A szorongás igazi 21. századi nehézség, a gyorsulónak tűnő idő, a párhuzamos csatornák és a miszlikre aprított részfeladatok gyermeke. A klímaszorongás pedig ennek a nehézségnek egy adott problémára összpontosuló formája, a klímakatasztrófa ellen tenni igyekvők sajátja. A tenni akarás és a folyamatos információéhség éltetik – mit csinálhatnánk jobban, mire érdemes figyelnünk, hogyan informáljunk másokat?

Az OFF programjaként megvalósult ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség című kiállítás központi gondolata a klímaválság – tudományágakon átívelő anyagok és kutatásalapú képzőművészeti munkák járják körbe a zászlóra tűzött témát. A szociálisan elkötelezett kiállítás azonban nem a klímaválság problémáira adható válaszok kitalálásán, hanem a válsággal kapcsolatos kérdések helyes és összetett megfogalmazásán fáradozik. Az itt kiállított munkák nem akarnak direkt megoldást nyújtani – éppen azt mutatják meg, hogy a helyes megoldások megtalálásának sokkal fontosabb előszobája a helyzet szerteágazó voltának felismerése. Hogy ezzel a mentalitással exponenciálisan csökkenhet-e a klímaszorongás, az már egy másik kérdés – de az biztos, hogy a tudás hatalom. Az a tudás is, amiről eddig nem is sejtettük, hogy szükségünk van rá.

A kiállításon Kaszás Tamás egy ismeretlen szerzőtől (vagy szerzőcsoporttól) származó különleges herbárium néhány darabját mutatja be. A teljes gyűjtemény közel háromszázhatvan palatáblára rögzített növénysziluettből áll, amelyek egy szentendrei-szigeti nyaraló felújítása során bukkantak fel az építési törmelék alól. A nagyjából 40 × 40 centiméteres palatáblák, amelyek valójában modern technológiával gyártott azbeszttartalmú cementlapok, az épület tetőhéjazatát alkothatták – azonban mivel a kilencvenes évek második felében minden azbeszttartalmú anyagot veszélyesnek nyilvánítottak, a palatetők nagy részét lecserélték. Az ismeretlen szentendrei hobbibotanikus (-csapat?) ezután foghatott szinte mániákus méretet öltő gyűjteménye felépítésébe – cianotípia-fotogramjait valamikor a kilencvenes években rögzíthette a fix méretre vágott lapokra. A képek célja nem az, hogy a tudományos rajzokra jellemző pontossággal ábrázolják a növények részleteit vagy legjellemzőbb nézeteit – inkább esztétizáló képét nyújtják a szentendrei környéken található, betelepített és őshonos növényi élővilágnak. A fotogramok során létrejött botanikai árnyékformákról nem készült jegyzék, a lapok hátulján sem olvashatóak jegyzetek – azt azonban sejthetjük, hogy készítőjük reménykedett abban, hogy a lapok a törmelék alá rejtve sem pusztulnak el, legalábbis gondos csomagolásuk erre utalt. 

A kiállítótérben bemutatott lapokat az azbeszt mára pontosan ismert veszélyei miatt megfelelően védő üveg mögött, fadobozokban állították ki – a növények sziluettjét megidéző palatáblák így kísértetiesen hasonlítanak a lepkegyűjtemények dobozokba zárt élettelen csodáira. Külön érdekes, hogy a herbárium létrehozására jellemző természetközeliség és taktilis kapcsolat, a felfedezés örömével járó tapintáskényszer hogyan ütközik a kiállítóterekben jelentkező esztétikai ítélet szemlélődő távolságtartásával. A herbárium múlt századokban virágzó, sokszor ünnepelt, világjáró botanikusok életműve által éltetett hagyománya idéződik meg – egy ma már mérgezőként számon tartott anyagon. És hogy a képek létrehozója tisztában volt-e azzal, hogy az anyag, amivel dolgozik, különösen veszélyes? Ennek ismeretében vágott-e bele grandiózus projektjébe? A herbárium enigmája feloldhatatlannak tűnik. Vajon azért rejtették el a képeket, mert készítőjük félt, hogy azbeszttartalmuk miatt megsemmisítenék őket? Vagy az anyag veszélyességéről mit sem tudva a jövő számára szeretett volna időkapszulát készíteni környezetéről? Hogy az indok mennyire lírai, sosem tudjuk meg.

A Kaszás Tamás által bemutatott palaképek nem csak az illegális szeméttárolással (hiszen a lapok elásása ma ennek minősülne), az épített közepette megbúvó természeti környezettel és az ember által használt anyagok környezetre gyakorolt negatív hatásaival kapcsolatos kérdéseket vetnek fel. A képalkotó technika, amellyel a lapok létrejöttek, és annak története új jelentésréteget nyithat meg a herbárium kapcsán.

Az emberiség történetében régóta jelen lévő botanikai rajzok műfaja együtt változott és alakult, ahogyan egyre többet és többet tudtunk meg világunkról. Az egyszerű, esztétikai szándékkal létrejövő virágrajzokkal szemben a botanikai rajz azzal a céllal jön létre, hogy a tudományos közeg számára hűen ábrázolja egy adott növény sajátosságait. Míg az esztétizáló virágrajz akkor sikeres, hogyha szép, egy botanikai rajz akkor, ha pontos. (Persze a 19. században, amikor a tudományos céllal létrejövő rajzok mestereit egyre inkább elismerték, a műfaj sokszor könnyedén tudta egyesíteni a szépség és pontosság eszményét.) 

A botanikai rajzok pontosságának érdekében több hozzáértő használt különféle mankókat, amelyek a növények lehető legakkurátusabb ábrázolását tették lehetővé. Így vált gyakorivá az Ingres-festmények esetében is nagy szerepet játszó , a fotográfia előszobájának is tekinthető camera lucida eszköze is – amelyről tudjuk, hogy 1807 előtt nem volt könnyen beszerezhető, viszont biztosan mondhatjuk, hogy a század elejétől valamilyen formában nagy valószínűséggel botanikai rajzok készítésekor is használták. (Arról, hogy David Hockney milyen következtetéseket vont le a témában 1999-ben megvásárolt camera lucidájának felfedezése után, bővebben a Titkos tudás című könyvben olvashatunk.)

1839-ben megszületett a fotográfia – Louis Daguerre ekkor hozta nyilvánosságra a róla elnevezett képalkotási technika hogyanját, ezt pedig több különböző, hasonló elven működő képalkotási módszer kikísérletezése követte. A cianotípia, azaz kékkép technikáját például 1842-ben tették közzé. Úgy tűnik, szinte szabályszerű, hogy a természet iránt érdeklődő, az abban összefüggéseket kereső, kutató szemléletű emberek általában élen járnak az újdonságok kikísérletezésében és kipróbálásában, hiszen éppen egy botanikus, Anne Atkins az, aki az első, csak cianotípiákat tartalmazó könyvet összeállítja 1843-ban, egy évvel a technika megszületését követően. A kötet az ő hínárgyűjteményét mutatja be – és mivel létrehozója az elsők között használ fotográfiai technikát, Atkinst néha az első női fotográfusként is emlegetik.

A cianotípia képalkotó technikája aztán olyan sikernek örvend a botanikusok körében, hogy 1875-től egy londoni cég preparált papírok árusításába fog éppen azért, hogy az amatőr érdeklődők könnyebben másolhassanak botanikai képeket.

Az 1800-as évek második fele óta a fotográfiai eljárások természetesen nagyot fejlődtek a nem háromdimenziós, színek rögzítésére képtelen cianotípiákhoz képest. A kézzel színezett monokróm képeket felváltották a szkenek, majd a digitálisan rögzített, mikroszkopikus részleteket is ábrázolni képes fotók. 

Az ACLIM! kiállítóterében megidézett herbárium képeinek technikája azonban egy olyan kort idéz meg, amikor a növények képeinek rögzítését még a felfedezés öröme motiválta. Amikor a klímaválság még ismeretlen fogalom volt, amikor az emberek büszkén építettek és fejlesztettek, az építkezések és fejlesztések lehetséges mellékhatásainak szürke árnyéka nélkül. Amikor egy botanikai rajz vagy fotó nem azzal a szorongással készült, hogy talán az utolsó példányok egyike kerül dokumentálásra.