Menjünk kicsit vissza az időben, nézzük meg, hogy a Presztízs-ügyben szereplő betörőhálózatok tagjai vajon mikor mutatkoztak meg először jelentős bűnügyek szereplőiként, műtárgyak eltulajdonítóiként? Bő egy évtizeddel a Presztízs-ügy előtt, a BRFK 885/1969. bűnügyi nyilvántartási számán a Zöldi János és társai által elkövetett betöréssorozat ügyében folytatott nyomozásban merült fel először az egyik, később jelentőssé váló betörő neve. Mindazonáltal ez az eljárás önmagában is lehetőséget ad egy rendkívül szövevényes bűnözői hálózat feltérképezésére.

A felderítés összefüggésben állt az akkor egyre népszerűbbé váló Kék fény című tévéműsorral, aminek műsorvezetője, Szabó László 1968 őszén saját elmondása szerint is alig leplezett kritikus érdeklődéssel kívánta kifaggatni a Mátyás templom vallásos kegytárgyainak ellopása kapcsán meghívott egyházi személyt. Szabó a korszak két másik emblematikus személyiségével, Nagy Tiborral és Vértessy Sándorral versengett azon, hogyan is vonják felelősségre az interjú keretében a katolikus egyház képviselőjét. Miért nem őrizték megfelelően értéktárgyaikat? Az ellopott értékekről miért csak emlékezetből lehetett rajzokat készíteni? Miért nem állt rendelkezésre semmilyen fotó dokumentáció? Nagy Tibort egyébként Szabó, jellegzetes sötétített szemüvegében az adás alatt végig úgynevezett „egyházügyi szakemberként” emlegette. Nagy ezt az informális titulust annak köszönhetően birtokolhatta, hogy a Mátyás-templomból ellopott kegytárgyak egyikét, a sodronyzománcos aranykelyhet ő fedezte fel Szegeden egy katolikus plébániatemplomban.

A műsor végén Némethi Gyula televíziós szerkesztő egy kis cédulát tett Szabó László elé. Ezen az szerepelt, hogy a műsor hatására egy rejtélyes betelefonáló tulajdonképpen a Kék fényen keresztül értesíti a rendőröket, hogy a műsorban szereplő vagyontárgyakból pár darabot a Szent István körút egyik házában tesz le. A telefonáló a következő szöveggel hívta fel a televíziót: „Tíz perc múlva a Szent István körút 12-es számú ház esőcsatornájánál egy csomagot találnak, benne az önök által megjelölt műkincsek közül néhány darabbal. Ne kérdezzék ki vagyok, úgysem mondom meg, jóhiszeműen jutottam hozzá, de nem akarok bajba kerülni. Az ékszereket vásároltam. Nem mondom meg, kitől.”^[1] Szabó László Dobos János őrnaggyal közösen a már a környéken járőröző riadóautóhoz megy. A telefonálót a rendőrök végül elfogják, majd az egykori Engels téren található BRFK központba viszik, annak is a harmadik emeletére, és leültetik a vagyonvédelmi osztály munkatársai elé.

Szabó Nagy Péternek nevezi a férfit, akiről kiderül, hogy a betörésekben ugyan nem vett részt, de a jószándékú vásárló szerepet némiképpen árnyalja, hogy az elkövetőkről részletes felvilágosítást tudott adni a büntetőjogi felelősségre vonás alóli teljes mentesítés ellenében. A név rendkívüli gyakorisága ellenére elképzelhető, hogy Szabó valódi nevet adott meg, hiszen a korszakban élt egy azonos nevű, Csoki becenevű bűnöző, aki 1952-ben született Budapesten, de már 1976-ban és ’78-ban is büntették orgazdaságért és lopásért.

Nagy Péter megnevezte Stanisovszky Lászlót és Arató Miklóst is, mint a két elkövetőt, akiket egyébként régóta ismert. A két fiatal férfi korábban már több alkalommal volt büntetve, egyiküknek sem volt állandó munkahelye. Úgy nyilatkozott Szabónak: „Amikor láttam a Kék fényt, és meghallottam, mi történt a Mátyás-templomban, és bemutatták a násfát, ami nálam volt, felismertem, és nagyon megijedtem. Többen is látták nálam ezeket a kincseket, s ezért akartam úgy rendezni a dolgokat, hogy a rendőrség kezébe jusson a lopott holmi, de az én személyem titokban maradjon. Különben is félek ettől a bandától… Mert egy banda, kérem, van egy régi zsivány is köztük, Zöldi János. Az egész banda feje egy bizonyos Csorba Jenő… Ez folyton külföldiekkel mászkál együtt, csupa külföldi barátja van…”^[2] Nagy Péter leírása szerint tehát szervezett együttműködés volt megfigyelhető az egymással alapvetően baráti-ismerősi viszonyban lévő személyek között, és egyértelműen a külföldi felvásárlókkal kontaktust tartó Csorba tűnt a banda vezérének.

A nyomozás során derült ki, hogy Csorba Jenő három nyelven is folyékonyan beszél, míg Zöldi korábban okirathamisítás és lopás miatt letöltött börtönbüntetései miatt számított olyan ütőképes személynek, aki biztosítja a védelmet. A kihallgatást követően Aratót és Stanisovszkyt saját lakásukban állították elő, viszont rajtuk keresztül már nem jutottak el a nyomozók Zöldihez és Csorbához, akikkel kapcsolatban még Szabó László is elismerte, hogy feltehetően éppen a Kék fény adásának hatására hagyhatták el sietve otthonukat.

Az első betörés időpontja 1968. október 13-a volt; ezen a vasárnap éjjelen Stanisovszky László (20 éves, büntetett előéletű) és Arató Miklós (20 éves, büntetett előéletű) közösen mentek be többedik alkalommal a Mátyás templomba, ahonnan elhozták az előzetesen kiválasztott kegytárgyakat. Kifeszítették a rosszul záródó szekrényeket, így fértek hozzá egy násfához, egy lovagkereszthez, a Báthory-féle marsallbothoz, továbbá az egyik szentségtartóról leszedték az ametiszt köveket és elvittek egy platinából készült keresztet is. Stanisovszky későbbi kihallgatása során elismerte, hogy egy nőismerősénél rejtette el a Báthory-féle marsallbotot, amelyet később Zöldi János nevű büntetett előéletű ismerősének adott át, hogy az valamiképpen értékesítse. A beszerzés módjáról ezt követően szerzett tudomást Zöldi, aki a következő évben már egy potenciális orgazda konkrét megrendelésével jelentkezett két fiatal társánál. 1969. május 2-án Csorba, Zöldi és Stanisovszky napközben felmentek a templomhoz, hogy Csorba pontosan elmagyarázhassa mely tárgyakra van szüksége.

1969. május 3-án éjjel 1 és 2 óra között Csorba Jenő megrendelésének megfelelően Zöldi, Stanisovszky és Arató közösen felmásztak a templom villámhárítóján keresztül egy tetőnyílásig, ahonnan lényegében ajtó nyílt az épület belsejébe. A második alkalommal két arany kelyhet loptak el, illetve egy Lucas Cranachnak tulajdonított Madonna-festményt. Zöldi az ellopott értékeket Csorbának adta át, hogy az értékesítse őket. Csorba külföldi kapcsolata Adam Kozlowski volt, aki 1930-ban született és 1970-ben mint megbecsült vállalati ügynök a japán Kora nevű cég alkalmazásában érkezett rendszeresen Magyarországra. A Szabó László által nyilvánosságra hozott részletek alapján a férfi csak származását tekintve volt lengyel, az eljárás idején már NSZK állampolgárként, elegáns Mercedes gépkocsit vezetve jelent meg a magyar fővárosban.

Az 1970-es évtized elején egy isztambuli múzeumból szintén nagy értékben loptak el műkincseket, emiatt feltételezték a magyar hatóságok, hogy létezik egy nemzetközi szerveződésű, alapvetően külföldi orgazdahálózat, és ez Magyarországon is megtelepedett. Az isztambuli ügy komoly sajtóvisszhangot váltott ki, mivel az éjszakai portást meggyilkolták az elkövetők. A nyomozás szálai az NSZK felé vezettek. Felmerült az is, bár a nyomozás későbbi szakaszában sem nyert bizonyítást, hogy a török műkincseket feltehetően Magyarországon keresztül vitték ki Nyugatra. Ekkoriban egyébként a környező országokban is folyamatosan növekedett a műtárgyakat érintő bűncselekmények száma. Ausztriában 1955-től 1977-ig összesen 84 büntetőeljárás indult, amelynek összes kárértéke 300 ezer schillinget tett ki. Viszont a megindított rendőrségi nyomozásoknál drámaian magasabb volt a közgyűjtemények által regisztrált ilyen típusú lopások száma. Kizárólag 1975-ben 318 ügyet detektáltak, amelyben az elkövetési érték összesen 12 millió schillingre rúgott.^[3]

A Zöldi és Csorba utáni nyomozás során olyan információkhoz jutottak a rendőrök, hogy a két elkövető rendszeresen találkozott a józsefvárosi Köztársaság téren, amely ebben az időszakban bűnözők és nepperek kedvelt találkozóhelye volt. Szökésüket egy nőismerősük segítette elő, annak villalakásában húzták meg magukat mielőtt hamis útlevelekkel, Jugoszlávián keresztül elhagyták az országot. Így a Pesti Központi Kerületi Bíróságon csak Arató, Stanisovszky és a lengyel Kozlowski ellen emeltek vádat.

Stanisovszky és Arató ugyanabba az elektroműszerész iparitanuló-intézetbe járt 1964-ben, ahol kifejezetten szoros baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Stanisovszky László végzettségének köszönhetően a MOM-ban dolgozott. Az antik tárgyak iránti közös érdeklődésen túlmenően éremgyűjtéssel is foglalkozott, be is lépett egy ilyen szakosztályba. Első betörésüket 1968. október közepén az alapozta meg, hogy Stanisovszky megkapta a katonai behívóját. Úgy vélte, ha a bevonulása előtti napokban követik el a betörést, akkor nem gyanakodhatnak rá, hiszen a nyomozás alatt ő már a laktanyában tartózkodik. Tartottak tehát egy búcsúpartit Arató Miklósék lakásában, ahonnan ők kiszöktek, majd az Ince pápa tér felől megközelítették a Mátyás templomot. Először, az éjszaka kellős közepén pusztán körbenéztek a templomban, de semmilyen értéktárgyat nem vittek el. Visszatértek Arató Miklós lakására, ahonnan Stanisovszky a bulizó fiatalokkal együtt távozott hajnali négy óra körül. Másnap kora délután találkoztak már felszereléssel együtt, vagyis bőrkesztyűt, csavarhúzót, kést, fogót, gyertyát és öngyújtót vettek magukhoz, hogy éjjel tizenegy óra körül újra behatoljanak a templomba. Az említett tetőnyílásnál egy csigalépcső vezetett a templom belső terébe. Tatarozás miatt felállított állványokon tudtak átmászni a templom múzeumába, az úgynevezett lovagterembe. Stanisovszky kifeszítette a máltai lovagokra vonatkozó emlékeket őrző vitrint, és a kétszárnyú ajtót szétnyitva kivett belőle egy máltai lovagkeresztet.^[4]

A lengyel vitrin üvegtartó lécét kivették, így ki tudták emelni a hiányos „Rex Bath” felirattal ellátott, reneszánsz faragású, 35-40 milliméter átmérőjű, körülbelül 60 centiméter hosszú, felső részén Báthory István fejedelem féldomború képével ellátott, középen szétcsavarozható, elefántcsontból készült marsallbotot. Ugyaninnen vették ki a Hedvig lengyel királynő által adományozott monstranciát (szentségtartót), amelyről letörték a felső részt ékesítő, briliánsokkal kirakott platinakeresztet és leszedték a monstranciát díszítő, ezüst foglalatokban lévő 10-12 darab ametiszt féldrágakövet.^[5] A betörésből származó kincsekből Stanisovszky és Arató többet is eladott Nagy Péternek, aki kis volumenű orgazdaként tevékenykedett. A fent említett Báthory-féle marsallbotot Csorba Jenő bevonásával már külföldieknek akarták értékesíteni, így került képbe Adam Kozlowski.

Kozlowski azt állította magyar bűntársainak, hogy a műkincset kijuttatja Kanadába, mert ott erre konkrét vevőt tud. A Mátyás templom sérelmére elkövetett betöréseket folytatták volna, ha közben nem indítanak ellenük nyomozást, hiszen Stanisovszky és Arató már rajzokat is készített a templomban és a templom múzeumában található értéktárgyakról. Kozlowski tárgyanként 10 ezer forintot ajánlott, összesen 30 ezret a két arany kehelyért illetve egy zománcozott Madonna-képért. Ugyanis a két arany kehely melletti falon egy porcelánra égetett kis kép lógott, amely id. Cranach Segítő Szűz Máriájának (Mariahilf) egy másolata volt, egy úgynevezett násfás változat, amely zománcozott ékszerként, több darabból állt össze.

1969. május 2-án délután tehát a továbbiak miatt találkozott Csorba Stanisovszkyval és Zöldivel a Kárpátia Étteremben, aholis meggyőzte őket a további betörésekről. Ugyanezen a napon este 11 órakor találkoztak a Moszkva téri Gombánál, onnan felmentek a Bécsi kapu irányából a Várba, majd az Old Firenze bárban ittak.

Az értéktárgyakat Csorba az édesanyja Saab típusú gépkocsijában rejtette el, ezt követően ment át a Budapest Szállóba Adam Kozlowskihoz.

Zöldi Csorbával együtt, feltehetően a Kék fény említett adása után Jugoszlávián keresztül szökött ki Olaszországba, ahonnan Svájcba disszidáltak, ott pedig politikai menedékjogot kértek. Ezt azonban hiába tudták megszerezni, mert a közben kint is elkövetett rablások miatt a külföldi hatóság a későbbiekben átadta őket a magyar szerveknek, igaz, rendkívül lassú eljárás keretében.

Hivatalosan 1973. július 3-án indították újra a korábban felfüggesztett nyomozást, amikor kibocsátásra kerülhetett a Zöldi Jánossal és Csorba Jenővel szemben foganatosítható rendőri és bírói elfogatóparancs. Az elkövetőket az akkori Magyar Népköztársaság illetve a Svájci Államszövetség között 1896. március 10-én megkötött nemzetközi jogsegély alapján vonták felelősségre. Szabó László elmondása szerint a kiadatási eljárást három fokozatban játszották le a külföldi szervek, ám minden esetben egy magasabb szervezeti egység válaszára várva halasztódott az átadás, noha az elkövetőket már őrizetbe vették egy zürichi hotelben. A magyar szervek nehezményezték a svájci hatóságok bürokratikus lassúságát, mivel a korábbi években, ellenkező irányban, kifejezetten jó kapcsolatot ápolt bűnügyi szempontból a két ország, ugyanis Magyarország az 1960-as évek végén tizenhárom lopott gépkocsit szolgáltatott vissza a svájci hatóságoknak.

A szocialista államrendőrség napszámosai, egy ilyen kiemelt bűnügy végrehajtó nyomozói valójában kettős szorításban léteztek, hiszen az úgynevezett imperialista országok között elköteleződés nélkül rejtekező Svájcból nem tudták hazahozni a fő elkövetőket. Feltehetően annak okán, hogy köztörvényes bűnözőkként mentek ugyan ki, ám fiatal koruk miatt nem lehetett rájuk sütni a karrierbűnözőség bélyegét. Másfelől az ügy szerepeltetése a fent említett Szabó László-féle Kék fény című műsorban eredményezte azt, hogy az adás után köddé váltak az elkövetők.

A dupla szorításban viszont mindenképpen eredményt kellett felmutatniuk a hatóságoknak, így a nyomozás második felében pusztán arra szorítkoztak, hogy a Kék fény nézőit az alábbi mondatokkal elégítsék ki: „Dobos János rendőr őrnagy a műkincsek sorsáról öt variációs lehetőséget említett.”^[6] Rendőrségi interpretációban ez a klasszikus “hoztak is ajándékot, meg nem is”. A túlzott nyilvánosság okozta hátrányra reagáltak ezzel a dodonai jóslatokat is meghazudtoló semmitmondó állítással a bűnügyes rendőrtisztek. A Szabó László által irányított egykori Kék fény, amit a Belügyminisztérium kompetensségüknél megbízhatóbb vezetői támogattak, végül kénytelen volt így zárni az üggyel kapcsolatos nyilvános felderítést és bizonyítást: „S ha most ennél többet nem mondhatunk a nyomozás állásáról, azt természetszerűleg azért tesszük, mert semmiképpen sem szeretnénk gátolni a rendőrség munkáját, amelyet már igen kiterjedt apparátussal folytat.”^[7]

^{[1] Szabó László: A rejtélyes telefonáló. A Kék fény kulisszatitkai mögött. Részletek Szabó László riportkönyvéből. 2. rész. Tükör képes politikai és társadalmi hetilap, 1968. augusztus 8. 26. o.}

^{[2] Szabó László: Kit látott a szerelmespár? In: Szabó László: Kék fény. Minerva, Budapest, 1972. 67-68. o.}

^{[3] Oltványi Tamás: Nyugdíjban a gumibot - Alvilág. Magyarország, 1979. december 23. 21. o.}

^{[4] Szabó László: A Kék Fény-ügyek újabb részletei. Tükör, 1969. június 24. 12. o.}

^{[5] Bertalan Ágnes: A Mátyás Múzeum évszázados kincsei. Képes Újság, 1969. november 22. 18. o.}

^{[6] Szabó László: A Kék Fény ügyek nyomában. Tükör 1969. 10. o.}

^{[7] Szabó László: A Kék Fény ügyek nyomában. Tükör 1969. 10. o.}