azaz Marastoni Jakab (1804– 1860) József nádor hívására került Bécsből Pozsonyba, majd telepedett le 1836- tól véglegesen Pesten. Ő lett az Első Magyar Festészeti Akadémia megalapítója, melyet 1846-tól jószerint haláláig vezetett. Már az 1832–36-os pozsonyi országgyűlésen is festett portrékat, majd ezt folytatta dagerrotípiákkal párosítva a kolozsvári diétán. Dagerrotip készülékét Párizsban 1841-ben vásárolta meg, és működtetését is ott sajátította el. Marastoni élénk szellemű, gyakorlati érzékű ember volt. Portréi mellett – ebben a korban erre volt a legnagyobb igény – festett kompozíciós szerkesztésű életképeket, de akár nagy méretű oltárképeket is. Országjárásai mellett a Kolozsvárra összehívott erdélyi országgyűlés azért volt számára különösen vonzó, mert ott a portréfestészet mellett nagy sorozatban kipróbálhatta a dagerrotípia lehetőségeit is. Kolozsvári szállásán már így rendezkedett be. Marastoni azelőtt soha nem járt Erdélyben, magyarul nem tudott, németül is csak keveset. Így nagy segítségére volt a szintén Pestről érkezett Hora János Alajos helyismerete és támogató fölajánlása, hogy közösen béreljék a tágas, nagy belső terekkel bíró Ágoston-házat. Ez a befogadó szállás a városfalakon túl, nyugat felé kiágazó Kül-Monostor utcában állott. A hely egyike volt Kolozsvár legrégebbi peremvidéki utcáinak, de messze nem azt a képet mutatta, mint a másfelé vezető külvárosok. Tekintélyes méretű öreg házak sorakoztak itt, némelyikük máig megmaradt, s egykori lakói között ott találjuk az erdélyi nemesség jeles családjait is, a Bornemisza, Apor, Béldi, Kemény, Zeyk, Kendeffy famíliákat. Az Ágoston-házban berendezett műterem nemsokára olyan lett, mint egy forgalmas vendégszálló. Megfordultak itt az országgyűlés küldöttei ugyanúgy, mint családtagjaik. Közöttük olyan nevek bukkannak föl, mint a Bánffy, Bethlen, Wesselényi, Kemény családok női és férfi tagjai, és voltak közöttük polgári származásúak is. Utóbbiak között tűnt föl Hajnik Károly, a pozsonyi és kolozsvári diéták gyorsírásos naplóvezetője. Marastoni 1842-es kolozsvári működésének követhető nyoma maradt mind a sajtóban, mind képei tárgyi valóságában. Jóllehet nem ő volt a legelső, aki dagerrotípiai fölszerelést hozott Erdélybe, de az ő műtermében láthatták folyamatosan működés közben a csak külhonban beszerezhető készüléket. Az eljárás annyira újdonságnak számított, hogy a korabeli sajtóban mint a festészetet helyettesítő eljárásról esett szó róla. Kolozsvár leghosszabb életű reformkori lapja, a Méhes Sámuel által szerkesztett Erdélyi Híradó például így tudósított a helyszínről: Marastoni „akadémiai festő” Hora Alajos társaságában „nem csak egyes személyeket, hanem többet is egyszerre, ‘s környezeteiket néhány másodpercz alatt legnagyobb hűséggel ‘s a legkisebb részleteket is visszaadva természettel lefestend.”1 Tekintve az országgyűlés küldötteinek nagy számát és a fölfokozott érdeklődést, Marasztoni alig győzte a munkát. Egy dagerrotip képért 7 forintot kért.2 Mintegy száz ezüstlemezre rögzített dagerrotípiája készült az Ágoston-házi műteremben. Ezekből azonban sokáig egy sem került elő. Csak pár éve bukkant föl mint igazi ritkaság egy épségben megmaradt, aláírt és datált felvétele, amely a diétán részt vevő báró Jósika család tagjait örökítette meg. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárába került – a fölajánló téves adatközlése nyomán a Bethlen családra vonatkoztatott – dagerrotípia úgy állítja elénk a család férfi és női tagjait, mint a biedermeieres festményeken szokás. A felvétel reprodukción látható mását egy frissen megjelent reprezentatív kiadvány közli.3

Screenshot 2020 03 21 at 16.39.09

Szathmári Pap Károly: Az 1841–43-as erdélyi diéta megnyitása Kolozsvárt, 1841 (csak reprodukcióból ismert)

Marastoni júliusban távozott Kolozsvárról. Festőtársa, Hóra Alajos azonban csak az országgyűlés bezárását, 1843. február 4-ét követően, márciusban vette útját a havasalföldi román főváros, Bukarest felé. A dagerrotípia mint addig ismeretlen gyors képalkotás annyira élénken foglalkoztatta az erdélyi közönséget, hogy az még a sajtó nyelvezetében is allegorikusan visszatükröződött. Csak ízelítőként, a már idézett Erdélyi Híradóban ilyen mondatra bukkanhatunk: „A’ sajtó, mint a szellemvilág daguerreotypje”.4 De mindez csak tiszavirág-életű föllobbanás volt. Az 1839-től ismert, hihetetlenül gyorsan elterjedt dagerrotip eljárást ugyanolyan gyorsan a múltba utalta a mechanikus képrögzítésben a sokszorosítás lehetőségét kínáló fényképezés. Marastoni dagerrotip készülékét báró Apor Károly vásárolta meg, miután az Ágoston-házban lévő műteremben eltanulta tulajdonosától annak működtetését. A fotótörténetben számontartott magyar arisztokrata azonban maga is gyorsan áttért a fényképészetre, és a végtelen kísérletezések során Kornis Zsigmonddal és Veress Ferenccel működött együtt.

Screenshot 2020 03 21 at 16.43.01

Marastoni Jakab: Velencei vízhordó nők, 1845, olaj, fa, 76 x 60 cm, Magyar Nemzeti Galéria © Szépművészeti Múzeum 2019

Festmények különös sorsa 

A postakocsin Kolozsvárra érkezett Marastoninak gondja volt arra is, hogy korábbi festményeiből magával hozzon egynéhányat. Jó üzleti érzékkel pontosan tudta, hogy ezek mintául szolgálhatnak azon megrendelők számára, akik a szokatlan, ismeretlen dagerrotípiáknál jobban kedvelték a falra akaszt- ható, esetleg a nemesi ősgalériák sorába illeszthető műveket. Így tudósított erről a már idézett Erdélyi Híradó, kiemelve, hogy az Ágoston-házi szálláson a pesti vendégművésznek megtekinthetők „néhány díszes olajfestvényei”.5 Az akkoriban már közhasználatú, nyelvújítás kori szót takaró festvényekről közelebbit nem tudunk, csak annyi derül ki, hogy „Maraston Giacomo úr illy nemű arczképek’ előállítását is készséggel ’s méltányos díj mellett ígéri elvállalni”.6 Megrendelői Kolozsváron, Erdély szel- lemi központjában, neki is éppúgy akadtak, mint a mellette dolgozó Ho- ra Alajosnak. Különösen a felsőbb osztálybeli nőket csábította ez a lehetőség. Csakhogy kilétükről nem maradt följegyzés. Fölbukkantak azonban, páratlan szerencseként, tárgyi valóságukban megtekinthető művek. A kolozsvári képtár raktári állományában két festménye rejtőzik, melyek ed- dig soha sehol nem kerültek kiállításra. Provenienciájukról és az ábrázolt személyekről nem lehet közelebbit tudni. Két női portréról van szó, melyek minden bizonnyal a szétdúlt nemesi családok képgalériáiból kerültek Kolozsvárra. Bizonyos csak annyi, hogy 1971-ben az „akadémiai fond” néven ismert képegyüttesből kerültek át a kolozsvári Bánffy-palotában berendezkedett képtárba, pontosabban annak elfekvő raktári állományába.

Screenshot 2020 03 21 at 16.43.49

A pár éve felbukkant, aláírt és datált dagerrotípia felvétel, amely a Jósika család tagjait örökíti meg © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye 2019

Álljon itt a két Marastoni-kép leírása. A Fiatal nő mellképe című festmény telt alakú, kerekded arcú, világoskék szemű nőt örökített meg, középen elválasztott, loknis fekete hajjal. Díszítménye a nyakát körülfogó dupla gyöngysor és a leengedett vállú, fodros, csipkés, fehér ruhán élénk színekben pompázó virágcsokor. A nő karját vöröses narancssárga, apróvirágos kendő fedi. Olyan mozdulatlan, gesztusok nélküli a modell, mint a biedermeier kori képeken. Háttere is a biedermeier mű- vek jellegzetességeit mutatja, melynek stíluselemeit a festő Bécsben, de ko- rábban Velencében is alaposan elsajátította. Jobboldalt vörös drapéria határolja a képet, míg baloldalt alkonya- ti órában fenyőkkel és lilás dombokkal kitáruló táj képezi a mű hátterét.7 A Női portré című másik képen barna szemű fiatal leányt állít elénk a festő, semleges, szürkészöld háttérből bontva ki modelljének dekoratív alakját. Az arcot itt is a kor divatjának megfelelő, Laborfalvi Róza típusú, csigákba fésült, loknis haj keretezi, bal oldalán virágdísszel. Fején finom kiképzésű, vékony, koronaszerű párta. Mozdulatlanul a nézővel szembe tekint, nyakában kámeával összefogott fekete bársonyszalag. Finom ékszerdíszek ékesítik gazdagon redőzött, leengedett vállú, fehér ruháját. Narancssárga szövethuzatú kanapén vagy karosszékben ül.8 A két festmény azonos mérete azt mutatja, hogy a festő talán eleve alapozott vásznakat hozott magával. A Marastoni munkásságát értékelő Lyka Károly szerint Kolozsváron a festőnek húsznál több festménye készülhetett. 9 Ezekből közel száznyolcvan év után azonosíthatóan ez a két kép bukkant föl. Fontosak e művek is, mert tárgyi hitelességükkel segítik a festő, dagerrotipista és iskolaalapító mester, Marastoni Jakab művészetéről alkotott képünket teljesebbé tenni.

Screenshot 2020 03 21 at 16.44.43

Marastoni Jakab: Fiatal nő mellképe, 1842, olaj, vászon, 64,2 x 51,4 cm © Kolozsvári Művészeti Múzeum és Marastoni Jakab: Női portré, 1842, olaj, vászon, 63,81 x 51,4 cm © Kolozsvári Művészeti Múzeum

Marastoni munkássága kihagyhatatlan fejezete az ébredező reformkori magyar művészetnek. Mint festő nem tartozott ugyan a korszak élvonalbeli művészei közé, de ismét csak Lyka Károlyt idézve, egykori népszerűsége abban mutatkozott meg, hogy „festése egy árnyalattal melegebb a megszokott bécsinél.”10 Ugyanígy méltatják festészetét és úttörő munkássága egészét a 19. század képző- művészetét új szempontok szerint átértékelő traktátusban az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársai a nemrég megjelent kötetben.11

Menekített képek között a Görög nő 

Teljesen más történelmi korban, az ép- pen száz év előtti Kárpát-medencei viharzónában is követhetők a Marastonihoz vezető kultúrtörténeti nyomok. Az események tárgyszerűen így rekonst- ruálhatók. Évtizedek során adományokból és vásárlásokból gyarapodott az a képgyűjtemény, amely a magyar állami letétekkel együtt az Erdélyi Nem- zeti Múzeum képtárának alapját képezte. Az 1841–43-as diétán megálmodott intézmény csak nagy későre, 1913 tavaszán nyitotta meg kapuit Kolozsváron. A letétbe kapott művek között ott volt Marastoni Jakab Görög nő című festménye, amely talán legismertebb munkája a Velencéből magyar honba telepedett festőnek. Ezt a mű- vét még a Pesti Műegylet vásárolta meg a Nemzeti Múzeum számára. Az oly sokáig vajúdó képtáralapítást a magyar állam azzal segítette, hogy félszáz festményt utalt át Kolozsvárnak az 1913. január 8-án kelt, 17 6412/912 számú vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet nyomán. Az Országos Ma- gyar Szépművészeti Múzeum anyagá- ból kiválasztott képek sorában magyar, illetve olasz, német, osztrák, németal- földi alkotók művei kaptak helyet. A Ma- rastoni-festményt is magában foglaló letét értéke 182 020 koronára rúgott.12 A múzeum belvárosi, Bástya utcai épületében tizenkét teremben nyílt meg a képtár, melynek installációját a Budapestről érkezett Rózsaffy Dezső és a kolozsvári festő, Merész Gyula tervei szerint valósították meg. Marastoni képe a VII. teremben kapott helyet id. Markó Károly, Kupeczky János, Brodszky Sándor, Ligeti Antal, Mezey Lajos társaságában.13 A megnyitó Kolozsvár ünnepi eseménye volt. De ezt a felhőtlen örömet rövidesen beárnyékolták a közeledő világégés fenyegetései. Az 1916-os román támadáskor a közgyűjtemények kiürítési parancsot kaptak. S bár az Erdélybe betörő román hadsereg akkor nem jutott túl messzire, a kolozsvári múzeum és képtár anyagát is elszállították. Az érem- és régiségtár értékesebb dolgai a Magyar Nemzeti Múzeum raktáraiba kerültek, a képtár művei a Szépművészeti Múzeumba. A szállítmányok 1918 májusában visszaérkeztek, de ládákba csomagolva, kibontatlanul állottak. Ez azt is jelezte, hogy a teljes összeomlásra és Erdély megszállására akkor még egyáltalán nem számítottak. Az események másként alakultak. Fél évvel később az őszirózsás forradalom kaotikus viszonyai között már alig lehetett menteni valamit. A magyar fegyverletétel után a román hadsereg fokozatosan szállta meg az erdélyi városokat.

Screenshot 2020 03 21 at 16.46.00

Marastoni Jakab: Görög nő, 1854, olaj, vászon, 77 x 61,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria © Szépművészeti Múzeum 2019

A Szépművészeti Múzeum őre, dr. Pogány Kálmán a lehető legkritikusabb pillanatokban érkezett Kolozsvárra. Feladata az volt, hogy a Vallás- és Közoktatásügy Minisztérium 235603/1918-as rendelete alapján az állami letétnek legalább egy részét próbálja megmenteni. Pogány a kolozsvári múzeum igazgatójával, dr. Pósta Bélával együttműködve kiválasztott húsz festményt és rajzot, amelyekre a letétet adományozó intézmény leginkább igényt tartott, vagy legkönnyebben szállíthatónak tűnt. Közöttük volt Marastoni képe is, a Görög nő. A festményeket kereteikből kivéve rejtették el a frontvonalon át induló, útrakész szekérbe. A pillanat drámaiságát érzékelteti, hogy a kolozsvári átvételről szóló Elismervény dr. Pogány Kálmán aláírásával 1918. december 27-ről keltezett, miközben a megszálló román csapatok már december 24-én bevonultak a városba.14 Ilyen kalandos úton került vissza tehát a Szépművészeti Múzeumba ez a kép is, az 1854-ben festett Görög nő, mely hangsúlyozott orientalista ízeivel mintegy hidat képez Marastoninak a biedermeiert maga mögött hagyó, tisztán romantikus igazodása felé.

| 1 Kolozsvár. In: Erdélyi Híradó, 1842. jún. 21., 49. sz., 1. | 2 Kolozsvári napló. In: Erdélyi Híradó, 1942. júl. 1., 52. sz., 2. | 3 A magyar művészet a 19. században. Képzőművészet. Budapest, Osiris Kiadó, 2018, 401. | 4 Kolozsvári napló. In: Erdélyi Híradó, 1843. ápr. 11., 170. | 5 Erdélyi Híradó, 1842. júl. 1. | 6 Uo. | 7 Fiatal nő mellképe, olaj, vászon, 64,2 x 51,4 cm, jelezve jobb oldalon lent függőlegesen bekarcolva: Marastoni J. 1842. Ltsz. MA.4854. | 8 Női portré, olaj, vászon, 63,81 x 51,4 cm, jelezve jobbra lent, nehezen kivehetőn. Ltsz. MA 4853. | 9 Lyka Károly: Magyar művészet 1800–1850. Budapest, Új Idők Irodalmi Intézet RT., harmadik kiadás, é. n., 284. | 10 Uo. 527. | 11 A magyar művészet a 19. században. 251–252., 373. | 12 Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum- Egyesület képtára. In: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Kolozsvár, 2009, 239–321. | 13 Útmutató az Erdélyi Nemzeti Múzeum képtárában. Művészettörténeti bevezetéssel ellátta: Rózsaffy Dezső dr.; összeállította: Merész Gyula. Kolozsvár, 1913. | 14 Elismervény dr. Pogány Kálmán aláírásával, 1918. december 27. Az Erdélyi Történelmi Múzeum irattárában 229/1918 iktatószám alatt.